"Romina Casagrande regénye hangot ad azoknak a tragikus sorsú gyermekeknek, akiknek soha nem adatott meg a megszólalás lehetősége. Teszi mindezt az emberi élethelyzetek és kapcsolatok szerfelett finom, érzékeny ábrázolásával."

Vannak könyvek, amelyek nem csak olvastatják magukat, hanem beszélgetni akarnak veled. Kérdeznek, suttognak, néha fájdalmasan kiabálnak és amikor becsukod őket, még órákig ott maradnak a gondolataidban. Romina Casagrande regénye, A ​Freiberg-villa öröksége pontosan ilyen.

Ez a történet nem a szokványos régi titok – új nyomozás – családi csavar vonalon halad, hanem sokkal mélyebbre megy. Egy elveszett kisfiú, egy mindent túlélni próbáló nővér és egy múlt, amely a történelem legsötétebb oldalain keresztül húzódik, mégis emberközelien, csendesen, őszintén.

A regény két idősíkon játszódik. A jelenben Elisabeth Waldner (Bess), egy fiatal építész örökli meg a dél-tiroli Freiberg-villát. A múltban pedig 1943-ban járunk, amikor a villa még egy náci tisztek által látogatott, csillogással teli hely volt, ahol két árva testvér, Emma és a kis Benjamin is ideiglenes menedéket kap. Aztán egy éjszaka Benjamin eltűnik és senki nem keresi. De a nővére ebbe nem tud belenyugodni.

A ház falai évekkel később is őrzik ennek az eltűnésnek a nyomát. Bess rájön, hogy nem csak építészeti örökséget kapott, hanem egy súlyos, feldolgozatlan családi és történelmi titkot is.

Casagrande regénye érzékenyen, mégis pontos történelmi háttérrel mutatja be, hogy a háború nem csak a fronton szedi áldozatait. Szép lassan csepegteti az információkat, amik elvezetnek minket a regény középpontjában álló borzalom felé: a náci rezsim által indított Aktion T4 programhoz, amely értelmi sérült, beteg vagy a rendszer által nem kívánatosnak elkönyvelt gyermekeket gyilkolt meg eutanáziára hivatkozva. És sajnos a kis Benjamin, a csendes, tehetséges kisfiú ebben a rendszerbe tűnhetett el...

És itt jön a regény igazi súlya: nem a brutalitásra épít, hanem az emberi felejtésre. Arra, hogy milyen könnyű volt túlélni úgy, hogy nem kérdeztél. És milyen nehéz hatvan év után szembenézni azzal, amit sosem mondtak ki. Az építész nyomozása nemcsak Benjamin eltűnésének rejtélyét göngyölíti fel, hanem a saját identitásának darabjait is összerakja. A segítők, akik mellészegődnek, Mino, Flora és Albert is mind a múlt terhét cipelik valamilyen formában. És miközben a villa múzeummá válik, ahol talán végre az elfeledett történetek is kimondásra kerülnek.

Casagrande stílusa tiszta, érzékeny, sosem tolakodó. Pont annyira laza, amennyire kell, de sosem engedi, hogy elfelejtsük: valós emberek történeteit idézi meg. Ezért lesz a könyv nemcsak érdekes, hanem fontos is.

Emma megígérte a testvérének, hogy mindig vele lesz. A regény kérdése végig ott lebeg: lehet-e feloldozást találni, ha az ígéretet megszegték. Még akkor is, ha akaratlanul, de mégis véglegesen?

Ez a regény nem könnyű olvasmány, mély és tartalmas. Ha szereted azokat a regényeket, amelyek történelmi fájdalmat szőnek családi történetekbe, ahol a múlt valóban súlyt jelent és nem csak hátteret, akkor ez a könyv neked szól. Nem csupán egy villa örökségéről szól, hanem arról is, hogy mit öröklünk mi mindannyian a történelemből. Nem bűntudatot, hanem emlékezetet. És talán egy kis bátorságot is, hogy szembenézzük azzal, amit a múlt megpróbált elhallgatni.

Köszönöm a lehetőséget a Európa Könyvkiadó!

A kötet elérhető a borítóra kattintva, kedvezményes áron, egyenesen a kiadótól!

Kövess minket a Facebookon is!

Két ​kislány Auschwitzban

Anne ​Frank és a hátsó traktus titka

A náci zsoldosok története a hidegháború alatt