Könyvajánló – Sólrún Michelsen: A sors fonala
Néhány évvel ezelőtt olvastam egy tanulmányt a feröeri költészet kortárs irányzatairól. Meglepően izgalmas olvasmány volt – már önmagában az is váratlan élménynek számított, hogy egy földrajzilag elszigetelt, apró kultúra irodalma milyen tágas belső tereket képes megnyitni. Kim Simonsen írása révén ismerhettem meg azt a különös kettősséget, amely a feröeri irodalom sajátja: sok szerző nem is a szigeteken él, mégis azok nyelvén, az onnan hozott örökség jegyében alkot. Írásaik így nemcsak reflektálnak a politikai, kulturális vagy épp személyes kérdésekre, hanem a távolság és a kötődés feszültségében egyedi hangot is teremtenek. Talán ez a távoli közelség az, ami különös mélységet ad a feröeri irodalomnak.
Ezek után tudatosan kezdtem keresni a feröeri prózairodalom hazai megjelenéseit. Így jutott el hozzám A sors fonala, amely a 20. század eleji Feröer-szigetek rideg szépségébe, egyszerre zárt és kifelé vágyó világába vezet. Sólrún Michelsen regénye egy valós történeti alapokon nyugvó családregény, amely három különböző szemszögből – a tizenhat éves Kathrina, a kilencéves Helena, és a dán segédlelkész, Moe nézőpontjából – bontja ki az életutak szálait. Kathrináék édesanyjának korai halála, a lányok kényszerű felnövése, Moe külsősként való beilleszkedési küzdelmei és hitéleti útkeresése külön szálként futnak ugyan, de egy közös szövetté fonódnak össze a regény lapjain.
A regény csendesen kifejező és intenzív – olyan, mint a tenger párája: mindenbe beleissza magát, és csak utólag jössz rá, mennyire áthatott mindent. Michelsen különös érzékenységgel ábrázolja a női sorsokat: hősnői egyszerre törékenyek és elszántak, a társadalmi elvárások között is képesek saját történetüket megírni. A félfeudális feröeri közeg és a modernizálódó Dánia közötti szellemi és társadalmi feszültségek is pontos kontrasztot rajzolnak, a regényt pedig nemcsak családregényként, hanem mikrotörténelmi látleletként is olvashatóvá teszik.
Miközben olvastam, gyakran eszembe jutott egy másik feröeri szerző, Oddfríður Marni Rasmussen Addig nem című regénye. Abban is ott van az a visszafogott, mégis nyers őszinteség, amely azonnal magával húz. Rasmussen könyve egy gyógyíthatatlan betegség és a gyász személyes poklát járja körül – Janus, a könyvesbolti eladó és hobbiköltő hangján keresztül. A regény fájdalmasan részletgazdag abban, hogyan épül le Elsa, a feleség teste és személyisége, miközben Janus emlékei is elkezdenek szétcsúszni – mintha a gyász az emlékezést magát is elmosná. A szenvedés mellett azonban ott van az újrakezdés lehetősége is. A megmaradás formája: az írás. A sors fonala más tónusban szólal meg, mégis hasonlóan intim – abban, ahogyan a személyes tragédiákon keresztül egy egész közösség arcéle kirajzolódik, lírai érzékenységgel és visszafogott erővel.
Michelsen műve nem pusztán elbeszél – érzékenyen és hitelesen bontja ki az emberi érzelmek legfinomabb és legdurvább rétegeit. Azoknak ajánlom, akik nem félnek belemerülni egy távoli világ mindennapjaiba, és nem bánják, ha közben a saját életük szövetét is újraolvassák.
Sólrún Michelsen 1948-ban született Tórshavnban, a Feröer-szigetek fővárosában. Pályája elején tanárként dolgozott, majd teljes figyelmét az irodalomnak szentelte. Verset, prózát, gyermekirodalmat egyaránt ír, műveit több nyelvre is lefordították. A sors fonala trilógiája a feröeri irodalom egyik jelentős darabja – nemcsak új hangja, hanem azáltal is, hogy hidat képez múlt és jelen, elszigeteltség és nyitottság, női tapasztalat és történelmi emlékezet között. Kötetét magyarul a Polar Egyesülethez tartozó Polar Könyvek adta ki, Veress Kata fordításában.
Kövess minket a Facebook-on is!
Köszönöm a lehetőséget a Polar Könyvek csapatának! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.
Megjegyzés küldése