Hol a határa egy barátságnak, ahol a felek egyike haldoklik? Jól gondold meg a választ, mielőtt ítélnél. 

KÖNYVAJÁNLÓ

A VENDÉGSZOBA

Szerző: Helen Garner

Fordító: Mesterházi Mónika

Kiadó: Magvető Kiadó

Helen Garner A vendégszoba című könyve egy halálos betegséggel küzdő ember és az őt ápoló barátnője története. Két hatvanas éveiben járó ember egymásra hatása és a betegség folyamataiban lereagált tehetetlensége gyötri az olvasót, tele dühhel, agresszióval, elfojtással, kétségbeeséssel, mindezek a barátság, lojalitás, együttérzés attitűdjeivel átitatva. Helen felajánlja vendégszobáját a gyógyíthatatlan rákos betegséggel küzdő Nicolának. Három hétig tart Helen őrsége barátnője mellett, amíg ő egy alternatív gyógymódra alapuló kezelésen vesz részt egy intézetben. Az alapkonfliktus adott: Helen komolytalannak tartja a jelenleg folyó gyógykezelés minden fázisát és úgy gondolja, hogy Nicolanak fel kell mérnie élete végességét, és inkább belenyugodnia a megváltoztathatatlanba, de legalábbis megpróbálni elfogadni, hogy számára hamarosan vége az útnak. Úgy gondolja, hogy barátnője tévhitekben él, az egész kezelés ostoba szélhámosság, csak a csillagászati összegre rúgó kezelési díj lenyúlásáról szóló átverés. Laikusként is átlátható, hogy a magas dózissal bevitt C vitamin és a biokávés beöntés halottnak a csók a rákkezelés során, de ahogy bárki, aki a halál árnyékában élő beteg, Nicola is kapaszkodik minden szalmaszálba. A regény alapja a racionalitásba vetett hit és a gyógyíthatatlan beteg tudata által eltorzított valóság, amely vakhittel bízik a szélhámosságban - e kettő pedig antagonisztikus ellentétben áll egymással a két fő karakteren keresztül.

Helen nem tudta előzetesen felmérni, milyen áldozathozatalra van szükség részéről Nicola ápolásához - ahogy egyetlen, a témában képzettséggel vagy tapasztalatokkal nem rendelkező ember sem képes a folyamat elején teljes mélységéig felfogni, hogy mekkora egy súlyos betegséggel küzdő, legyengült, kognitív funkcióiban sem százas ember ellátása közben a személyes érintettségű ápolóra ható fizikai és mentális terhek nagysága. Nem csoda, hogy amikor az eredetileg vállalt három hétből nagyobb időtartamú tartózkodás körvonalazódik, Helen fellázad és a sarkára áll.

"Megtiszteltetés előkészíteni a helyet, ahol valaki aludni fog." - ezzel az Elizabeth Jolly idézettel indul Helen Garner A vendégszoba című kisregénye, és nekem ökölbe szorult a talpam, hogy a francokat megtiszteltetés, ez csupán egy jól hangzó eufémizmus. Haldoklót hozzátartozónak ápolni komoly fizikai és mentális munka, kín, keserv, kötelesség, folyamatos tanulás a bekövetkező állapotok kezelését illetően, komoly testi-lelki megrogyás. 2025 első féléve számomra két haldokló melletti asszisztálással telt. A férjem február elején, a barátnőm július első napján halt meg. Testközelből tapasztalhattam meg két halálosan beteg egymástól eltérő, de jelentős mozzanataiban mégis egyforma viszonyulását testi és lelki állapotukhoz. Mind a kettő megkért arra, hogy amikor nincs tovább, mindenképpen szóljak róla nekik. Hát szóltam. Aki azt gondolja, hogy ez amolyan egyszerű feladat, hogy ott ülsz a másikkal szemben, kiértékeled az orvosi leleteiket, használod a létedet megvert, láthatón túli intuicióidat, és azt mondod a férjednek, amikor a diétájáról érdeklődik, hogy nem kell, csillagom, egyél bármit, amit megkívánsz; és azt mondod a barátnődnek, hogy Erzsikém, te ebből az ágyból már nem kelsz fel többé, az nagyon téved. De még ennél is nagyobb a tévedés, amikor elhiszed, hogy te ápolásuk közben minden bírni fogsz. Nem fogsz. Csak csinálod, mert a regény Helenjétől eltérően neked (esetleg) nincs más választásod.

Ki hinné, hogy egy emberben kb. 5-6 kilónyi fekália van, és az szinte mind kijön az egyénből néhány napon vagy néhány órán belül, mielőtt meghal, dacára annak, hogy a haldokló hetek óta két evőkanálnyi ételt, ha lenyelt naponta? Ki gondolná, mekkora erőfeszítés egy magatehetetlen testet és környezetét letakarítani napjában többször is? Ki tudja szemrebbenés nélkül a kiszámíthatatlan időközönként felöklendezett gyomortartalmat letörölgetni fekvő szerette arcáról? Ki képes mentális megrogyás nélkül elfogadni, hogy már csak fecskendőtubus segítségével tud vizet juttatni a beteg szájüregébe? De még ennél is lélekölőbb, amikor tehetetlen vagy és nem tudod mindig fájdalommentesen tartani őket, dacára az opioid tapaszoknak és a nagyágyú fájdalomcsillapítóknak. Hallgatod a dühüket és a csalódottságukat, és nem tudsz válaszolni olyan kérdésekre: hogy fog megtörténni? Mi fog történni velük? És szemembe köpött vád: miért nem teszek valamit azért, hogy ne szenvedve éljenek, hanem meghaljanak hamarosan?

Nagyon meg tudom érteni Helen karakterét, aki a sarkára állva nem vállalta tovább Nicola ápolását és "őrségét" átadta. Amikor a férjem halála után ~három hónappal, április végén Erzsike haldoklása elkezdődött, nagyon átkozódtam, mert kicsit hosszabb kegyelmi időt reméltem a témában. Van egy baráti társaságom, nekik keseregtem június közepén, hogy ezt én így tovább nem bírom csinálni, de ami még fontosabb, nem is akarom bírni csinálni. Nem tudom, mi lett volna, ha július elsején nem következik be barátnőm elodázhatatlan halála. Nyilván, végeztem volna tovább a rám háruló dolgokat, de fontos tudatosítani mindenkinek magában, hogy a regény karakterének van létjogosultsága azzal, hogy ilyenkor is határt húz és utána nem érez lelkiismeretfurdalást. Ahogy nem lelkiismeretlenség határozottan megkönnyebbülést érezni, ha letehetjük a terheket, akár úgy, hogy meghal szerettünk, akár úgy, hogy másra bízhatjuk a további feladatok ellátását. 

Termékadatok