Amikor a színek elkísérnek - Ezer és ezerféleképp

Alice messzebb nem is lehetne Csodaországtól. Azonban neki sem unalmas a gyermekkora, hiszen olyan képessége tör felszínre, amely sokszor megrémíti, de lassacskán megtanulja uralni, sőt a maga és a környezete előnyére használni.

Alice Kelly képessége újszerűen hat, néha irigylésre méltó, de teljesen érthető a lányt néha elöntő rémület: ugyanis látja a körülötte lévő emberekből áradó színeket és így a hangulatuk legapróbb változását is észreveszi. 

Ez a látás nem veleszületett, mégsem egy trauma, hanem inkább egy “utolsó csepp” hívja elő. Kezdettől fogva csak egy nagyon szűk kör tud róla, hiszen még a saját anyja is bolondnak nézi, támogatás helyett a korábbinál is jobban elfordul tőle. A hétköznapi környezetben egyetlen támasza a bátyja, Hugh, aki viszont hamarosan kiköltözik a szülői házból, magára hagyva ezzel a lányt az anyjukkal és öccsükkel, Ollie-val. Hamarosan egy keserédes esemény hoz új reményt: Alice-t felveszik egy speciális igényű gyerekekre szakosodott iskolába, ahol barátokat talál és nem érzi már annyira egyedül magát. Az iskola azonban nem tarthat örökké. 

Hazatérése sem örömteli, hiszen az öccse börtönbe kerül, az anyja pedig tolószékbe, akiről így csak ő tud gondoskodni. A rászakadó nehézségek úgy tűnik, először maguk alá gyűrik.

“Egy hónapja ápolom Lilyt teljesen egyedül, és máris úgy érzem, hogy fuldoklom. Fuldoklom, de nem az ő színeiben, hanem a sajátjaimban. Fuldoklom a lélekölő rabszolgamunkában, a mindennapos rutinban, a magányban és abban, hogy folyton csak adok, adok és adok.

Gondozó, ápoló, gondviselő vagyok, akit lassan bedarál mindez.”

A rutin azonban arra való, hogy néha megtörjük, ezért a határaikon belül olyan helyeket is felkeresnek, amire az ő lelkének van szüksége. Megint csak nem kedvez neki a sors, első igazi sikerélménye is rossz dologhoz kötődik: a kastélyparkban történő egyik sétájukkor meglátja a kőrisek körül burjánzó rozsdás színt, amelyről tájékoztatja a főkertészt, a vizsgálatok pedig bebizonyítják, hogy a fák betegek és ki kell őket vágni.

Mire Alice és az anyja összeszoknak és békésen tudnak már nem csak egymás mellett, de együtt élni, visszacsöppen a páros életében Ollie, aki a börtönévek alatt sem változott előnyére és a rendezett kapcsolatot feldúlja, gyakorlatilag elüldözve a lányt. Ami neki különösen nehéz helyzetet jelent: a nagyobb város több embert, ezáltal még több színt jelent és egy átlagos, pár megállós metrózás neki a kínok kínjával ér fel. Egészen addig, amíg meg nem lát valakit színek nélkül. 

Cecelia Ahern 21. magyarul megjelent kötete bennem erősen nosztalgikus húrokat pengetett meg. Mindamellett, hogy a főszereplő életét szinte végig figyelemmel kísérve kényesebb témákat is belesző a történetbe, kicsit a természetfelettivel is játszik, ami a Bárcsak láthatnál vagy a Talált tárgyak országa történeteire emlékeztetett. Ezekben a kötetekben is felbukkan valami szokatlan, de mégis el tudjuk hinni, hogy akár igaz is lehetne. Különösen tetszett a történetben, hogy bár főként folyamatában követjük Alice életét, néha egy-egy eseményt csak megemlít vagy pár oldalnyi visszatekintésben bont ki. Ilyenek különösen az iskolai évek, amibe többször is kapunk betekintést. Egyetlen ziccert hiányoltam a történetvezetésből: a főszereplő szándékosan nem kereste a bűnüldöző szervezeteket, hogy segítségükre legyen. 

Végigolvasva a történetet azonban rájöttem, hogy az egy teljesen más, krimis irányt adott volna neki, ami annyira nem illeszkedik az írónő stílusához, illetve Alice is legtöbbször csak arra vágyik, hogy nyugalomban élhesse az életét.

A kötetet az Athenaeum Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, melyet ezúton is köszönünk!

A borítóra kattintva a könyv megrendelhető a kiadó webshopjából.