A vendégház

„Miért élünk olyan fájdalmasan a történeteinkben? Miért szenvedünk annyira azoktól a dolgoktól, amiket mi magunk találtunk ki? Te érted, Jeffers? Egész életemben szabad akartam lenni, és a kislábujjamat sem voltam képes felszabadítani. Azt hiszem, Tony szabad, és a szabadsága nem tűnik valami nagy dolognak. Felszáll a kék traktorára, hogy lenyírja a megnőtt füvet, amit vissza kell vágni tavasszal, és nézem, ahogy nyugodtan pöfög fel és alá a nagy karimás kalapjában az ég alatt, előre-hátra a motorzúgásban.”

„A történetmesélés egyik nehézsége, Jeffers, hogy a mesélés a történés után következik. Ez talán ostobaságig nyilvánvalónak hangzik, de az jár a fejemben, hogy éppen annyit jelent elmondani arról, hogy mit gondoltunk, mi fog történni, mint arról, ami valóban megtörtént.”

 Mabel Dodge Luhan és D. H. Lawrence

 A kötetet Mabel Dodge Luhan (1879-1962) 1932-ben írt memoárja inspirálta. Mabel Dodhe Luhan 1917-ben Taosba költözött, Új-Mexikóba, de házassága itt tönkrement, és megismerkedett az indián származású Tony Lujannal, akihez feleségül ment 1923-ban. Együtt létrehoztak itt egy farmot és egy vendégházat, ahová a nő meghívta D. H. Lawrence angol írót, akire felnézett. A férfi meg is érkezett a feleségével, és különös kapcsolat alakult ki közte és a házigazda nő között, művészileg termékeny, de emberileg sok szempontból romboló. Dodge számtalan művészt vendégül látott itt, többek között Robinson Jeffers amerikai költőt is, akivel mély barátság fűzte őket össze. Mabel ezeket az élményeket írta meg a Lorenzo in Taos c. könyvében, amely a legmélyebb inspirációt szolgáltatta Rachel Cusk számára, de ő az irodalom helyett a festészetet helyezte előtérbe.

"Azt próbálom mondani Jeffers, hogy miközben néztem, ahogy Justin kezd leválni Kurtről, és megkérdőjelezi a felette gyakorolt hatalmát, a legfurcsább értelemben azt néztem, hogy a lányom lehagy engem, mintha versenyt futnánk az idő különböző pontjain, de egyazon terepen, és ott, ahol én katasztrofálisan elbuktam ő bámulatosan szépet és nagyot ugrik, és tovabbfut."

A könyv egyszerre elmélkedés a művészet mibenlétéről és az anyaságról is, láthatjuk M. különös kapcsolatát a felnőtt lányával, Justine-nal, és azt a belülről fakadó bizonytalanságot, amelyet minden nő érez. Küzd a saját nőiségével, amiről nem tudja, tulajdonképpen mi is, és hogy kéne megélni, külső szemlélőként figyeli a lánya és a párja életét, levonva a saját - talán túl későn eszmélt - tanulságait, és közben egészen filozófiai mélységekbe merül nem csupán a művészetről, de az élet, a családi, emberi kapcsolatok töredezettségéről és törékenységéről is. Cusk a Körvonal-trilógiához képest változtatott az elbeszélésmódján - míg ott a narrátor teljesen kivonta magát a szövegből, addig itt egy hosszú levelet ismerünk meg, egy énelbeszélést, és a történetet és a szereplőket egész végig M. szemén és ítéletén át látjuk, az ő perspektívájából. De légies, könnyed, mégis egyszerre költői és mély hangvétele itt is megmaradt. Rachel Cusk az a szerző, akinek a könyveit nem ajánlom mindenkinek, mert tudom, hogy a különös stílusa sok embernek nem jön be. Akinek viszont igen, annak nagyon - és ha szeretted a Körvonal-trilógiát, akkor ezt is szeretni fogod.

"Sokat gondolkodtam, Jeffers, azokban a napokban a fenntarthatóság fontosságán, és hogy milyen kevéssé vesszük ezt figyelembe a döntéseink és a tetteink során. Ha minden pillanatot tartós állapotként kezelnénk, olyan helyként, ahol talán örökre ott ragadunk, a legtöbben mennyire másként választanánk ki, hogy mit is tartalmazzon az a pillanat! Talán azok a legboldogabbak, akik általában szem előtt tartják ezt az alapelvet, akik nem vesznek fel kölcsönt a pillanatra, inkább befektetik mindazt, ami elfogadható módon képes tovább folytatódni az összes többi pillanatban anélkül, hogy kárt vagy pusztulást okozna vagy szenvedne el — de az ilyen élet egy nagy adag fegyelmet és bizonyos fokú puritán kőszívűséget kíván."