Könyvajánló - Fekete Vince: Halálgyakorlatok
Fekete Vince ebben a verseskötetben régi, mégis távoli és rettegett ismerősünket helyezi a középpontba: a halált. A halált a haldokló szemén át, az álmokat, amelyek beteljesültek és amelyek nem, a fokozatosan elvesztett érzékeket.
A verseskötet nem bomlik ciklusokra és szakaszokra, az egész egyetlen, szorosan összetartozó szakaszt alkot, a címek is csupán zárójelben szerepelnek, annyira összefüggőek. Ez megmutatkozik a nyitóvers és az utolsó vers címében is: Dagályapály és Apálydagály. Nincs dagály apály nélkül. Ahogy nincs élet halál nélkül.
Hogy mi a halál, azt Fekete Vince sem válaszolja meg. Azt sem, mi van utána, ha van valami. Inkább az élet mulandóságát, a folyamatosan fogyatkozó fizikai és szellemi lehetőségeket és a mellettünk elrohanó világot mutatja be, ahogyan az idősödő generáció küzd a mai modern digitális világgal - és ahogyan mi fogunk, ha megérjük, az akkori újdonságokkal.
A halál - valaki másnak a halála - egy érdekes élmény. Fájdalmas, nehéz, amennyiben szerettük az illetőt, de mindenképpen elkerülhetetlen, ha - ahogy Yalom mondja - voltunk annyira bátrak, hogy mertünk szeretni. (Oké, nem pontosan így, de ez a lényeg.) Szerencsés esetben van idő elbúcsúzni. Szerencsés esetben látod, ahogy menetel az úton, legyen az idős nagyszülő, idősödő szülő, stb. Ahogy fizikailag egyre szűkülnek a lehetőségei, és ahogy szerencsétlen esetben idővel szellemileg is hanyatlani kezd. Aztán lesz egy pont, amikor már ő is távozni akar, amikor már lezárta a földi létét, amikor már csak teher az élet, és felkészült a továbblépésre, az elmúlásra.
Legalábbis ez lenne az ideális. Sajnos a legtöbb halál nem ilyen. A legtöbb halál fájdalmas, betegség kíséri, vagy épp váratlan, hirtelen, legyen az baleset vagy szívinfarktus. Kicsit több, mint egy évvel ezelőtt én is elvesztettem így egy közeli családtagomat, a testvéremet. Az a kérdés foglalkoztatott a leginkább, hogy az utolsó perceiben mire gondolt, hogy tudta-e, hogy vége, és ennyi volt, minden jövőbeli tervét elvágták, többé nem láthatja a családját. Régóta foglalkoztatnak kérdések, amiket egyelőre nem mertem feltenni édesanyámnak. De lesz köztünk egy beszélgetés, ha minden jól megy, és nem hirtelen távozik.
Valahol otthon lenni, abban az időben,
abban a saját időben, kinyújtott,
elnyújtott időben, ami nincs, csak volt, de
mégis azt szeretnéd, hogy legyen, mert szorít,
présel Ez az idő, és
félő, hogy már a kötőszavak sem lesznek, mire
hazaérsz, hova haza?, abba a múltba, az övébe,
a tiedbe, a gyerekkorodéba, ahol ott van még
nagyanyád, a kicsikonyhában sürgölődik,
nagyapád küszködik a hatalmas kövekkel,
vésők hangja, fémek pengése, kalapács
ütemes keccegése, ott van fiatal anyád és
apád is, gép kattan, mindketten ünnepesben,
a szomszéd udvarán, ahová átcsalogatta őket
áradságos út, fájdalmas, háborús elindulás,
hova érkezel?,
mert fáradságos megérkezni is, aztán ideig
megint nemelmenni, otthon lenni abban
a faluban, abban az iskolaszagban, a
petróleummal, fűrészporos gázzal felsöpört,
olajfestékkel lemázolt gyermekkorodban –
a fényképész –
hol vagy, lélek, merre lettél, hol talállak, hol
a te üdvösséged, kérdezem, mert hiányzik
belőlem a jelen, az itteni jelen, csak múlt van,
mint anyámban is, aki hosszadalmas út után vár,
mindig vár a már csak látogatóra, a már csak
vendégre, erre az ismerős idegenségre, és azt
kérdi, boldog vagy, fiam?
Ezek a kérdések újra és újra felvetődtek bennem, miközben Fekete Vince verseit olvastam. És persze óhatatlanul újra és újra rádöbbenünk a saját halandóságunkra is. Végignézni a halált egy dolog. Gyászolni egy másik. De ráébredni arra, amit igazából mindig is tudtunk, csak próbáltunk nem foglalkozni vele: hogy ránk is ez vár, hogy mi is meg fogunk halni, az egy másik dolog. Ijesztő is lehet, sőt, sokaknak komoly problémát okoz.
Nagyon érdekes, belemélyedős és elgondolkodtató versek és gondolatok, kérdések fogalmazódnak meg a kötetben, és ezzel együtt az olvasóban is. Válaszok nem: a válaszokat mindenkinek magának kell megtalálnia, a saját élete tükrében.
Két világ között jövünk-megyünk az elképesztő
honvágyban, két világ között vágyunk vissza innen
oda, vagy valahova, még ha beleőrülünk, akkor is,
hogy valamiképpen eltompítsuk, hogy lecsavarjunk
a hangerőből, elnémítsuk ezeket a felénk kapkodó
képeket, hangokat, amelyek már csak képzeletünkben
léteznek.
Fekete Vince 1965-ben született Kézdivásárhelyen, romániai magyar költő, szerkesztő és műfordító. Felsőfokú tanulmányait Kolozsváron és Szegeden folytatta, több irodalmi folyóirat szerkesztőjeként dolgozott, köteteiért és munkájáért pedig számos díjat és ösztöndíjat is kapott. A Halálgyakorlatok a legújabb verseskötete, amely a Magvető Időmérték sorozatában kapott helyet.
Köszönöm a lehetőséget a Magvető Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.
Kövess minket Facebookon!
Megjegyzés küldése