Könyvajánló - Egressy Zoltán: Jolka harangja
„A háború is igaz vót. Tizenhét-tizennyóc vótam abba az időbe. Az egyik német hű, de akart vóna gyünni énhozzám. Mikor aztán a ruszkik vótak, az egyik képes lett vóna itt maradni miattam. Aztán elmenesztették, ment a bandája után. Akart vóna maradni Magyarországon. Hát kinek köllött vóna egy ruszki? Nekem nem, a világér se”
Egressy Zoltán új regényének főhőse Jolka, a halálára készülő zalai parasztasszony. Kilencvennégy évet lehúzott már e világban, s ahogy az öregek szoktak, úgy beszél ő is az életéről: gyermekkoráról, a feleségként átélt évtizedekről és az utolsó életszakaszról, a több mint két évtizede tartó magányáról. S ahogy az öregek szokták, ő is mindegyre más fénytörésben meséli el életének öt-hat különösen fontos eseményét. De lassacskán azt érezzük: mintha valami krimi is megbújna ebben a dolgos, szép, becsületes életben.
Egressy Zoltán pedig Jolka alakjával, történetével részint elgondolkodtat kis és nagy bűnök mibenlétéről, s talán nem kevésbé fontos, hogy a kihalóban lévő zalai-somogyi tájnyelvet az irodalomba, a közös emlékezetbe emeli.
A 94 éves Jolka nagymonológja ez a regény, amely sosem billen ki az elbeszélő személyéből, soha nem furakszik be a külvilág valósága: végig Jolkát látjuk és halljuk. Jolka, aki átélte a történelem viharait, de eközben sosem szabadult ki saját élete szűk teréből: egy zalai kis parasztfaluból, és az ez által szabott keretekből. Mit tudott ő a világ dolgairól... és mégis megélte őket.
Sok minden megtörtént az életembe. Hogy még ezután mi lesz, csak a jóisten tudja. Az köllene, hogy a kevés kis ügyeimet még el tudjam intézni, hogy minden rendbe legyen. Meg hogy a jóisten az agyamat tartsa meg, mer ha elmegy, akkor mindennek vége. Ősszel betöltöm a kilencvennégy évet. A testvéreim rég meghaltak, meg akikkel együtt nőttem, azok is, mindenki. Csak a Somogyi él még. Az Édes kilencvenegy vót, az apám hatvanöt. Hogy én hogyan tudtam ennyi ideig megmaradni, nem tudom. Az egész famíliábul senki nincs már, senki. Csak én, még mindig. Én még itt vagyok.
Úgy mesél nekünk, ahogy a nagymamánk szomszédja vagy gyerekkori barátnője tenné: kiemeli a családot, a gyerekeit, az unokáit, magvas igazságokat hirdet és a saját, elfogadó, mégis erős hitét a saját értékeiben.
Hogy mit vitt véghez Jolka? Igazából semmi különöset. Csupán leélt egy igen hosszú életet, és most, amikor a test és az elme már hanyatlik, csupán mindezek emlékei maradtak számára. Egy kis félelemmel vegyes várakozás, amikor már alig várja, hogy véget érjen ez az élet, de fél is tőle: mi lesz ezután?
Egervár, Déneslak, Zala megye. Parasztház 1962-ben. Dr. Szentmihályi Imre képe
Egressy zseniálisan jelenítette meg ezt a parasztasszonyt, és egyszer sem éreztem ki mögüle az írót vagy az író szsándékát, nem a saját nézeteit adta a szereplője szájába. Jolka nem hagyott teret másnak: még Egressynek sem. Sokszor éreztem azt, ami a saját családom, a saját felmenőim esetében is érzek: hogy rengeteget átélt, érzelmileg mégsem tudta, mégsem merte feldolgozni ezeket, és csak felszínesen beszél a lényegről: hogy mit érzett ténylegesen. Mert talán ő maga sem tudta.
Az én nagyszüleim még gyerekkoromban meghaltak, de szép emlékek kapcsolódnak hozzájuk. Sajnálom, hogy csak gyerekszemen át láttam őket, és amit tudok az életükről, az inkább másodkézből, anyámtól való, nem közvetlen tőlük. Nagyon sokszor gondolok rá, hogy mennyire nehéz lehetett nekik - háború, orosz katonák a házukba, hadifogság, aztán a németajkúak kitelepítése... és nem is annyira a történeteik érdekelnének, hanem az érzéseik. Viszont eddig minden családtagom viszonylag hirtelen halt meg. Nagyszüleimnél voltak leépülés jelei, de néhány hónap után mégis egy szívinfarktus vagy egyéb gyorsan lecsapó dolog vitte el.
Nagy, vastag fölhők gyünnek. Hogy aztán lesz-e eső, nem-e, nem tudom.
Jolka azonban a teljes elgyengüléssel küzd: az elme még tiszta, a test már fárad. És mindez egy tanulatlan parasztasszony egyszerű szemüvegén át olyan természetességgel hat, ahogyan Jolka is fogadott életében mindent: a háborút, a férfiakat, a család működését, szerettei elvesztését, és végül a saját elmúlását is. Semmiféle emelkedettség nincs a szövegben, mégis a gombóc ott van a torkodban, ahogy az egyszerűen megfogalmazott, de épp annyira nehezen átélt elmúlásával szembesül. És persze telis tele ismétléssel, ahogy egy idősebb ember esetén szokott: újra és újra elmeséli ugyanazokat a dolgokat, és görcsösen, mereven ragaszkodik a saját életigazságaihoz, akkor is, ha hülyeség. Ő már semmi újat nem vár, semmi újat nem akar tanulni, ő csak egy ismeretlent vár már az életben: a halált.
Vót jobb is, rosszabb is, minden vót. Semmibül hiányom nincsen, minden megvan körülöttem, csak ez a legnagyobb baj, hogy erőm nincs. Az fogy el.
Egressy Zoltán ebben a regényében a zalai-somogyi tájnyelvnek is emléket állít, amely lassan kiveszni látszik a térségben is.
Köszönöm a lehetőséget a Helikon Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.
Kövess minket Facebookon!
Megjegyzés küldése