A Nobel-díjas kanadai írónő, Alice Munro 1986-os kisprózákat, novellákat tartalmazó kötete nemrégiben a Park Kiadó jóvoltából megjelent magyarul is - és azt hiszem, keresve sem találhattam volna jobb könyvet elsőként tőle.
Alice Munro mesterien és könnyedén, ahogy megszokhattuk tőle, az élet legbensőbb, legmeghatározóbb momentumait vizsgálja – a pillanatokat, amikor formát ölt az élet, amikor megértjük a szeretet terhét, hatalmát, természetét.
Egy elvált nő visszalátogat gyerekkori otthonába, és szembesül szüleinek zavarba ejtő kapcsolatával. Miután lánya kis híján vízbe fullad, a megrendült anya ráébred, milyen törékeny a bizalom szülő és gyerek között. Egy fiatalembert rémületes gyerekkori élményének felidézése emlékeztet a felelősségre, amelyet mindig is érzett szerencsétlen öccse iránt. Egy férfi barátnőjével meglátogatja volt feleségét, és váratlanul ráébred, hogy hozzá érzi magát igazán közel.
Alice Munro újra meg újra bebizonyítja, milyen érzékeny, együtt érző krónikása korunknak. Miközben hétköznapi életek legbensőségesebb titkaiba avat be minket, rólunk is sokat elárul, a döntéseinkről, és azokról a különös utakról, melyeket bejárva megtapasztaljuk a szeretet rendkívüli erejét.
A kötet tizenegy történetet tartalmaz, és ezek a legkülönfélébb módokon szólnak a szeretetről. A meghatározó, sőt, meglepő erejéről, arról, hogy néha olyan helyen bukkan fel, ahol nem várnánk. Nem tudnék kedvencet választani közülük, de az egyik legérdekesebb számomra az volt, ahol egy szoknyavadász férfi elviszi a barátnőjét bemutatni a volt feleségének az aktuális barátnőjét - a nőt, aki azt hiszi, hogy együtt fognak maradni, de a férfi már kacsingat más felé. Nem, nem is jó kifejezés, hogy ez lett volna a leg... inkább ez volt az első olyan, ahol megértettem a kötet címét. Ahol felismertem azt, hogy Alice Munro a maga finom módján, miközben teljesen hétköznapi embereket, helyzeteket mutatja, elveti a szeretet magjait. Amikor felismerteti az olvasóval, hogy a valódi szeretet néha váratlan, néha meglepő. Mégis, kit szerethetünk? A családunkat, a barátainkat, a párunkat, a házikedvenceket. De fel tudjuk idézni a pillanatot, amikor kötődni kezdtünk hozzájuk igazán?
Nem jó példa a gyerek születése, mert az csupán egy ösztönös, hormonális szintű szeretetérzés, és a (szinte) mindent felülíró vágy, hogy megadjuk neki a biztonságot. De van egy pillanat, valószínűleg már néhány hónapos, sőt, még mélyebben néhány éves korában, amikor először reagál is ránk, amikor először látjuk meg a személyiségének egy szeletkéjét. Egészen mást jelent szeretni az újszülött csecsemőnket, mint a 4 éves gyerekünket.
Szóval bárki képes lenne felidézni, mikor "támad" a szeretet? Mikor válik egy ismeretségi kapcsolat barátsággá? Mikor válik egy ismerkedés tényleges párkapcsolattá? Mikor kötődünk valami módon valaki máshoz, egyszerűen a személye miatt? Alice Munro nem is annyira ezeket a pillanatokat ragadja meg, a történeteiben a szeretet mindig sokéves, érett dolog, szóljon az bárkinek. De gyönyörűen mutatja meg azt, amikor rádöbbenünk: ezt az embert szeretjük. EZT az embert másképpen szeretjük, mint mást, és neki mindig lesz helye az életünkben valamilyen módon.
A Zuzmó című történet, amelyben a férfi a volt feleségéhez viszi a barátnőjét, rögtön a második a kötetben, és hamar rájövünk, hogy ez a férfi a volt feleségét szereti igazán. Nem szerelemmel - annak semmi köze a szeretethez. Ez a felismerés épp annyira lényeges, mint annak a férfinak a számára, aki felismeri, hogy a kissé különc öccse az az ember, akinek mindig helye lesz az életében, és végtelenül szerencsés, hogy a felesége ezt felismeri és el is fogadja, kedveli is a testvért. Az a felismerés, amikor rájövünk, hogy a szüleink egész mások voltak gyerekként, és egész másfajta kapcsolat fűzi őket a testvéreikhez.
A gyönyörű, lírai szöveg egy egészen más világba repít, és ezekben a történetekben a legkevésbé a cselekmény a fontos, az csupán mellékes. A szépen felfestett emberi kapcsolatok, ezeknek a dinamikája az, ami igazán lényeges, legyen szó bármilyen kapcsolatról. Testvérek közötti szeretetről, a házastárs iránti szeretetről és tiszteletről, vagy akár barátokról. Minden egyes történet végén hiányérzetem volt: úgy éreztem, nincs befejezve, nem tudunk még mindent. De éppen ez a lényeg, Alice Munro nem kész történetet tesz elénk, hanem felvázol, elmesél egy helyzetet, aprólékosan mutatja be a szereplőket, sőt, a helyszíneket is: ott vagyunk a kisvárosban, ahol egy tragédia történik, látjuk a havazást, a szomszéd házat; ott vagyunk a vadi új autóban és szép étteremben; ott vagyunk a nyaralóban, szinte érezzük a faburkolat szagát is, annyira érzékletesen festi fel a tájat. Aztán ahogy haladunk a végkifejlet felé, egyszercsak lesz egy pillanat, ahol megtörténik a felismerés, majd nagyjából lezárás nélkül vége a történetnek.
Mert a lezárás bennünk megy végbe, mi írjuk meg, millió és egy kérdés vetül fel utána, de választ nem kapunk készen. A válaszra nekünk kell rájönni. Talán rá is jövünk. Idővel.
Ez volt a legelső könyvem Alice Munro tollából, és egészen biztos, hogy nem az utolsó. Nagyon régóta nézegetem már a könyveit, ezt is többször is megnéztem, bár a fülszöveget nem olvastam el, abban nem vagyok jó. Ez volt az a könyv, ami azonnal felkeltette a figyelmemet: a borítójával. Valerie Curtiss: Solitude c. festménye azonnal megragadott, csak ezután figyeltem fel Alice Munro nevére, és ismét felhorgadt bennem az érdeklődés az írásai iránt, sok év után. Azt hiszem, a legjobb döntés volt ezzel kezdeni. A borító pedig nem csak gyönyörű: az első történet után becsuktam a könyvet, és percekig csak nézegettem, az olvasottakon gondolkodva, és rájöttem: hihetetlenül illik is hozzá. Ezt a képet Valerie Curtiss ehhez a knöyvhöz festette, még ha nem is tudott róla. Ráadásul a könyvnek köszönhetek egy új kedvenc festőt is a művésznő személyében, nem csupán egy új kedvenc írót. Ahhoz, hogy a könyv ennyire élvezhető és mélyreható lett, Lukács Laura, a fordító munkája is elengedhetetlen volt.
A szeretet, a megbékélés pillanatai akkor is értékesek, ha tudjuk, előbb–utóbb el kell válnunk. És nem úgy van-e, hogy akik – mint én – kevésbé szokványos kapcsolatokban élnek, nemcsak jobban értékelik, hanem szándékosan is keresik ezeket a pillanatokat – sokkal inkább, mint a régi házasságokban, ahol kimondatlan maradhatott mind a szeretet, mind a neheztelés, olyan kuszán és makacsul burjánzó, láthatatlan szövevényként, hogy a felek azt hihették, öröktől fogva így volt.
Alice Munro első novellája 1950-ben, első kötete pedig 1968-ban jelent meg. Művei azóta számos nyelven olvashatók, mindenütt nagy kritikai és közönségsikert aratnak. Számos díj és elismerés birtokosa, elnyerte többek között az Egyesült Államok Országos Könyvkritikusi Körének díját és a rangos Giller Prize-t is. 2009-ben megkapta a Man Booker Nemzetközi Díjat, 2013-ban pedig a Svéd Akadémia neki, „a kortárs novella nagymesterének" ítélte az irodalmi Nobel-díjat.
Köszönöm a lehetőséget a Park Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron. A posztban Valerie Curtiss festményei láthatóak.
Kövess minket Facebookon!
Megjegyzés küldése