Nemrég jelent meg Julie Tulba Auschwitzi fénykép című fikciós történelmi regénye, ami teljesen beszippantott. A történet egy Becky nevű fiatal nővel indul, akinek az édesapja, Sam, egyike volt a koncentrációs táborokat megjárt túlélőknek. Sam azonban egész életében mély hallgatásba burkolózott a borzalmakról és Becky csak annyit tudott a családjáról, hogy apja a szüleit, a testvérét, mindenkit, akit szeretett elveszített a háborúban, míg ő maga csodával határos módon megmenekült.

Becky apjával való kapcsolata egész életében feszült és távolságtartó volt. Sam egész életében hordozta a a háború alatt elszenvedett traumákat, erre jó példa az is, amikor Becky 13 éves korában megkérte, hogy meséljen a táborbeli éveiről az iskolájában, de Sam rettenetesen dühbe gurult, és később sem volt hajlandó megszólalni a témában.

Becky édesanyja halála után bukkan rá egy régi noteszre és egy 1944-es auschwitzi fényképre, ami teljesen felkavarja az állóvizet és elindítja Becky-t egy fájdalmas, de elkerülhetetlen nyomozás útján Berlinbe. Apja múltja hirtelen nem is tűnik olyan egyszerűnek, mint ahogy azt ő egész gyerekkorában hitte. Most azzal a félelmetes gondolattal kell szembenéznie, hogy talán egyáltalán nem is ismerte az édesapját.

Két idősík között ugrálunk, így vissza is utazunk az 1938-as Berlinbe is, ahol megismerjük a fiatal Samet és a legjobb barátját, Maxot. Két teljesen átlagos kölyök, akik tervezgetik a jövőjüket egészen addig, míg a náci eszmék és a kíméletlen antiszemitizmus elképesztő gyorsasággal meg nem mérgezte a mindennapjaikat. Annyira, hogy végül könyörtelenül kettészakította a barátságukat.

A karakterek összetettek és emberiek, nincsenek tökéletes hősök. Sam alakja szerintem kifejezetten megosztóra sikeredett, mert a táborban átélt pokol olyan nehéz morális döntésekre kényszerítette, amelyeknek a súlyát évtizedekig cipelnie kellett. Becky pedig egy roppant makacs nő, aki apja múltjában keresi önmagát és a második generációs túlélők csoportján keresztül próbálja megérteni, hogyan öröklődnek át a szülői traumák a gyerekekre.

Az egész könyv lényegében arról szól, hogy a háborús bűnök és a kényszerű kompromisszumok milyen mélyen mérgezik meg az emberi lelket, és hogy milyen nehéz szembenézni az igazsággal, amikor kiderül, hogy a szeretteink múltja sötét titkokat rejt. Ha szereted az olyan drámai történeteket, amelyek a generációkon átívelő bűntudatot boncolgatják, ezt érdemes elolvasnod.

Számomra a legmegrázóbb Sam és Max kapcsolata. Látni, hogy mit tett ez a háború és egy elborult eszme egy zsidó kölyök és egy nácik közé felkapaszkodó német srác barátságával...szomorú. Főleg, amikor újra találkoznak a haláltáborban, ami olyan morális kényszerhelyzeteket és túlélési alkukat szül, amelyek végleg megpecsételik a sorsukat.

A regény valódi tétje az a nyugtalanító felismerés, hogy mi történik, ha a múltunk egészen más, mint amilyennek addig hittük? Vajon Sam valóban az volt, akinek mutatta magát, vagy a borzalmak közepette olyan titkokat őrzött, olyan álarc mögé rejtőzött, esetleg olyan tetteket követett el, amelyekkel még a saját lányának is szembe kell néznie? A felismerés végül mindent megkérdőjelezhet, amit a lány az édesapjáról tudni vélt, és rádöbbentheti arra, hogy az apja egész élete talán egy hazugságokra épülő, gondosan fenntartott illúzió volt.