Könyvajánló - Jón Kalman Stefánsson: Versek
Jón Kalman Stefánsson regényei töretlen népszerűségnek örvendenek 2018 óta, amikor első regényét kiadtuk magyarul. Pályáját azonban költőként kezdte, így az őszi díszvendégségre válogatott verseinek kiadásával készülünk, bemutatva a forrást, ahonnan prózájának líraisága ered. Az első három kötetét egybefogó, a szerző által némileg megrostált gyűjteményes, 2020-as kiadás mellett a legutóbbi, 2021-es verseskötetéből is válogattunk ebbe az átfogó, a költői életmű legjavát bemutató kötetbe, amelyet Stefánsson a prózát a költészettel egybevető önironikus utószava egészít ki.
Vannak szerzők, akiket egyetlen műfajhoz kötünk. Jón Kalman Stefánsson számomra sokáig a nagy, hömpölygő, északi próza írója volt: tengerrel, széllel, hallgatag emberekkel és kimondhatatlan, de főleg kimondatlan fájdalmakkal. Aztán egyszer csak szembejött ez a kötet, és hirtelen világossá vált, hogy amit a regényeiben annyira szeretek – az a sűrű, szinte lélegző líraiság – nem melléktermék, hanem forrásból fakad. Költőként kezdte. És ez a könyv visszavisz oda, ahonnan minden indult.
A Versek nem egyszerű válogatás, hanem afféle visszatekintés. Az első három, még a nyolcvanas–kilencvenes években megjelent kötet anyagát fogja össze, kiegészítve a legutóbbi, 2021-es versekkel. A címek már önmagukban is jelzik, hogy nem hétköznapi tájon járunk: Vadászengedély az örökkévalóságra, Az istenek sugárhajtóművéből, Megkérdezte, egy lakatlan szigetre mit vinnék magammal, vagy a késői, már-már baljósan ironikus Az ördögök lefekszenek aludni, és istenként ébrednek fel. Ezek nem csupán címek, hanem világok.
Stefánsson verseiben folyamatosan ott pulzál az a kérdés, amit talán mindannyian kerülgetünk: mit kezdjünk azzal, hogy élünk – és hogy egyszer nem fogunk? A halál nála nem drámai csúcspont, nem patetikus vég, hanem állandó kísérő. A halál egyenlősítő ereje különösen megrendítő nála: nem tesz különbséget a nagy szavak és az üres beszéd között, az ünnepet teremtők és a zajt csapók között. Elhallgattat mindenkit. És ebben a radikális csendben válik hangsúlyossá az, hogy mit hagyunk magunk után.
Sokat ír a gyászról, de nem a látványos, kitörő fájdalomról, inkább arról a lassú, szinte alattomos hiányról, amely egyszer csak beépül a mindennapokba. A hajnali ég sötétsége, a városra boruló árnyék, a túl sok megélt nap nélküled – ezek az apró képek jobban fájnak, mint bármilyen nagy gesztus. És talán a legőszintébb pillanat az, amikor kimondja: attól fél, hogy egyszer újra boldog lehet. Mert a gyász furcsa kapocs: egyszerre köt a halálhoz és az élethez.
Ami különösen közel hozta hozzám ezt a kötetet, az a szerző utószava. Ott nem a nagy író beszél, hanem az ember. A tizenöt éves fiú, aki úgy döntött, hogy az iskola nem az ő világa, és inkább fizikai munkákba menekült: volt kőműves, rakodó, dolgozott vágóhídon és halfeldolgozóban. Aztán egy vers – egyetlen vers – képes volt átfordítani a gondolkodását. Visszaült az iskolapadba, később egyetemre ment. Nem fejezte be, de már nem is ez volt a lényeg. Hanem az, hogy ráébredt: a szavaknak súlyuk van. Hogy a költészet nem dísz, hanem iránytű.
Ez a háttér talán magyarázza, honnan jön az a különös alázat, amely a verseiben érezhető. Van bennük egyfajta önironikus kétely is: valóban megváltoztathatja-e a világot egy vers? Nem hiúság-e azt hinni, hogy a saját lélegzetünk másokat is érdekelhet? És mégis, miközben ezt kérdezi, olyan sorokat ír, amelyek képesek ünnepet varázsolni a szívbe, vagy legalább egy halk, szomorú mosolyt a sötétségbe. Nagyon nehéz versekről írni, mert azokban nincs történés klasszikusan. Azok érzéseket ébresztenek az olvasóban, és biztos vagyok benne, hogy mindenkiben mást. Mindenki mással rezonál.
Stefánsson költészete számomra nem azért erős, mert nagy igazságokat mond ki, hanem mert nem fél a bizonytalanságtól. „Hiszen milyen keveset tudunk, milyen sokat remélünk” – írja. És talán valóban jobb így. A versei nem megnyugtatnak, inkább emlékeztetnek arra, hogy a tudatlanságunk és a reményeink együtt tesznek emberré.
A kötet végére érve még erősebben érződik, hogy a próza és a líra nála nem két külön világ. Ugyanaz a hang beszél, csak más formában. A regények tágas mondatai mögött ott állnak ezek a versek: tömörek, néha szinte metszően rövidek, mégis tele tengerrel, széllel, éggel és emberi esendőséggel.
Jón Kalman Stefánsson 1963-ban született Reykjavíkban. Pályáját költőként kezdte az 1980-as évek végén, majd később a próza felé fordult, és nemzetközi sikert aratott regényeivel is. Mielőtt az irodalom lett volna az elsődleges hivatása, különböző fizikai munkákat végzett, majd irodalmat tanult az Izlandi Egyetemen. Költészet és próza nála nem egymástól elválasztható területek, hanem ugyanannak a belső keresésnek két formája. A Versek ezt a forrást mutatja meg: azt a helyet, ahol a történetek még sűrített, csupasz mondatokban lélegeznek.
A kötetet Egyed Veronika fordításában a Typotex Kiadó hozta el nekünk, a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron!
Megjegyzés küldése