"Nem mindig fogod tudni, mit hová rejtettél el magad és a világ elől, mit hazudtál kinek. ... A hetes buszon lehet probléma, ami a százhetesen nem az, a második emeleten meg se kottyan, amibe a hetediken belehalsz és viszont. Nem minden konyhaasztal alkalmas baráti beszélgetésekre. ... Nincs minden szónak ereje. Felejtsd el az emberi kapcsolatok átláthatóságát. Kapaszkodj erősen, hogy benned is kapaszkodhassanak." Szaniszló Judit: A másik ember 

KÖNYVAJÁNLÓ

A MÁSIK EMBER

Szerző: Szaniszló Judit
Kiadó: Magvető Kiadó
Kötés: puhatábla, 192 oldal

Életed bizonyos szakaszában egyszerre kell majd kézben tartanod kézben egyszerre nem tartható dolgokat - kezdi novelláskötetét Szaniszló Judit, író, A másik ember című könyvében, és folytatja hasonló vehemenciával. 

Mit tegyen az a nő, aki az isten sem tudja, milyen indíttatásból írótáborba vonul, ahol a kínosan döcögő, szorongásokkal teli életéből kikínlódott három oldal minden, csak nem a valóság, de mégis hat az olvasókra? (Hazugság nincs) A hirtelen felindulás nem disztingvál, tudjuk meg egy másik novellából, és kapunk valami rálátást arra, hogyan lehet tovább élni a számunkra addig fontosnak tartott ember hazugsága után. "Istenem, hát akkor mostantól így élünk, gondolják mindketten egyszerre. Egyikük sem tudja, hogy a jövőben fog-e még a másik hazudni, és hányszor, hogy ki fog-e mindez derülni, és ha igen, mikor. A másik embernek ma este nyolcig haza kell érnie saját lakásába." (Nem  mi választottuk) "Engem ma már annyian elrendeztek, ne akarjon még maga is" - mi lesz ebből a mondatból? (Mint egyébként szoktuk)

Részlet a könyvből

"Életed bizonyos szakaszában egyszerre kell majd kézben tartanod kézben egyszerre nem tartható dolgokat. ... Kérni fognak dolgokat szüntelen. Te igyekszel megadni nekik. Mérlegelsz, átadsz és ellenállsz. Lesz, hogy belebuksz. A belső szobád, irodád, asztalod, fiókod leghátsó fiókjában lesznek vállalhatatlan dolgok - hol a polgári és emberi jogok, hol csak a legbelső világod mércéjével mérve vállalhatatlanok. ... Nem mindig fogod tudni, mit hová rejtettél el magad és a világ elől, mit hazudtál kinek. ... A hetes buszon lehet probléma, ami a százhetesen nem az, a második emeleten meg se kottyan, amibe a hetediken belehalsz és viszont. Nem minden konyhaasztal alkalmas baráti beszélgetésekre. ... Nincs minden szónak ereje. Felejtsd el az emberi kapcsolatok átláthatóságát. Kapaszkodj erősen, hogy benned is kapaszkodhassanak." 

Szeretettel bárkinek bármikor bármilyen alkalomra

Közepesen kínos mondatok, félreérthetetlen jelentések félreértése, torokhoz szorított mosolyú attitűdök, mindennapi lehetetlenségek, amelyek kicsik, gyakran említésre sem méltók, mégis szúrnak, böknek, sírásra konyul a száj tőlük, ha mernénk, ha akarnánk vállalni a másik előtt, hogy milyen érzelmet váltott ki belőlünk egy-egy szokatlanul bántó, méltatlannak vagy értelmetlennek tűnő reakció. Hány ilyen létezik, amikor látszólag nem történt semmi, mégis ordítani szeretnénk? Amikor az a semmi az utolsó csepp a pohárban? Amikor hiába van igazunk, hiába viselkedtünk empatikusan, lényegre törő tisztességgel, mégis inkább mi szállunk le hamarabb a buszról, csak már szabaduljunk? Hogyan válik J., a mindent és mindenkit figyelő narrátor figurája a novellák egyszerre ismerős és idegen karaktereivé? Magányról, társadalmi kapcsolatokról, hétköznapi finom határhúzásokról mesél a szerző mozaikos, rövid prózákban, amikben egy budapesti bérház lakóit mutatja be, különös tekintettel a kiszámíthatóságba rejtett szorongásra és az emberi figyelem alig tapintható rezdüléseire. A központi szereplő a megfigyelő státuszából rögzíti az eseményeket, nem főhős és nem is mellékszereplő, gyakran egyszerűen csak szemléli a felbukkanó társadalmi interakciókat.

Részlet a könyvből:

A negyedik emeleti lakó tanácsai

Ha megvilágosodtál, fogd be.
Ha újjászülettél, temesd el magad.
Dühből szóvárat? Vicc a köbön.
A fájdalom hazug, ha jambikus.
A kétségbeeséstől csak még kétségbeesettnek tűnsz.
Elhagyatottságod hallgasd el. Unalmas.
Ne játssz rá a nyilvános határfeszegetésre.
Ha kint háború van, bent marjon üresre a részvét.
Némán szégyelld és ostorozd hiányodat.

Blogírói megjegyzés
Annyira olvastatja magát a mű, hogy én, aki általában nehezen veszem rá magam, hogy szorongásokról, tanult tehetetlenségekről, fájdalmakról, marginalizálódott emberekről olvassak, mégis már fülszöveg alapján megragadott Szaniszló Judit könyve. Most ülök az íróasztalom mellett, lapozok, tapad a szemem a sorokra, néha mellkasomra borítom a könyvet, hogy pár szót feljegyezzek a laptopon nyitva lévő blogszerkesztőbe, aztán már fordulok is vissza a tartalomhoz. Kinn erősen háborog a szél, benn az automata mosógép locspocsoló hangjai szűrődnek a fülembe, a gyomrom pedig hangosan korog, miközben a konyhaasztalon egyre csak pihen a kiolvasztott karaj, várja, hogy a mohó olvasó végre kifáradjon hozzá a nappaliból, és végre elkészítse saját magának a vasárnapi ebédjét. Kicsit letolom a szememről az olvasószemüveget, felette átnézve mormolom, hogy majd, majd jövök, és amúgy is: a pezsgő még nem elég hideg... és olvasok tovább. Végül csak azért teszem (ideiglenesen) félre a művet, mert mégiscsak szemétség, hogy a tyúkok ma még nem kaptak enni, menni kell, hát megyek. (Étel, jelesül rántott karaj zöldségkörettel, végül is este hétre abszolválódik a szokásos kora délutáni időpont helyett.)