Halál, szeretetlenség, egy életre megnyomorító szülői beszólások, feloldozások, remény a reménytelenségben, transzgenerációs traumák és valami, ami mindenkinek szükséges: megszeretni önmagunkat, teljes valónkban - mert az van, ami van, és nem más.
Podcast a szerzővel, Kiss Ildikó Judittal, a Tizenegykor nálad című könyvéről
KÖNYVAJÁNLÓ
TIZENEGYEKOR NÁLAD
Szerző: Kiss Ildikó Judit Kiadó: Jaffa Kiadó Kötés: puhatáblás, 218 oldal
Kiss Ildikó Judit debütáló könyvét tartja kezében az olvasó, amely a szeretetlenség, a hiány és az odaadás pulzáló feszültségéből bomlik ki, csalogatja az olvasót a fülszöveg. Nyomasztó novellagyűjtemény történeteit tehetjük magunkévá, visszaemlékezve saját gyermekkorunk nyomasztó érzéseire: egy nemszeretem rokonra, apánk ridegségére, anyánk tehetetlenségére, a sor így folytatható tetszés szerint tovább.
"Azt álmodtam, hogy anyám nem szeret" - ezzel az állítással nyit Kiss Ildikó Judit könyve az első mondatban. Azért álljunk meg egy kis időre és csócsáljuk meg a mondatot. Azt álmodtam, anyám nem szeret. Szögezzük le, ez a rémálmok rémálma, nem pedig az, hogy szörny kerget vad terepen és mindjárt utolér. A novella karaktere korábban naplókba gyűjtötte gyermek-és ifjúkora sérelmeit, tények általa leszűrt konzekvenciáit, megfogalmazásaiban is tagadott szeretetlenséget, sőt, szülei aljas nemtörődömségeit, beszólásait, amik egy életre traumát jelentenek neki. Nagymamája kedves alakja volt talán az egyetlen, aki érdemeire tekintet nélkül tudta őt szeretni, de ahogy az élet rendje diktálja, ő is elment az ősök útján. A nő élete fele körül járhat, vagy valamivel alatta, hiszen nőágon az asszonyok megérik a kilencven feletti kort is, nem tudja, hogyan keresse, de inkább lelje meg saját hangját, saját útját, ám abban teljesen biztos, hogy a nagymama házának padlásáról a csillagos puska és az ő naplói nem kerülhetnek a rokonság kezébe, ezért titkon el is hozza azokat onnan. Belemerülve a naplóiba, arra döbben rá, hogy túl "sok szart" cipel, hogy sosem volt rózsaszín felhő a feje felett és fogalma sincs arról, hogyan kell finom nőnek látszani. Akkor most hogyan tovább? Mi baja azzal, hogy társa mindent akar belőle, hogyan tudná elmagyarázni neki azt, hogy ő még nem önmagáé, hogy még csak "himbálódzik" rajta az én, hogy még bele sem nőtt a bőrébe? Vannak-e női írók és férfi írók, vagy csak írók vannak és kész? (Számomra mindig is finomkodás íze van, amikor mások így kezdik a mondatot: az íróNŐ, amikor... nem, könyörgöm, nincs írónő, meg nincs íróférfi, író van, szerző van, akinek legfeljebb akkor kell megemlíteni a nemét, ha az fontos a dramaturgia vagy a cselekmény bizonyos aspektusaiból, de amúgy elég egyszer megemlíteni a nevét, amiból kiderül a neme.)
(Előhang)
Az idős nagymama, aki azzal hívja haza unokáját, hogy utoljára még találkozzanak. Nincs semmi különösebb nyűgje, csak egyszerűen érzi, hogy hamarosan meg fog halni. Hogyan viszonyuljon ehhez a fiatal? Képes-e megérteni, felfogni a maga teljességében a telek végében sunnyogó halált? Igen, megérzik az emberek, ha itt az idő, és igen, mondanak ilyeneket, hogy nem hagylak itt addig, amíg... Legutolsó ilyen emlékem idén januári, amikor a férjem összetrombitálta a családtagokat, egyikkel megcsináltatta a konnektort - mert még csak az hiányzik, mondta összeráncolt homlokkal, hogy megcsapjon miatta az áram, nem hagylak úgy itt, hogy az nincs rendben -, vagy meghagyta, hogy a kocsi egyik kerekét AZONNAL cseréltessem ki az Autóklubbal, mert még csak az hiányzik, hogy fejre állj nekem vele, tehát amíg ő békésen haldoklott itthon (élettere leszűkült a szobájára és főleg az ágya 1 méteres körzetére), mondta, menj csak nyugodtan, intézd, én elvagyok addig egyedül itthon, hova mennék, mit csinálnék, én pedig hűségesen ott ültem kedvenc autószerelőnknél Kartalon, és javíttattam meg a kérdéses kereket. És kissé zavartan rácsodálkoztam, hogy a társam haldoklása ellenére is érzékelem, milyen szép a táj, és konstatáltam, hogy ezt ő már sosem fogja látni. Ezt az érzést festette le (számomra) Kiss Ildikó Judit ezzel a novellájával. "Ne szomorkodjál sokat, Lyányom, csak kicsit, annyit kell, de tudjad, ez az élet rendje".
(Három nap)
"Olvastam megannyi pszichológiai írást a bennünk élő gyermekről, meg arról, hogy az alkoholizmus menekülés, hogy mit okozhat egy gyermekben, ha a szülei isznak, de szakemberek könyvsikereit olvasni nem olyan, mint hányást takarítani tizenegy évesen a szoba közepéről. Nem olyan, mint kádba tenni az anyádat, és kiabálni vele, hogy az akasztós szekrény ajtaja nem a vécéé, ne pisiljen oda, s semmiképp sem olyan, mint hallgatni a sokadik ígéretet, és elkezdeni hinni, hogy most tényleg képes lesz rá, más lesz, mert eltelt két hónap, és arra hazamenni, hogy a whiskys pohár a dohányzóasztal üvegén koppan, és magadnak sem mered bevallani, de azt kívánod, bárcsak meghalna az anyád. Ezeket már nem mondtam ki a nagyanyámnak. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy az apró részletekbe is beavassam. Ezeket nem kell tudnia senkinek, anyámnak sem. Nem emlékszik úgysem, szerencséjére. Szégyen és némaság van köztük, a harag elszállt, távolságba veszett, ott látszódott egy híd másik oldalán, amin hiába nézek vissza olykor, visszafordulni nem lehet, menni már csak előre érdemes."
(Három nap)
A novellák olyan témákat járnak körül, mint:
- hogyan nyomják el magukat a nők azért, hogy gondoskodhassunk másokról (családról, gyermekekről, idős szülőkről),
- mitől nem olyan egy tipikus női karrier, mint a férfiaké,
- miért nem tud bűntudat nélkül megállni egy nő a tükör előtt és csak csodálni azt, amit lát, akármilyen is az a tükörkép,
- miért van félsz a nőben, ha egy sötét parkolóban egy férfi jön mögötte, és miért nem érzi ugyanezt egy férfi, ha nő tipeg a hátától 2 méterre,
- miért hazudunk a nagymamának saját valóságunkról,
- miért megy agyunkra társunk azzal, hogy jobban ismer bennünket, mint mi saját magunkat,
- miért rémülünk meg, amikor nagyink olyasmit akar elmesélni a családról, életükről, ami titoknak számított addig,
- hogyan érthet meg bennünket egy idős, falusi asszony, amikor mi sem értjük magunkat?
- gondolatok, amelyek nem tartoznak senkire sem, például, hogy bárcsak meghalna az alkoholista anyám,
- milyen a vidéki élet méltósággal viselt tevékenysége, ami úgy nemesül rutinná, mint egy precíziós műszer beállítása, hogy pontos legyen, hasznos legyen, örömöt okozzon a jól végzett munka,
- csak akkor értjük meg, hogy nincs nekünk semmi problémánk, amikor rokonságunk, anyánk, nagyanyánk, dédapánk szörnyű valóságával szembesülünk - ugyanakkor az is biztos, hogy mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb,
- hogy kell kinőni az önsajnálatunkat saját sorsunkkal kapcsolatban,
- és így tovább, egy ajánló keretében mégsem jegyzetelhetem ki a teljes művet, pedig nagyon megérné.
A történetek sosem annyira húsba marók, mint a valóság, inti a szerző olvasóit. Nem lehet ezer százalékig visszaadni azokat az eseményeket, amik megestek, pláne nem hangulatokat, szöveg mögötti értelmeket, illanékony sejtéseket, gondolatokat, amelyek ott és akkor megsuhintották az elbeszélések főhősét. Törékeny, tünékeny, megfoghatatlan szellőcskék, amiket se elkapni, se megtartani nem lehet a maguk valójában. Ki foghatná fel a maga teljességében, mit jelent törvényen kívüli szülöttnek lenni?
Ki értené, mit jelent a fattyú megnevezés? Zabigyerek, aki nem kell senkinek, aki a gyerek számára fontos, nagyszülők nevelik fel, a szülőktől jóformán csak traumatikus beszólásokat kap, kapcsolódási zavarai megnehezítik az életét, természetesnek veszi a nemelfogadást és nem érti, amikor a társa elfogadja, szorong, hogy ennek a kapcsolatnak úgy sem lehet jó vége, múltjának csontvázai folyamatosan potyognak ki a szekrényből. Ő a novellák főhőse, szívszorító múlttal, bizonytalan jelennel és a jóisten sem tudja, milyen jövővel. Vajúdik a múlton, nem érti a mát és el sem tudja képzelni a holnapot. Bizony, sokan vagyunk így. Hát nekik - nekünk szól ez a novelláskötet. Nekik - nekünk is. Olyanoknak, akik szeretik a keretekbe foglalt novellafüzért, az anya-nagyanya múltjának feltárását, hogy legalább ezt a pakkot letéve, képesek legyenek saját jelenük békés alakítására.
Szerintem olvassátok!
Fülszöveg
„Azt álmodtam, hogy anyám nem szeret” – olvashatjuk a Tizenegykor nálad torokszorító nyitósorában, s a szeretetlenség e nyomasztó rémálma hullámszerűen vonul majd végig a teljes köteten, akár egy kitartott felkiáltás. Kiss Ildikó Judit könyvében egy kaleidoszkóp fénytörésében láthatjuk a gyermekkor darabjait: küszködő anyák, csalfa férjek, magára hagyott gyermekek, háborúban elhurcolt nagyszülők, bántalmazások rémképei, becsapódó ajtókba torkolló válások és rutinba fulladó, kiüresedett házasságok. A boldogtalanság megrázó alakváltozatai. A sorsok hátterében ugyanakkor felfénylik az odaadó nagyszülők oltalmazása, valamint a gólyakelepeléssel és süteményillattal telt vidék plasztikusan megfestett emlékképe is. A történetek elbeszélői hol a nagymama tulipános ládájának mélyéből, vagy messzi tájakból, hol egy kilesett pillanatból, avagy egy utcára dobott kenyérszeletből próbálják megmutatni a jövő bizonytalansága helyett, hogy honnan indultak. A Tizenegykor nálad elbeszélései a szeretetéhség, a hiány és az odaadás pulzáló feszültségéből bomlanak ki, hiszen ahogy az egyik történetben olvashatjuk: „nem tudom milyen tárolórendszere van az embernek az emlékekre… de azért imádkozom mostanában, hogy őt soha ne felejtsem el. Egyetlen történetét sem akarom elveszíteni, minden elmesélt részletre emlékezni akarok, nem baj, hogy kiszínezte őket, minden szót meg akarok tartani tőle.” Kiss Ildikó Judit első könyve erős hangon megszólaló szépirodalmi bemutatkozás. Történetei őszintén szembesítenek minket azzal, hogy semmi más nem fontos, csak az emlékezés és a megbocsátás. A születéstől a halálig, egészen a viszontlátásig.
A kötetet kedvezményes áron megrendelhetitek a lenti képre kattintva, a Jaffa Kiadó oldaláról. Kövess minket Facebookon is!
Megjegyzés küldése