Leonora - Szárnyaló árnyak

 Könyvajánló - Elena Poniatowska: Leonora

Leonora Carrington (1917–2011) a legismertebb és legemblematikusabb szürrealista művésznő mozgalmas életében egyszerre testesültek meg a 20. század álmai és rémálmai. Apja textilbirodalmának örökösnőjeként megelégedhetett volna a léha úri léttel, de a túláradó képzelőerővel megáldott, már gyermekként is különc Leonorának hamar rá kellett döbbennie, hogy más, mint a többiek. Még húszéves sem volt, amikor végérvényesen fellázadt társadalmi osztálya szigorú szabályai, szülei, a vallás és a konzervatív gondolkodás hegemóniája ellen, és kitört a teljes művészi és személyes szabadsága felé. Botrányos kapcsolata Max Ernsttel a párizsi művészvilág egyik legféktelenebb szerelmi történetévé vált, amelyet csak a második világháború volt képes romba dönteni. Amikor Maxot letartóztatták és koncentrációs táborba hurcolták, Leonora összeomlott, és egy spanyol elmegyógyintézetbe került, ahonnan Portugáliába szökött, majd New Yorkba menekült. Végül Mexikóban telepedett le, és mind a képzőművészet, mind az irodalom terén egyedülálló alkotások sorát készítette el.

Elena Poniatowska Cervantes-díjas regénye valósághűbben teremti meg ezt a kivételesen inspiráló, megalkuvást nem ismerő személyiséget, mint ahogyan erre egy hivatalos életrajz képes lenne. Leonora lenyűgöző élete nem csupán izgalmas kaland vagy megrázó szerelmi történet, hanem betekintés a 20. század első felének művészvilágába, és egyben szívszorító kiáltvány az alkotói szabadságért.

Leonora Carrington művei sosem tartoztak a kedvenceim közé, ahhoz túlságosan szürreálisak, de a színhasználata és az éles vonalvezetése mindig is nagyon tetszett. Világa egyszerre volt idegen és ismerős, misztikus és mégis közeli. Aztán amikor kezembe vettem Elena Poniatowska könyvét, rájöttem, hogy a neve önmagában is egy világ. Egy olyan világ, amelyben a lázadás létfeltétel. Leonora történetét olvasva olyan, mintha valaki kinyitna előttünk egy rejtett ajtót a képzelet és a valóság közé – és egyszer csak ott találjuk magunkat, ahol a ló beszél, a tárgyak táncolnak, és a gyerekkori fantáziáink hirtelen nagyon is valóságosnak tűnnek.

Mindig szerettem azokat a nőket, akik képtelenek voltak belesimulni a rájuk szabott szerepekbe. Leonora éppen ilyen volt: apja textilbirodalma, a család szigorú rendje, a társadalmi elvárások – mind-mind olyan keretek, amelyeket ő egyszerűen szétfeszített. Olyan lendülettel, mintha nem is léteznének. Valahol szíven ütött, hogy milyen fiatalon kellett mindezt megtennie. Néha elgondolkodom: vajon én mit tettem volna a helyében? Beálltam volna a sorba, vagy elrohantam volna a saját vad és bizonytalan szabadságom felé?

A könyv egyik legfájdalmasabb része Max Ernsttel való szerelmének története. Poniatowska nem hagy minket abban a romantikus illúzióban, hogy ez a kapcsolat csak csillogás és szabadság volt. Sokkal inkább olyan, mint egy viharos tenger: lenyűgöző és félelmetes egyszerre. A háború és a történelem persze közbeszólt, ahogy mindig, amikor az ember túl hangosan nevet vagy túl szabadon szeret. Leonora összeomlása, a spanyol elmegyógyintézet rideg falai – ezek a részek szinte belém égették magukat. És mégis ott van a kitörés, a menekülés, a talpra állás.

A szürrealizmus világa itt nem csak festményekben és szavakban létezik. Leonora számára ez volt a levegő, amit belélegzett. Az olvasás közben néha azon kaptam magam, hogy elmosolyodtam egy-egy furcsa, bizarr képnél – mert annyira ismerősnek tűnt. Hiszen ki nem beszélgetett gyerekként a szekrényben lakó lénnyel, vagy ki nem hitt abban, hogy az éjszakai árnyékok többek, mint puszta fényjáték? Leonora soha nem nőtt ki ebből, és ettől vált igazán szabaddá.

Mexikó, ahol végül letelepedett, olyan, mintha Leonora álmaihoz lett volna szabva. Színek, mítoszok, mesék – az a fajta kavargó világ, amelyben egy szürrealista valóban otthon érezheti magát. Poniatowska megmutatja: itt végre nem számított, hogy honnan jött, kihez tartozott, vagy mit vártak el tőle. Itt már csak az számított, hogy alkosson. És ő alkotott. Festményekben, szobrokban, szavakban, történetekben.

Ez a könyv azonban nem egy klasszikus életrajz. Nem is akar az lenni. Sokkal inkább egy színes, néhol zaklatott, máskor lebegő regény, amelyben a tények és a fantázia úgy olvadnak össze, hogy közben mi, olvasók is részei leszünk. Olyan, mintha egyszerre ülnénk Leonora konyhájában, ahol mesél nekünk, és egy festmény közepén, ahol minden mozdulat, minden szín jelentést hordoz. Én legalábbis sokszor éreztem úgy, hogy nem csak olvasok, hanem benne élek egy furcsa álomban, Leonora valamelyik szürreális látomásában.

A legszebb talán az, hogy a könyv nem idealizál. Leonora egyszerre gyenge és erős, törékeny és makacs, tele hibákkal, félelmekkel, mégis mindig újra és újra talpra áll. Ez a kettősség az, ami miatt olyan emberi marad számunkra. Nem egy szobor, nem egy múzeumi darab, hanem valaki, akinek a tekintetében ott vibrál mindaz, amit mi is érzünk néha: a félelmet és a szabadság utáni vágyat.

Elena Poniatowska 1932-ben született Párizsban, de kislányként Mexikóba költözött, ahol aztán egész életében élt és alkotott. Újságíróként kezdte, majd regények, esszék, interjúk és riportok sora követte. Mindig azoknak a hangját erősítette fel, akik a leginkább elhallgattatva voltak: nőkét, munkásokét, elnyomottakét. 2013-ban Cervantes-díjat kapott, ami az egyik legnagyobb elismerés a spanyol nyelvű irodalomban. A Leonora ebbe az életműbe illeszkedik: nem pusztán egy életrajz, hanem egy színes, lüktető tisztelgés egy nő előtt, aki egyszerre volt álmodó és lázadó. Kötetét Greilinger Szonja fordításában az Ampersand Kiadó hozta el nekünk.

Köszönöm a lehetőséget az Ampersand Kiadó csapatának! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.