Amilyen akkor voltam - Amilyen most vagyok

Van az a fajta könyv, amit nem lehet egyszerűen elengedni, miután az utolsó oldalt is elolvastuk. Nagyon sok ilyen történettel találkoztam már, és őszintén, nem is annyira szeretem, miközben nagyon szeretem. Azért nem szeretem, mert utána napokig ezen jár az eszem és nem tudom, mit kezdjek magammal, nem érdekel másik könyv vagy film vagy semmi. Nem azért, mert függővéget hagy – bár Amber Smith esetében ez is igaz –, hanem mert közben valahogy belénk költözik. Az Amilyen akkor voltam ilyen. Eden története nem enged el: ott marad velünk, a buszon, elalvás előtt, vagy amikor épp azon gondolkodunk, miért olyan bonyolult dolog felnőni.

Eden egyetlen éjszaka alatt veszít el mindent, ami addig biztonságot adott neki. Nemcsak a testét sértik meg, hanem a világba vetett bizalmát is. A lány azóta máshogy néz a családjára, a barátaira, önmagára. De Amber Smith stílusában van valami végtelenül finom: nem ítélkezik, nem prédikál, hanem hagyja, hogy Eden hangján keresztül mi magunk is átéljük a csend súlyát, a kimondatlan szavak terhét.

És mégis – a könyv nem csak a fájdalomról szól. Ott van benne az első szerelem édes-bizonytalan íze, a barátságok hullámzása, és azok a pillanatok, amikor egy-egy apró gesztus mégis visszaad valamit abból, hogy az élet élhető. Talán ezért hat ennyire: mert miközben a legsötétebb témához nyúl, közben megmutatja, hogy a hétköznapi apróságok is adhatnak reményt.

Az Amilyen most vagyok folytatásként egy kicsit más tónusú. Itt Eden már nem csak túlélni próbál, hanem élni. Van benne egyetem, új kezdetek, barátságok, és persze Josh. A kapcsolatuk sosem volt egyszerű, inkább olyan, mint egy sebesült madár: törékeny, de mégis képes repülni, ha óvatosan bánnak vele. A második rész arról szól, hogyan lehet újra bízni – önmagunkban, másokban, a szerelemben.

Ami különösen szép, hogy Smith nem hazudik rózsaszín, szép befejezést. Eden és Josh útja tele van akadályokkal, félreértésekkel, sőt a múlt újra és újra kísért. De közben érezzük, hogy ez a történet a növekedésről szól: arról, hogy hibázni, elbukni, majd újra talpra állni része az életnek. És hogy a szerelem – ha nem is mindenható – lehet gyógyír, vagy legalábbis társ az úton.

Ez a két könyv együtt olyan, mint egy utazás. Az első rész a sötét alagút, ahol minden lépés nehéz és félelmetes. A második már a kijárat felé vezet, ahol ugyan még mindig hosszú az út, de a fény már látszik a végén. És ez a fény nem más, mint a hit abban, hogy lehet újrakezdeni, akkor is, ha a múlt soha nem tűnik el teljesen.

És miközben Eden történetét követjük, mi magunk is tanulunk valamit. Talán azt, hogy a fájdalmat nem kell elhallgatni, mert a kimondott szavak ereje erősebb, mint hinnénk. Talán azt, hogy a barátság és a szerelem nem varázspálca, de képesek megtartani akkor, amikor egyedül túl nehéz lenne. Vagy egyszerűen csak azt, hogy minden új nap lehetőség valami jobbra. 

Nagyon szerettem évekkel korábban Rebecca Donovan: Csak lélegezz! trilógiáját, minden hibája ellenére. Amber Smith ezzel a két könyvvel pontosan azt az érzést tudta visszahozni, amit akkor éreztem, amikor Emma és Evan történetét megismertem (már önmagában az is nagy szó, hogy kb. 10-12 év távlatából emlékszem a nevükre, amikor általában két nap múlva nem szoktam! :))

Amber Smith amerikai írónő Észak-Karolinában született, és mielőtt az írásnak szentelte volna magát, művészettörténetet tanult. Műveiben mindig a fiatalokat érintő legfontosabb és legnehezebb kérdésekhez nyúl: a bántalmazás, a gyász, a családi konfliktusok vagy a szerelem bonyolultsága mind-mind visszatérő témák. Az Amilyen akkor voltam és folytatása, az Amilyen most vagyok mellett olyan könyvek szerzője, mint az Ami utánad maradt. Történeteiben ott a fájdalom, de mindig ott a remény is – és talán éppen ezért olyan felejthetetlenek.