Vörös és fekete - egy 200 éves klasszikus végre új fordításban!

Könyvajánló - Stendhal: Vörös és fekete

2006 októbere volt, szinte későnyári idő. 16 éves voltam. A tanárnő közölte, hogy két kötelező olvasmány közül választhatunk: Balzac Goriot apója vagy Stendhal Vörös és feketéje. Nem lepődött meg, hogy az osztály 90%-a a Goriot apót választotta, feleolyan vastag, mint a Vörös és fekete. Számomra azonban nem volt kérdés, a döntés már régen megszületett. Egy fél évvel korábban akadt a kezembe otthon egy könyv: fura színű, kissé kopott, rózsaszínesbe hajló pirosas gerinc, a név nem sokat mondott nekem: Stendhal, de a cím tetszett. Vörös és fekete. Ahogy a kezembe vettem a könyvet, meglepett a borító. Az 1982-es magyar kiadás, amelyen egy fiatal férfi és egy nő egy - talán utolsó - pillantást vált a börtöncellában, amit megvilágít a cella ablakából érkező fény. A fények, a kimondatlan szavak, az áradó feszültség -  azonnal megfogott a borító, és már azelőtt Gérard Philipe arcával azonosítottam Julien Sorelt, hogy elkezdtem volna olvasni a könyvet. Az 1954-es Vörös és fekete c. Gérard Philipe és Danielle Darrieux főszereplésével készült film egy snittje volt a borítón. Nem tudtam akkor még, hogy ez a pillantás nem csupán egy történetet mutat be nekem, hanem egy egész világot.

2006 októbere volt - reggel szakadt az eső, bár már délre elállt. Addigra én már kórházban voltam, egy terheléses vizsgálaton kellett részt vennem másnap reggel, és egész éjjel nem aludhattam. Ezt a könyvet vittem magammal, és néhányat a kedvenc CD-im közül. Az az éjszaka más volt, mint a többi. Egy hétágyas kórházi szobában feküdtem, velem szemben egy 11 éves kislány, aki szintén ilyen vizsgálatra vár és nem alhat, mellettünk olyan betegek, akik alhattak. Eleinte beszélgettünk kicsit, de a nővérek mindig ránkszóltak, hogy ne ébresszük fel a többieket, óránként jöttek ellenőrizni, nem alszunk-e. Így hát csendben voltunk. Én elmerültem Verriéres világában, amelyben segített a fülemben szóló zene is. Egész éjjel olvastam.

Már az első oldalakon otthon éreztem magam. Julien makacs, sokszor nevetséges és buta, mégis éles eszű és törtető, önfejű és szenvedélyes, alakoskodó de mégis őszinte és tragikus alakja magával ragadott. Minden mondata mögött ott remegett valami, amit csak nagyon kevesek tudnak közvetíteni: az önazonosság, az őszinteség vágya. A szabadság vágya. Maga az élet. 

Nem sokkal később ismertem meg a páromat, akivel nagyon hamar szóba kerültek a könyvek is. És persze a Vörös és fekete, amely nagyon gyorsan a kedvencemmé vált. Olyan esszét írtam róla önszorgalomból irodalomórára, hogy a tanárnő állítólag évekig - amíg még tanított - az én esszémet hozta példának másoknak, hogy ilyet írjanak. Mindegy miről, bármiről, ami megfogja őket. Bár nem osztozik a rajongásomban azóta sem, de szerzett nekem és magának jegyet a régi Örökmozgó moziba, amikor a Vörös és feketét játszották - természetesen francia nyelven, felirattal. Sőt, még A pármai kolostort (szintén Stendhal-regény, szintén Gérard Philipe-pel a főszerepben) is megnézte velem. Azóta sem vagyok képes magyar szinkronnal megnézni ezt a filmet. Sem. Őszinte leszek, én nem szeretem a magyar szinkront. A régit azért nem, mert tele van félrefordításokkal. Az újat azért nem, mert tele van félrefordításokkal és még sokszor hallgatni is rossz. Nálam a filmekhez, a színészekhez, a színészethez hozzátartozik az eredeti hangjuk is. Így hát Julien Sorel a mai napig nem csupán Gérard Philipe arcával néz vissza rám, de az ő hangján szól hozzám, franciául. Az első találkozás óta rengetegszer elolvastam már a Vörös és feketét. Azóta számtalan nagyon szeretett fiktív világ és szereplő ragadott már magával - mégis Julien Sorel és a vidéki kisváros, Verriéres egészen más. Az volt az első és így örök helye van a szívemben.

Julien azóta is az egyik legmeghatározóbb irodalmi alak számomra. Makacs, önfejű, szenvedélyes, sokszor nevetséges, önérzetes, de mindig őszinte. Az a fajta karakter, akiben a vágy, az elvakultság és a tisztaság egyszerre él. Aki látni akarja a világot, aki tudni akar – és közben nagyon is emberi marad a hibáival együtt.

Valahányszor újraolvastam a regényt – és ezt megtettem sokszor azóta –, új arcát mutatta. De Julien mindig ugyanaz maradt számomra: az az ifjú, aki fájdalmasan erősen lenni akar valaki. Aki látja, hogy mások útjai zárva vannak előtte, és mégis nekifut az útnak. Aki elhiszi, hogy a tudás, a hit, a szerelem vagy az akarat elég lehet. És aki – bár a világ elítéli – méltósággal néz szembe a végzettel.

Ez az a könyv, ami nagyjából tíz különböző kiadásban megvan a polcomon - még egy képregényként is -, de mindig a számomra legelső, 1982-es kiadáshoz nyúltam. Ahogy kézbe vettem ezt az újrafordított kiadást, tudtam, hogy ez más lesz. Nem csak egy újabb példány a polcon, hanem az a könyv, amihez ezentúl is nyúlni fogok, ha ismét ebbe a világba vágyom.

Most, évekkel később, új fordításban, díszkiadásban is olvashatom a Vörös és feketét. Gyönyörű kiadás – méltó ahhoz az élményhez, amit akkor tizenhat évesen kaptam tőle. De akármilyen új is, számomra mindig ott lesz az első példány: a rózsaszínes, egykor talán vörösnek ható fedelű, Gérard Philipe és Danielle Darrieux börtöncellás borítóval. Mégis nagyon kellett ez az új fordítás. egy új, méltó kiadás, amely két kötetben, egyszerű, letisztult dizájnnal és díszdobozban hozta el ezt a lassan 200 éves klasszikust, ami a polcok dísze lehet. Két kötet. Egy vörös és egy fekete, rajtuk csupán egy aranyozott Stendhal felirat. Más nem is kell. 

És a fordítás! Tótfalusi Ágnes egy régi, szeretett világba kalauzolt el, ahol mindenki ismerős, és mégis más. Színesebb. Élőbb. Élesebb. Tele új árnyalatokkal, tele humorral, vággyal, bájjal és metsző iróniával, olyan finom nyelvi rétegekkel, amelyeket korábban nem kaptam meg. Az irónia végre nem csak halk megjegyzés, a humor és a vágy nem elrejtett, hanem élő és eleven, színes és kontrasztos. Illés Endre, a régi fordító nem beszélt magas szinten franciául, és nagyon sok nyelvi finomságot és réteget nem értett. Sok hibát javítottak az újabb és újabb kiadásokban, de nagyon elkelt már ennek a regénynek egy vadiúj és méltó fordítás. És ezt Tótfalusi Ágnes megadta. A 21. Század Kiadó pedig méltó külső formába öntötte, a simogatni való, puha tapintású és egyszerű, letisztult borítókkal, három gyönyörű képeslappal. De ebben a vadi új, 21. századi kiadásban is a 200 éves Julien Sorel szól hozzám a lassan 66 éve halott Gérard Philipe-en keresztül, az ő hangján, az ő arcával, és ebben a kiadásban szabályosan életre kel előttem.

Most először érzem úgy, hogy tényleg Stendhalt olvasom. Nem egy félrefordított klasszikust, nem egy poros, pontosított kánont, hanem egy élő, lélegző, dacos regényt, amely húszévesekről és hatvanévesekről, hatalomról, ambícióról, vágyról, sikerről, szerelemről, boldogságról és lehetetlenségről beszél. Rólam. Rólunk. Akkorról. Mostról. 

Elgondolkodtam, milyen lenne Julien, ha ma élne. A vörös és a fekete számtalanszor megénekelt szimbóluma sokmindennek, köztük a papi és a katonai pályának is. Julien ma egészen biztosan nem egyházi vagy katonai pályára készülne. Valószínűleg egy poros, szikkadt vidéki kisvárosból a nagyvárosba érkező, ambiciózus, törtető és okos, ám sokszor elvakult és heves diák lenne egy elitegyetemen, aki mindent megkérdőjelez, aki úgy próbál előrébb jutni, hogy közben megveti az álszent és képmutató közeget, és mégis belesétál a saját illúzióiba. Egy fiatal fiú, aki sokat olvas, és túl sokat gondolkodik, aki lát is, nem csak néz, bár a saját vágyai sokszor elvakítják, és az önhittsége is kárára vall. Aki észreveszi a hazugságot egy politikai beszédben, aki nem nyugszik bele a képmutatásba. Ma podcastet indítana, talán blogot írna, de kell neki valaki, aki hisz benne. Egy katalizátor. 

Egy fiú, aki még mindig fél az érzelmektől, és aki túl későn jön rá, hogy a szerelem nem a hatalom alternatívája, hanem valami más. Valami, amit nem lehet legyőzni, csak elfogadni.

És persze, ma sem kérne kegyelmet. Nem keresne kifogást. Csak azt mondaná, amit már akkor is mondott:

„Talán az én saját kijelentéseim zsarnokoskodjanak fölöttem?”