Az alvajáró tanúságtétele

 Könyvajánló - Frederico Pedreira: Az alvajáró tanúságtétele

Frederico Pedreira hamisítatlanul portugál regénye, mely elnyerte az Európa Unió Irodalmi Díját, a melankolikus nosztalgia nyelvén szól hozzánk: egyszerre fájdalmas óda az elmúló kilencvenes évekhez, az odaveszett gyerekkorhoz, és egy mégoly kaotikus, diszfunkcionális nagycsaládhoz. Azonban több is ennél: az emlékezés és az emlékezetvesztés, otthonosság és idegenség könyve, s nem utolsósorban egy szorongó értelmiségi nevelődésregénye Európa perifériájáról, egyszersmind főhajtás a modernista nagyok, Pessoa és Joyce előtt. Hosszan kanyargó mondatai a Benfica-Milan BEK-döntő füstbe borított nézőterétől a New York-i sugárutakig és essexi erdőkig csatangolnak – de hogy merre vezet e labirintus, úton lenni valóban boldogság-e, s egyáltalán, lehetséges-e a megérkezés a szorongva vágyott felnőttkorba, azt már az olvasó hivatott eldönteni.




Frederico Pedreira könyvében visszarepülünk a kilencvenes évekbe, a boldog, a szerző gondtalan gyerekkorába, amelyben felidézi a Lisszabon egyik városrészében, Benficában töltött hosszú, lusta és forró nyarakat, melyeknek két központi eleme volt: a nagyszülők háza (ami tele volt olykor nagynénikkel, nagybácsikkal és unokatestvérekkel, a mindig hangos és nagy családdal), ahol felfedezhette a nagypapája könyvekkel teli dolgozószobáját és ahol a nagymamája főzte és sütötte a finomnál finomabb ételeket; és egy régebbi Benfica-Milan meccs, amelyet videokazettáról nézett mindig újra és újra. 

Bebarangolta a várost, focizott a barátokkal, fürdőzött a tengerben, miközben lassan kúsztak a forró nyári napok, és várta, egyre csak várta, mikor lesz felnőtt. Aztán ezt a napsütötte, boldog gyerekkort felváltotta a ködös, nyirkos Anglia, a kétségek és a magány, amikor egyetemista lett, ám a hangsúly mégis a kilencvenes évek portugál nyarain, a sokat dolgozó szülők helyett a nagyszülőkön, akik a biztos pontot jelentették, és a gyerekkori emlékek színkavalkádján van. A melankolikus nosztalgia teljesen megfelelő jelző erre a regényre, amiben semmi új nincs: a nosztalgia, egy letűnt évtized, a gyerekkori gondtalan, hosszú, forró nyarak emléke, amelyeket már rengetegen megénekeltek. Ami mégis egyedivé teszi, az a hangja, a nyelve, Frederico Pedreira ugyanis hosszú, többszörösen összetett körmondatokban idézi fel életének ezt a boldog időszakát, és ez nagyon jól állt ennek a könyvnek, magával ragadó volt, mi is jártuk Lisszabon utcáit és megmártóztunk a tengerben szinte a szánkban éreztük a nagymama gazdag, finom főztjét és uzsonnáit. A könyvet Bense Mónika fordította, és ezt az egyedi, zseniális, kissé néha labirintusszerűen hangzó dalt gyönyörűen fordította magyarra.

Hosszú időket töltöttünk a vacsora után a tévé előtt, és közben lassan magunkba szívtuk a bujaságnak és hörgésnek azt az álmosító elegyét, ami a brazil szappanoperákból áradt, az átlagos portugál otthonok mással össze nem vethető örömére, a hőségtől lüktető csillagos nyári égbolt közönye alatt, engem pedig nem kifejezetten a tudatos választás vitt rá arra, hogy megadjam magam sorsnak, hanem inkább az, hogy nem találtam jobb módot, hogy kiélvezzem a megérdemelt pihenést, miután egész délután a kaucsuklabdát rúgtam az udvarban a borostyánnal és száraz levelekkel befuttatott falnak, ahol egy alvajáró kapussal néztem farkasszemet, aki gyenge vezényszavakkal próbált kihívni maga ellen; aztán jött a zuhany a kádban, ahol egy kétes hasznosságú lavór hevert a nedvességtől feketére pettyezett mennyezet alatt, meg a napégette bőrömön a pizsama durva érintése, amiben úgy ültem a nappali hintaszékében, mint egy Dickens-árva, akit befogadtak, és hálás kezébe nyomtak egy nagy tál ételt.


A kötet elnyerte az Európai Unió irodalmi díját, ami szakmai berkekben és közönség által sem a legnívósabb, legnagyobb súlyú irodalmi díj, mégis fontos, hiszen biztos vagyok benne, hogy nagyon sok regény, amely megkapta, nélküle nem jutott volna el x ország olvasóihoz, teszem azt pl. Magyarországra sem. Eddig mindegyik díjazott könyv, amit olvastam, magával ragadó, érdekes és élménydús volt, egyik nagy kedvencem a Lélegzet a márványon, de kiemelhetem az Egy bűntény árnyékában, a Szerelem és romok földje, az Órák anyám szobájában vagy a Tó c. könyveket is, de a díjazottak között van Irene Solá és Afonzo Cruz is, akik már hazánkban is az ismertebb szerzők közé tartoznak (és nem érdemtelenül). Akad persze magyar díjazott is, közülük a legismertebb kétségkívül Szvoren Edina. Szóval számomra az, ha egy regény megkapta az Európai Unió Irodalmi Díját, jót jelent, és van egy bizonyos elvárásom a kötetekkel szemben, ám eddig egyikben sem csalódtam. Az alvajáró tanúságtétele is megérdemelte a díjat, ez a nosztalgia engem is visszarepített a múltba, a szerző néhány évvel idősebb tőlem, az én gyerekkorom is a kilencvenes évekbe nyúlik, és bár nagyon más volt a közeg, mint a napsütötte, tengerparti Portugáliában, az ő emlékeivel együtt mégis bejártam a sajátjaimat is.

Köszönöm a lehetőséget a Typotex Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.




Share:

Megjegyzés küldése

Designed by OddThemes | Distributed by Blogger Themes