Könyvajánló - Cecilie Enger: Anyám ajándékai
Ez a regény egy norvég középosztálybeli család története a századfordulótól napjainkig: Cecilie Enger családjáé. Szerető közelségben, mégis ironikus távolságtartással mutatja be őket.
A családtagoknak fel kell számolniuk a régi családi otthont, mert anyán elhatalmasodott az Alzheimer-kór. Egy gondosan összekészített papírköteg azonban megússza a nagy selejtezést. Ezek anya karácsonyi ajándéklistái. Pontosan részletezi bennük, hogy mit vásárolt, mit készített, kinek mit adott és kitől mit kapott a család, ily módon lesznek a listák a szülők, testvérek, nagynénik közötti családi saga vezérfonalává. A családi sagából megismerjük anya útját, szeretett személyiségének drámai felmorzsolódását a betegség évei alatt, a bánatot és keserűséget, melyet mindennek a feldolgozása hozott magával, hogy végül ez a nagyon személyes regény megszülethessen.
Nemcsak letehetetlen olvasmány hanem, – mivel a szerző újságíró – jól megírt társadalmi és politikai mikrotörténelem Norvégiáról, s egyben kivételes antropológiai vizsgálódás is az ajándékozás mibenlétéről.
Egyetlen ember sincs tudatában annak, amikor megtapasztalja élete legboldogabb pillanatát. Vannak, akik izgatottságukban azt hajtogatják, hogy ez életük legboldogabb pillanata, de a lelke mélyén mindenki azt reméli, hogy az a perc még nem jött el. Azt hiszik, hogy valamikor a jövőben egy sokkal szebb és boldogabb pillanat vár rájuk. Hiszen micsoda kegyetlenség volna, ha már fiatalon tudná az ember, hogy soha semmi nem lesz szebb ennél.
Elgondolkodtató, egyedi, nagyon személyes, és egyben nosztalgikus, egyben - számomra - jövőbe tekintő könyvet írt Cecilie Enger. Az Anyám ajándékai a saját családjáról, saját édesanyjáról szól. Az egykor vidám, tetterős, mindenféle kampányokban részt vevő, minden jóért kiálló és minden rossz ellen tiltakozó Anya immár megöregedett, emlékeit, személyisége nagy részét pedig elvette az Alzheimer-kór. Állapota olyan előrehaladott, hogy már folyamatos ápolásra szorul.
Cecilie - utoljára - visszatér abba a lakásba, ahol édesanyja élt, a gyerekkora színhelyére. Elképzelni sem tudja, hogy idegenek veszik birtokba mindazt, ami az ő egész gyerekkorát - és identitása nagy részét meghatározza. A lassan ürülő lakásban gyerekkori emlékeitől kezdve édesanyja előrehaladott demenciájának nyomait - rengeteg feljegyzést - is megtalál, köztük listákkal, hogy ki, milyen alkalomra és milyen ajándékot kapott vagy adott - évtizedekre visszamenőleg. Ezzel a listával együtt és párhuzamosan megismerjük az egész családot, távoli nagynéniket, rég látott szomszédokat, barátokat, elfeledett másod- meg harmadunokatestvéreket - a múlt arcait, a múlt történeteit. Miközben a jelenben látogatjuk az édesanyát az otthonban, és egyben bepillantást nyerünk a norvég társadalom egy szeletébe is.
Valójában nagyon keveset tudok az anya listáján szereplő emberekről. A győzelmeikről, a fájdalmaikról, a mindennapi rutinjukról, a vágyaikról. Hogy mi nevettette meg őket, mi miatt nem jött álom a szemükre. De tudom, hogy minden év decemberében különféle tárgyakat csomagoltak selyempapírba, amelyeket ők maguk is kaptak, vásároltak, vagy örököltek, és nekünk ajándékozták őket.
Zseniális, emlékeket ébresztő és sokáig velünk maradó könyv született. Az én szüleim élnek, és szerencsére a demenciának sincs semmi jele. De idősödnek - már a hetedik X után járnak. Egy napon nem lesznek, és szépen lassan gyerekkorom színtere sem lesz már az életem része, eltűnik, emlékeimben megkopik, majd megszépül, egyre jobban, ahogy haladok előre én is az intervallumon. Nemsoká egy éve, hogy elvesztettük nővéremet. Hirtelen, gyorsan, váratlanul és fájdalmasan. Ő nem érte meg az időskort, a gyerekei és a szerettei a legkevésbé sem voltak - voltunk - felkészülve a veszteségre, a hiányára. De az idő halad tovább, a gyásszal ki így, ki úgy, de lassan mindenki megbirkózik talán. Már tudunk szép vagy vicces emlékekről csak egy szemernyi fájdalommal beszélni. Néha többel. Az idő pedig nem kérdez, szenvtelen. Mindegy, élsz-e vagy halsz. Mindegy, hogy érzed magad. Mindegy, mit gondolsz vagy mit csinálsz. Minden álmod, minden vágyad - és minden, amit szeretsz, elmúlik egyszer. Csak egy emlék lesz - aztán már az sem.
De ez a gondolat, ez a tudat bennem nem ébreszt rossz érzéseket. Épp ellenkezőleg: érdekesnek, és egyben furcsának, de mégis teljesen természetesnek gondolom. Helyénvalónak. És persze megmásíthatatlannak.
Amikor az Alzheimer közbeszólt, anya kétségbeesése lecsupaszodott, elkeseredetten beszélni kezdett, hogy a félelmetes és folyamatosan szétcsúszó világot a helyén tartsa. És egyre csak írt, cetlikre firkált feljegyzéseket, leveleket, listákat, időpontokat. A mondatok egyre rövidebbek lettek, az összefüggések felbomlottak, jelentős epizódokat ugrott át, minden félbeszakadt, és megszűnt az értelem.
Ez volt számomra Cecilie Enger második könyve, merőben mint, A fehér térkép, amit elsőnek olvastam, de épp annyira, sőt, talán jobban magával ragadott, szóval nyugodtan kijelenthetem: új kedvenc szerzőt avattam a személyében. Kevesen fogalmazták meg ennyire pontosan és szépen a saját soha ki nem mondott gondolataimat és érzéseimet, ahogy ő tette - az elmúlással, az emlékekkel, a gyerekkorral és az időskorral kapcsolatban. Közben óhatatlanul feltesszük magunknak a kérdést: mennyire ismerjük valójában a szüleinket? Mit tudunk az ő életükről, a gyerekkorukról, hogy hogyan élték meg a saját szüleik esetleges betegségét, elvesztését?
Én nem hiszek semmiféle túlvilági létben. Az énünket, a tudatunkat a testünkben - legfőképp az agyunkban - folyó biokémiai folyamatok hozzák létre. Ha ezek a létfontosságú szervek leállnak, a tudatunk, az énünk, ha úgy tetszik, a lelkünk megszűnik létezni. Időnként átfut rajtam, hogy egyszer, ki tudja, mikor, mindaz, amitől anyám anyám, megszűnik létezni. És onnantól már mindaz, ami ő, a gondolatai, a szavai, a félelmei, a vágyai csak az én emlékeimen keresztül fog létezni számomra - torzítva, egyedi szemüvegen át. Ez nem félelemmel tölt el, hanem... nem tudom megfogalmazni, mivel. A saját halálom nem izgat, pontosan azért, mert semmiféle túlvilágban nem hiszek. Maximum azt nem szeretném, ha sokat szenvednék még életemben, és ha akár fizikailag, akár szellemileg, de teljesen elveszíteném önmagam. A szeretteim halála, elmúlása sokkal jobban foglalkoztat. És annyi - talán fura - kérdésem lenne anyámhoz. De egyelőre nem tudtam feltenni őket. Még megtehetem, de ki tudja, meddig?
[...] amikor nagyapa hirtelen meghalt [...] egy egész könyvtárnyi elbeszélés némult el. Az összes könyv, gondolat és történet, amelyet a saját és mások életéből gyűjtött, és amelyek az ő szájából minden egyes valóságnak tökéletes leírásai voltak.
Mi a tanulság? Csak a szokásos. Addig értékeljük a szeretteinket, amíg velünk vannak. Utána már késő, és a kutyát nem érdekli.
Ami még nagyon tetszett, az az egész ajándékozáshoz való hozzáállás. Én szeretek ajándékozni - tőlem a családtagok mindig számíthatnak valamire, noha nekik csak teher általában az egész. Persze általam készített dolgok vannak általában, illetve ha valakinek van valami hobbija, ahhoz kapcsolódóan valami - egy könyv, egy társasjáték, egy színes gyöngyszett, egy ceruzakészlet, meg általam készített lekvárok, csatnik, befőttek, fűszerolajak, stb. Tetszett, hogy itt minden ajándék mellé - amelyek közül egyik sem volt sem drága, sem hivalkodó - egy könyv, valami hétköznapi apróság, bármi használati tárgy - járt egy történet. Egy régi emlék, ami egy-egy tárgy kapcsán felsejlett a múltból...
Azon gondolkodom, mi különbözteti meg azokat a dolgokat, amelyeket szeretettel veszünk át, azoktól az ajándékoktól, amelyek tehernek tűnnek számunkra. Egyszer egy gyönyörű üvegvázát kaptam egy olyan embertől, akit nem kedveltem. Emlékszem, milyen kellemetlenül éreztem magam amiatt, hogy most valami széppel tartozom neki. Az egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy egyszerűen ne vegyek tudomásr az ajándékról.
A kötetet magyarul a Typotex Kiadó adta ki Petrikovics Edit fordításában. Elérhető a borítóra kattintva, kedvezményes áron.
Kövess minket Facebookon!
Megjegyzés küldése