Hová tartozunk valójában?

Hová tartozunk valójában? Mi az, ami tényleg fontos az életben? - ezzel a két mondattal zárul Rose Tremain Hazafelé című könyvének fülszövege, amiből sem elvenni, sem hozzátenni nem szükséges semmit sem. A könyv főhőse általános alany, valaki Kelet-Európából, aki pontosan ugyanolyan munka és boldoguláskereső, mint bárki más lehet Ukrajnában, de akár Bulgáriában, Albániában, és így tovább. Az emigránslét nem ismer országokat és nemzetiségeket, a megélni akaróknak egyelőre nincsenek válaszaik, csak kérdéseik, látják a korlátokat, de nem érdeklik őket. Élni kell! Nem jobban, mint mások, de nem is nehezebben csak azért, mert akkor és ott "ez" jutott osztályrészül.  A mű a 21. Század Kiadó gondozásában jelent meg a közelmúltban.

Könyvajánló - Rose Tremain: Hazafelé

Az emigránslét hálátlan téma, aki ilyenhez nyúl íróként, mindig készülnie kell kesernyés mellékízre - bár, Rose Tremain nem fél az élet sötét oldalainak bemutatásától. Könyvei nehéz emberi sorsokkal ismertetik meg az olvasókat, amelyek többségében társadalmi tabukat is dönget. Jelenleg a keleteurópai lét nyomora a központi téma, amely delegálásra került Londonba. Lev, a főhős nem deklarálódik egyik ottani államba sem, és nem véletlenül. A Kelet-Európai országokra jellemzők munkanélküliség, éhbér és megélhetés szempontjából nem számítanak külön elbírálás alá, éppen ezért fölösleges is konkrétan megnevezni, honnan emigrál valaki munkavállalónak egy nyugati ország fővárosába, hogy boldoguljon.

Csak az tudja, milyen egy táskával és némi - semmire sem elég - pénzzel megérkezni egy olyan városba, ami sokszáz kilométerre van az elhagyott otthontól, de ezzel az erővel fényévekre is lehetne, mint a kötet főhőse, Lev, aki már próbálta. Ötven órán keresztül egy buszba zárva végigzötykölődni Európán, üzemanyag-tankolásonként kiszállva pár percig megmozgatni a lábakat, elszívni pár szál cigarettát, két főtt tojáson ellenni két napig, ülve aludni, vigyázni a semmi kis értékeire, mert annyival van annyi, miközben egy levakarhatatlan társ nyöszörög a fülben: a szorongás. Mi lesz? Hol fogok aludni? Találok-e valami szobát, aztán munkát? Mire lesz elég a megkeresett pénz? Kibírom-e a családtól való elszakadást? 

Rose Tremain magyarul megjelent kötetei

Az fel sem merül benne, hogy ne rögös és megaláztatásokkal teli napok jönnének Londonba való megérkezése után (igaza is lesz, egyből rendőrökkel akad össze). Hogy miért? Bármennyire is multikulturális egy társadalom, az idegenekkel és az aljamunkákat végzőkkel senki sem (igazán) toleráns. Vitázhatunk róla, de nem az, és ez tény. A takarítók, mosogatók, pincérek, szakácsok óriási hada nem is számít arra, hogy a szó valódi értelmében emberszámba veszik őket. És ha ehhez képest hozzávesszük, hogy munkavállalóként "törvényes" ugyan, de mégiscsak valami távoli, Londonban alig ismert EU-tagállamból érkezett, ráadásul minimális angol nyelvtudással, akkor bizony az ilyen ember kényére-kedvére kiszolgáltatott bármilyen hatóságnak, hivatalnak, munkahelynek és basáskodó magánszemélynek.

Lev 42 évesen már özvegy, és Anglia az egyetlen reménye a fennmaradásra. Otthon hagyta kislányát és anyját (őt többször is megpofozni vágytam olvasás közben), akiknek a mindennapjai, sőt, túlélésük azon múlik, hogy angliai dolgozóként tudja-e onnan pénzzel segíteni őket. Hazájában munkahelye megszűnt, két éve nyeli az éhkoppot, a ritkán adódó alkalmi munkák pedig bizonytalan kereseti források. Élni kell - itt van tehát Londonban, és reménykedik. Magában hordozza a kiokosításokat pár angol kifejezés erejéig: hogy törvényes, mert EU-állampolgár, hogy olcsó szállást keres, és hogy mivel szolgálhat. Többre nem is nagyon van szüksége, amire mégis, majd megtanulja menetközben. 

Nos, a 29. oldalon járunk tartalmilag. Senki sem tévedhet nagyot, ha azt gondolja, az igazi nehézségek ezután következnek hősünkre. Hajléktalanságból valami lakhatást találni, munkát szerezni (majd megtartani) nem egyszerű nulla pénzzel a zsebében. Igen, az élethez némi szerencse is kell. Rose Tremain erőteljes karekterei testközelbe hozzák a figurák által átélteket: életszagúak, földhözragadtak, helyenként elveszettek, kapaszkodnak egyetlen szalmaszálba is. Mások közömbösek, haszonlesők, gátlástalanok, vagy éppen ellenkezőleg, szolidárisak és empatikusak, hogy önmagukért vagy csak egy eljövendő jutalom érdekében, Lev szempontjából mindegy is. Kikre gondolok? Az alkoholista vízvezeték-szerelőre, az ukrán szerencsevadászra, az arab kebabosra, az érzéki angol lányra, a szelíd indiai asszonykára, a cserfes konyhai kisegítő lányra, akik ilyen-olyan hatással vannak Lev életére. 

A kálvária, amit végigjárat a szerző főhősével, minden nincstelen munkakereső kálváriája így vagy úgy, az elkeseredés, kiszolgáltatottság és muszáj nyomora mentén. Hogyan boldogul Lev Londonban? Sodródás, vágyódás, remények jellemzik a történetet egy kemény, pénz által vezérelt világban, ahol az elszigeteltséget csak barátságok és viharosan kitörő érzelmek tudják megszakítani, amelyek mentén képes az egyén a fejét a felszínre emelni, és azt érezni, hogy a mindennapos keservek és taposómalom ellenére mégis van értelme élni. Vajon marad vagy visszamegy-e hazájába a főhős? - és akármelyik lesz is végkicsengés, hogy miért pont azt választja Lev, újabb könyvet megérne a kérdésre adandó válasz elemzése.

Perpillanat ezt a kötetet szeretem legjobban a magyarul megjelent Rose Tremain művek közül - ezt a történetet nekem írta a szerző. Megérintett a téma, mert gyerekként magam is alig mérhető javak között éltem az ország északkeleti megyéjében, én is úgy döntöttem, hogyha nem is külföldre, de jobb élet reményében a fővárosba költözöm. Én is ott álltam minimális pénzzel és összes földi vagyonommal a Nyugati pályaudvaron: egy kisbőröndnyi ruhával, tucatnyi családi albumból elcsent fotóval, pár evőeszközzel, egy pohárral és egy tányérral, na meg egy csomagban ismerősnek postán előreküldött, ágyneműbe húzott paplannal, párnával. Félelemtől kiszáradt szájjal és bizonytalan jövővel nézelődtem, annyit pontosan tudva, hogy inkább beledöglök, de engem a szülői ház innentől csak vendégként láthat: üres kézzel,  állandó lakónak oda visszakullogni egyszerűen nem opció - tehát a Levhez fűződő események, mentalitások egyáltalán nem jelentenek nekem ismeretlen terepet.

Tapasztaltam eu-s munkavállaló mellett osztrák, német hozzáállásokat is az egyszerűbb kiszolgálószemélyzet irányába (is) tanúsított magatartásokkal kapcsolatban, s mondhatom, a szeressük egymást gyerekek és minden állampolgár egyenlő az Európai Unióban csak üres lózung, semmi más. Persze, a szemükben  mosolyognak, mert píszí van és sokba kerülhet (főleg egy hivatalban) a bizonyíthatóan nem polcorrect viselkedés, de ha egymás között vannak, és te bírod a nyelvet, nem sok illúziód marad a tényleges helyzetedet illetően. Szegény Beethoven forog(hat) a sírjában, valahányszor a nagy béke és egyenlőség jegyében eljátsszák a  híres IX. szimfónia himnusszá lett részeit. Lángolj fel a lelkünkben? Meg egyesíted szellemeddel? Hogyne. Egyelőre bizony csak pislákol az a láng, és gyenge szellő is kioltja. Nem hiszed? Hallgatlak.

Fülszöveg

A Gustav-szonáta, a Zene és csend és A kegyelem szigetei című díjnyertes regények szerzőjétől.

A 2000-es évek elején Lev a sorozatos gyárbezárásokat és felesége halálát követően Kelet-Európából Londonba megy, munkát keres, amiből eltarthatja édesanyját és kislányát. Egy ír vízvezetékszerelő, Christy házában talál kiadó szobát, aki szintén elveszítette a családját. Lev ellenségesnek érzi a környezetet, furcsának látja a briteket – de talán Christy személyében barátra találhat?

A Hazafelé bújtatottan, az emigránslét köznapi nehézségei kapcsán teszi fel a nagy kérdéseket: hová tartozunk valójában? Mi az, ami tényleg fontos az életben? Rose Tremain (jobbra a képen) zseniálisan kifinomult prózaíró.

A kötetet kedvezményes áron megrendelhetitek a kiadó honlapjáról a borítóképre kattintva.