Bruno Zanzottera nem mindennapi hobbinak él: kegyetlen, szélsőséges körülmények között élő népcsoportok életébe pillant be, és nyújt bepillantást nekünk is. Az elmúlt 12 évben a Föld minden pontján megfordult már, élt a huillichék, a yalik, a kecsuák között egyaránt, és még számos más nép körében. Vajon mi visz rá egy embert, hogy ilyen szélsőséges hatásoknak tegye ki magát?
Persze mindegyik nép különböző, némelyik erőszakos, más a végletekig jámbor, és ez a neveltetésüknek köszönhető. Így élhet szinte egymás mellett a világ egyik legjámborabb és legerőszakosabb két népe, és életmódjuk megmutatja, mennyire fontos is a környezet. Az egyik az élet szeretetére, egymás segítésére neveli a gyerekeit, a másiknál pedig csak akkor válhat felnőtté valaki, ha legalább egy embert megölt már. Ott a négyévesek is sokszor ölre menő harcokban döntik el, kié legyen az utolsó falat, ki játszhat azzal a csonttal.
A következőkben három elszigetelt életet élő népcsoportot ismerünk meg kicsit jobban.
Yali
A yalik Indonéziában élnek, egy pápua törzs tagjai, és talán az egyik legelszigeteltebbek. Korábban kannibálok voltak, 1970-re ez szokásuk jórészt kiveszett, ahogy kultúrájuk számos része is, mint az őskultuszuk és a harci szertartásaik. Ám ruházatukat, nyelvüket és életmódjukat a mai napig őrzik. Ruházatuk (talán helyesebb annak hiányáról beszélni) igen egyszerű: a nők többsége nádból font szoknyát vagy hasonlót hord, a férfiak pedig csupán a péniszüket tartó-takaró ún. kotekát, illetve a törzsük körül szárított pálmalevelekből vagy banánlevelekből font gyűrűket. A koteka jellemzően szárított lopótökből készül, mérete pedig jelzi az adott férfi törzsbeli helyzetét és egyéb testi adottságait egyaránt.
Pápua tartományának zord vidékén, a szakadékokkal tarkított indonéz felföldön élnek, jellemzően vadászatból és gyűjtögetésből tartják fenn magukat. Kedvenc eledelük az édesburgonya, viszont a gyümölcs érdekes módon jóformán teljesen hiányzik az étrendjükből. 2009-es adat szerint nagyjából 49 ezer ember tartozik a yalik közé.
Huilliche
A huillichék a Chile partjainál fekvő Chiloé szigetén élnek, és fáradságos munkával keresik kenyerüket: vagy aranyat mosnak a kis folyóból, vagy földművelésből élnek, ami ezen az esőáztatta, hűvös, terméketlen területen nem egy leányálom. Népességük nagyjából 17 ezer főt számlál, mindannyian beszélnek spanyolul, de a legtöbben a huilichék nyelvét is értik. Identitásukat a mai napig őrzik, noha kis szigetükre utat tört a kereszténység és a civilizáció, hagyományaikat tartják és óvják.
Masai
A maszaik - vagy maszájok - Kenya déli, Tanzánia északi részén élnek, a lélekszámuk viszonylag magas, 1-1,5 millió közé tehető, így természetes, hogy további 19 kisebb csoportra oszlanak fel, mindegyikük ruházata, életmódja kissé eltér egymástól. A földművelést nem űzik, náluk hatalmas tiszteletlenség, hogy "átdöfjék", felássák az éltető anyaföldet, így halottaikat sem ássák el, csak félreeső területen hagyják a testüket. Abból pedig akad bőven, a kietlen, végtelen, hatalmas területen jórészt szarvasmarhát, kecskét tartanak. Büszke emberek, és sok konfliktus akad köztük a legelőhelyek miatt. A fiúkat 14-15 éves korukban körülmetélik, majd elvonulnak egyedül, kialakítanak egy saját állatartó-helyet, kis kunyhót. Csupán néhány év elteltével térnek vissza a közösségbe, hogy feleséget keressenek. Jórészt tejet, sajtot, tejterméket, gyümölcsöket fogyasztanak, húst nagyon ritkán. 
Érdekes kérdés, hogy vajon tényleg a mi életmódunk a követendő példa? Én úgy vélem, hogy a népeket meg kell hagyni a saját világukban, kultúrájukban, ám a kegyetlen szokásokat ki kell iktatni. Nem osztom teljesen Bruno Zanzottera véleményét, hogy a mi kultúránk csak ártana nekik, hogy az iskolák csak ártanának, hogy a Zambiában a falu közepén ásott kút sokkal kegyetlenebb dolog, mint az, hogy a nők a négy kilométerre lévő víznyerőhöz mennek mindig tiszta vízért. Még akkor sem, ha ezzel elveszítették az egymás között, a férfiak világától távol töltött kis időt, amit a négy kilométer megtétele jelentett oda-vissza. Az emberiségnek, mint egyetlen fajnak akkor van és lesz jövője, ha végre megtanul egységesen gondolkodni, tenni a jövőért, és nem gyilkolni, gyűlölni egymást olyan dolgokért, amelyekről nem tehet. Ennek egyik legfőbb alapja lenne a megfelelő oktatás, ami később alapjaiban változtatná meg a hozzáállást. Ez nem jelenti azt, hogy el kell törölni az egyéni hagyományokat, szokásokat - épp ellenkezőleg.
Bruno Zanzottera a járvány alatti időszakot Olaszországban töltötte és tölti, és új projekteken dolgozik, amelyek megismertetik a nagyközönséggel a különleges, távoli kultúrákat, elősegítik azok védelmét és megértését egyaránt.
Készült Bruno Zanzottera munkássága alapján.
Kövess minket Facebookon!
Megjegyzés küldése