Egy ausztrál felfedező, Sir Douglas Mawson első antarktiszi útjáról lesz szó, amely során elsőként megmásszák a Mount Erebust, és elérik a mágneses déli sarkot. Vagy mégsem? Mawson története hihetetlen kitartásról és erőről tesz tanúbizonyságot, a zord körülmények közötti túlélőtörténetek egyik legkülönlegesebb epizódja az övé.
Sir Douglas 1882. május 5-én, Angliában, a nyugat-yorkshire-i Shipley-ben született, de két éves korában a családja Ausztráliába költözött. Ott folytatta tanulmányait, nagy hatással volt rá a természetkedvelő és gyakorlott túrázó, Sir Edgeworth David, teljes nevén Sir Tannatt William Edgeworth David professzor, aki geológiát tanított az ifjú Douglasnek. Mawson kiemelkedett a kortársai közül földtani, geokémiai tanulmányai során, így a professzor magával vitte néhány társával együtt egy vanuatui expedícióra. Douglas Mawson egyik első meghatározó expedíciója volt ez, ekkor, 1902-ben szeretett bele a „műfajba”. Tanítani kezdett az Adelaide-i Egyetemen, elsősorban ásványtannal és kőolajjal foglalkozott.
A természetjárás éveken át afféle hobbi volt nála, mígnem volt professzora ajánlására 1907-ben helyet kapott Sir Ernest Shackleton Nimrod expedícióján, mint geológus. Eredetileg csak egy nyárra maradt volna az Antarktiszon, de végül még egy évet ott töltött professzorával együtt.
David és Mawson Alistair Mackay nevű társukkal az elsők voltak, akik megmászták a 3794 m magas Mount Erebust 1908-ban, persze útjuk nem volt olyan egyszerű: hóviharok, jeges szél akadályozták, egy társukat le is kellett kísérni, mert elfagyott a lába, de végül hárman elérték a csúcsot. Ezután expedíciót indítottak a mágnesen déli sarkra.
Először a Drygalski-jégnyelv mentén haladtak többen, és ott egy tábort létesítettek, az élelmiszer és az eszközök egy részét hátrahagyva. Ezután a szárazföld belseje felé fordultak hárman, az összeszokott trió: David professzor, Mackay, az expedíció orvosa, és Mawson. Utóbbi a naplójában nagyon részletesen ír az út viszontagságairól, a betegségeikről. Őket is utolérte a kor angol expedícióinak szokásos baja: a skorbut. Ez egy nagyon súlyos betegség, a C-vitamin hiánya okozza, ami megtalálható szinte minden friss élelmiszerben, a húsokban is, de nem tartósítható, és könnyen lebomlik. Jellemzően a tengerészek és később a sarkvidéki expedíciókat folytatók szenvedtek skorbutban, mert nem jutottak friss élelmiszerhez, zöldségekhez, gyümölcsökhöz, húsokhoz, csak tartósított formában. Mawson így ír naplójában 1909. januárjában:
„Már szinte őrültek módjára beszélünk az ételről, minden formája nagyon vonzó számunkra. Arról fantáziálunk, mit fogunk enni, ha hazaértünk – legnagyobbrészt édes ételekről és péksüteményekről. Soha többé nem fogunk a nélkül enni, hogy teljes mértékben ne értékelnénk.”
David professzor ráadásul már 50 éves volt ekkor, és a fizikai megterhelések, az állandó hideg, az egyoldalú táplálkozás megtette a hatását: szellemileg is kezdett leépülni. Mint a trió vezetője, többször veszélybe sodorta döntéseivel mindhármuk életét, és egyre elviselhetetlenebb lett a viselkedése is. A nagy hidegtől szarvasprém takarókkal és hálózsákokkal védték magukat, mindhárman egy ilyenbe bújtak bele, de ezek a hálózsákok alapesetben két személynek készültek. Nagyon szűkösen fértek csak el, ráadásul az eredeti terveket felborítva a professzor mindig kiharcolta magának, hogy ő alhasson középen, a legvédettebb helyen. Nem volt tekintettel a társaira egyáltalán, így is nagyon későn feküdt le, és nagyon sűrűn felkelt, felverve ezzel mindkettejüket. Ahhoz, hogy a középső ki tudjon mászni az alvóhelyről, legalább egyiküknek is minden esetben ki kell mászni. Mackay és Mawson hamar megelégelte a dolgot, de jódarabig csak magukban morogtak. David egy napon drasztikusan lecsökkentette mindhármuk fejadagját, holott élelmük volt bőven, és nem vette figyelembe, hogy ő 50 éves, a két
társa feleannyi, és ő alacsonyabb is náluk, így neki kevesebb élelemre van szüksége. 1909. január 16-án végül elérték a déli mágneses pólust, és visszafordultak, de ekkor még több, mint 700 km út állt előttük. A professzor egyre rosszabb állapotba került szellemileg, valószínűleg enyhe őrület lett rajta úrrá, amikor Mackay ezt megelégelte, és megkérte, hogy mondjon le a csapat vezetői posztjáról Mawson javára. David ezt elutasította, de az orvos fenyegetésének engedett, miszerint őrültnek fogja nyilvánítani. Mawson vonakodva fogadta csak el az elsőséget, szerette és tisztelte professzorát, bár belátta, hogy megbomlott az elméje.
Végül február 3-án elérték a Drygalski-jégnyelvet, és ott tábort vertek. A Nimrod aznap járt arra, de elmentek mellettük anélkül, hogy észrevették volna őket. A hajó navigátora, John King Davis azonban gyanakodott a Drygalski-jégnyelvre, ugyanis úgy sejtette, hogy az előttük magasodó jéghegy egy kisebb öblöt rejthet. És lehet, hogy onnan látnák a három férfi táborát… Evans kapitány elé terjesztette a megérzését, javaslatát, aki megfogadta, és visszafordultak. 1909. február 4-én észrevették a sátrat.
Davis később így írt róla:
„Amint megláttuk, kilőttük a figyelmeztető jelzést a hídról, és miközben a visszhangja visszaverődött a partról, a sátor mintha belülről megrázkódott volna. Először egy magas alak jelent meg, kétségkívül Mawson. Őt szorosan követte egy második, aki mintha átgyalogolt volna egy harmadikon, aki láthatóan a bejárat közelében feküdt. Mindnyájan épek voltak! És miközben az első két alak izgatott kisfiúként rohant a hajó felé, annak oldalában minden kéz lelkesen üdvözölte őket. David professzor lassan, sántikálva követte őket. Csodálatos pillanat volt. De a legmagasabb és hozzánk legközelebbi futó hirtelen, mintegy varázsütésre eltűnt szem elől. A Nimrod abban a pillanatban ért a jégtáblához, és hallottuk, hogy Mackay azt kiabálja: – Mawson beesett egy hasadékba! Hozzanak kötelet! –, majd, szinte ugyanazzal a levegővétellel: – Megtaláltuk a mágneses pólust!”
Később kiderült, hogy még messzebb jártak a mágneses pólustól, mint sejtették. De ismerve Mawson és Mackay szakértelmét, szinte lehetetlen, hogy ezt ne tudták volna. Valószínűleg csak a már megborult elméjű professzornak mondták azt, hogy elérték a céljukat, hogy mielőbb visszafordulhassanak. David nem engedte volna, hogy visszaforduljanak, hacsak nem mondatják le a csoport vezetéséről erőszakkal, ahogy végül is ez később meg is történt. A valódi mágneses pólus még több száz km-re lehetett akkor, amit már nem éltek volna túl.
Mawson, miután szerencsésen kihúzták a hasadékból, azt mondta, hogy soha többé nem teszi a lábát az Antarktiszra. Két évvel később pedig ismét ott volt, mint egy nagyszabású expedíció szervezője és vezetője.
Megjegyzés küldése