Ljuba Jakimcsuk Donbaszi sárgabarackok című verseskötete a háborúról beszél, de valójában sokkal többről: az elveszített otthonról, a családról, a gyökerekről, a félelemről, a szerelemről és arról a különös, szinte megmagyarázhatatlan emberi képességről, amellyel a pusztulás közepette is megpróbálunk élni.
KÖNYVAJÁNLÓDONBASZI SÁRGABARACKOK
Költő: Ljuba Jakimcsuk
Fordító: Vonnák Diana
Kiadó: Prae Kiadó
Kötés: füles, kartonált, 152 oldal
Ljuba Jakimcsuk
Donbaszi sárgabarackok
Amikor a háború az otthonunkat, a nyelvünket és az emlékeinket is célba veszi
Ljuba Jakimcsuk Donbaszi sárgabarackok című verseskötetét nem egyszerűen elolvassuk, hanem utána egy kicsit másképpen nézünk a világra - nem feltétlenül azért, mert ismeretlen történelmi tényeket tár elénk, hanem mert olyan emberi tapasztalatokat tesz átélhetővé, amelyekről addig talán csak híradásokból, fényképekből és távoli beszámolókból szereztünk tudomást. A háborúról beszél, de valójában sokkal többről: az elveszített otthonról, a családról, a gyökerekről, a félelemről, a szerelemről és arról a különös, szinte megmagyarázhatatlan emberi képességről, amellyel a pusztulás közepette is megpróbálunk élni.
A kötet verseiben a háború nem elvont politikai fogalom, nem hadműveletek és frontvonalak puszta felsorolása, hanem személyes sorsok sorozata. A költő számára Donbasz nem csupán egy földrajzi terület, hanem a szülőföld, a gyermekkor, a családi emlékezet és az identitás helyszíne, olyan világ, amit nem lehet egyszerűen maga mögött hagyni, mert az ember magával viszi annak nyelvét, illatait, képeit és fájdalmait.
A költő és a szülőföld története
Ljuba Jakimcsuk 1985-ben született az ukrajnai Pervomajszkban, a Luhanszki területen, a Donbasz ipari-bányászvidékén. Ukrán költő, drámaíró, forgatókönyvíró és újságíró. Irodalmi tanulmányokat folytatott, többek között a kijevi Mohila Akadémián szerzett mesterdiplomát. Első verseskötete, a Like Fashion 2009-ben jelent meg, a Donbaszi sárgabarackok című gyűjteménye pedig 2015-ben. Saját életében is megtapasztalta a háború pusztítását: családjának otthonát elveszítette, hozzátartozóinak menekülniük kellett. Versei több mint húsz nyelven olvashatók. 2022-ben a Grammy-gálán John Legend műsorának részeként adta elő Prayer című versét, így a költészet eszközeivel a világ figyelmét is Ukrajnára irányította.
A szerző életrajza azért különösen fontos a kötet megértéséhez, mert itt nem kívülálló szemlélő beszél egy háború sújtotta vidékről, Jakimcsuk személyes emlékezetéből, saját veszteségeiből építkezik. A versekben megjelenő otthonvesztés, a családi kapcsolatok szétszakadása és a hazatérés vágya nem irodalmi díszlet, hanem megélt valóság.
A versek világa: a nyelv is menedék
A kötet verseit olvasók hamarosan felfigyelnek a nyelv sajátos kezelésére: Jakimcsuk nem hagyományos, szabályos versformákba próbálja bezárni a háborús tapasztalatokat. Szabadverseiben a szavak olykor széttöredeznek, a megszokott jelentések elmozdulnak, a szójátékok pedig különös, néha meghökkentő kapcsolatokat teremtenek. A nyelv egyszerre a pusztítás áldozata és a túlélés eszköze. A kötet elején olvasható gondolat különösen szépen foglalja össze ezt a szemléletet: a nyelv és a kultúra az az igazi otthon, amely akkor is megóvhat bennünket, amikor a fizikai otthonunkat elveszítjük. Ez a felismerés az egész könyv egyik legfontosabb üzenete.
Az oldalakon látható illusztrációk ugyancsak ezt a világot erősítik. A fekete-fehér, kollázsszerű képek, a vöröses-narancssárga vonalak és jelölések, valamint a régi fényképeket idéző képi elemek egyfajta vizuális emlékezetet teremtenek. Nem szépséges, dekoratív képek ezek, hanem nyugtalanító dokumentumok, a vörös szín egyszerre idézi a vért, a veszélyt, a térképen meghúzott határokat és a sebeket, a szürke, fakó tónusok pedig a porral, a romokkal, a hamuval és az emlékezés melankóliájával kapcsolódnak össze.
Sisakos sárgabarackok – a pusztítás abszurd képei
A címadó motívum egyik legerősebb kibontása a Sisakos sárgabarackok című vers, ahol már a cím is különös, szinte groteszk képzettársítást indít el. A sárgabarack a békés vidéki élet, a tavasz, a termékenység és a gyermekkor jelképe lehetne, de a bányászsisak azonban teljesen más világot idéz: a veszélyt, a munkát, a kiszolgáltatottságot és a halált. A vers első képeiben a donbaszi barackfák virágai az ég színeiben hervadnak el, a természet megszokott körforgását felülírja a háború, a tavasz nem az újjászületés, hanem a pusztulás évszaka lesz. A húsz fiatal fiú története különösen megrendítő. A költő az egyenletmegoldás szabályait idézi meg, mintha a matematikai egyszerűsítés révén az emberi életek is számokká változnának. Harmincból húsz marad, a veszteség pedig nem elvont statisztika, hanem hús-vér emberek sorsa.
A drótkötélen, egy ketrecben álló fiúk képe Noé bárkáját idézi, de itt nincs megmenekülés, az egytonnás beton lezuhanása és a fiúk összeroppanása kegyetlen, szinte filmszerű jelenetté válik. A vers végén azonban újabb, különösen fájdalmas kép következik: a nagymamák sisakos sárgabarackokról mesélnek az unokáknak - a mese így válik a trauma továbbadásának eszközévé. A gyümölcsök többé nem pusztán a nyár és az élet jelképei, hanem a halott fiúk emlékművei is.
Ketten bújunk el – a szeretet mint utolsó menedék
A Ketten bújunk el című vers egészen más oldalról közelíti meg a háborút. Itt nem a halottak, a romok vagy a frontvonal kerülnek előtérbe, hanem a legkisebb emberi közösség: két ember, akik egymásban keresnek menedéket. A vers első képei szinte filmszerűek. Szürke zene, a házakat körülvevő fák, az utca közepe, az égben megjelenő repülőgép. A gyermekeknek el kell bújniuk, de a felnőttek tudják, hogy a veszély nem feltétlenül őket keresi. A költő egyik legfájdalmasabb felismerése, hogy olyanok helyett kell elrejtőzniük, akikért a támadás érkezik. Az anya és az apa kedvéért, azokért, akiknek biztonságot kellene nyújtaniuk.
A gyermekkor mesebeli világa itt különösen keserű kontrasztot alkot a valósággal. A tejbegríz, az anyai és apai szeretet, a családi hétköznapok egyszerűsége olyan dolgokat idéznek, amelyek normális körülmények között természetesek, de a háború még ezeket a megszokott emlékeket is fenyegeti. A verset kísérő illusztráció értelmezése különösen fontos. A fekete-fehér, régi újságkivágásokat idéző kollázson repülőgépek, bombázásra utaló képi elemek és egy családot jelképező, körberajzolt alakzat jelenik meg. A képen végigfutó vörös vonal olyan, mintha egyszerre lenne útvonal, határvonal és egy seb rajza. A családot körülölelő piros kör egyszerre jelent védelmet és bezártságot. A két alak – a felnőtt és a gyermek – apró, szinte törékeny figuraként jelenik meg a fenyegető, szétesett világban.
A fekete-fehér képi világ a háborús dokumentumok ridegségét idézi, a vörös azonban érzelmileg is felerősíti a kompozíciót. A kép nem egyszerűen illusztrálja a verset, hanem hozzátesz valamit: láthatóvá teszi azt a félelmet, amelyet a szavak csak körülírni képesek. A vers végén a kettesben elrejtőzés már nem csupán fizikai menedék. A takaró alatti közelség a külvilágtól elzárt, intim tér, ahol két ember számára még létezhet valami igaz és sérthetetlen. A költő számára a szerelem és az emberi összetartozás nem szünteti meg a háborút, de képes megőrizni valamit abból, amit az erőszak el akar pusztítani.
Visszatérés – a haza, amelyet nem lehet elfelejteni
A Visszatérés című vers szintén a kötet egyik fontos gondolati csomópontja, ahol a hazatérés vágya itt nem egyszerűen egy földrajzi helyre való visszajutást jelent. A költő ahhoz a házhoz, a fákhoz, az ablakon beömlő éghez és a családi emlékekhez szeretne visszatérni, amelyekből az identitása felépült. Különösen megrendítő a gondolat, hogy még akkor is haza akarnak menni, ha az épület már nem áll: a fizikai otthon elpusztulhat, de az emlékezetben tovább él. A vers végén megjelenő új házépítés képe pedig már a reményé: ha a régi világot elvették, valami újat még lehet teremteni.
A verseskötet nem könnyű olvasmány
A kötet egészének műfaja kortárs, erősen kísérletező líra, dokumentarista és személyes költészeti elemekkel. Nem könnyű olvasmány, és nem is feltétlenül arra való, hogy egyetlen lendülettel végigszaladjunk rajta: érdemes megállni az egyes verseknél, figyelni a képekre, a szokatlan szókapcsolatokra és a sorok közötti csendre.
Kinek ajánlom? Elsősorban azoknak, akik érdeklődnek a kortárs ukrán irodalom, a háborús tapasztalatok irodalmi feldolgozása és a modern szabadvers iránt. Ajánlom azoknak is, akik szeretnék megérteni, mit jelent egy ember számára elveszíteni a szülőföldjét, a családi otthonát és a megszokott életét. Aki azonban könnyed, hagyományos lírai élményre vágyik, annak fel kell készülnie arra, hogy ez a könyv érzelmileg megterhelő olvasmány.
Amikor a sárgabarackok emlékeznek
Ljuba Jakimcsuk kötete után másképpen gondolunk az otthonra, jobban értjük, hogy az nem csupán falakból, bútorokból és egy lakcímre mutató útvonalból áll, hanem az elültetett fákból, a családi történetekből, a szülők hangjából, a gyermekkor ízeiből és abból a nyelvből, amelyen először mondtuk ki: hazaértem. A Donbaszi sárgabarackok fájdalmas, különleges és rendkívül emberi verseskönyv. Nem kínál könnyű feloldozást, nem ígér gyors gyógyulást, és nem próbálja megszépíteni a háború borzalmait. Mégis van benne valami felemelő: annak bizonyítéka, hogy az emberi emlékezetet, a szeretetet és a kultúrát nem lehet olyan egyszerűen megsemmisíteni, mint egy házat vagy egy várost.
Mert lehet, hogy egyszer elhallgatnak a fegyverek, eltűnnek a romok, és újra virágba borulnak a donbaszi barackfák, de a sisakos sárgabarackok története akkor is velünk marad. A költészet legfontosabb feladata teljesedik itt be: emlékeztetni bennünket azokra, akiket a történelem megpróbált kitörölni az emlékezetünkből.
Szerintem olvassátok!
Fülszöveg
a kiadó érdekeltségébe tartozó oldalon.
A képek a Prae Kiadó oldalairól származnak.





Megjegyzés küldése