Szerző: Fekete Judit

Kiadó: Partvonal Kiadó

Kötés: kartonált, 240 oldal

Fekete Judit: Dolli

Amikor üt az utolsó órád, itt az idő elkezdeni élni

Fekete Judit Dolli című könyve észrevétlenül benyúl saját életünk legfájdalmasabb emlékei közé, olvasás közben egyszerre mosolyogtatott meg, késztetett gondolkodásra, és érintett meg ott, ahol az emberi méltóság, az öregedés, a gondoskodás és az elmúlás már nem irodalmi fogalom, hanem személyes tapasztalat.

Amikor az ember már nem akar csendben maradni

Mi történik, ha hetvenhat évesen egyszer csak ráébredsz, hogy az életed nagy részét mások elvárásai szerint élted? Ha hosszú évtizedeken keresztül megtanultad, hogy illik alkalmazkodni, nem illik hangoskodni, nem illik túl sokat kérni, és különösen nem illik kellemetlenséget okozni? Mi történik, ha egy nap a tested is jelezni kezd, a mellkasodban pillangók röppennek fel, és valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság arra ösztönöz, hogy végre te magad is számíts? Fekete Judit Dolli című regényének főhőse egy átlagosnak tűnő, hetvenhat éves nyugdíjas asszony, aki a kiszámítható hétköznapok biztonságában él. Nem szereti a változásokat, nem rajong az újdonságokért, és sokáig úgy gondolja, hogy a világ rendjéhez neki is alkalmazkodnia kell. Aztán történik valami. Dolli mellkasában furcsa szívdobbanások jelentkeznek, a megszokott élete kizökken a helyéről, és a korábban engedelmesen elfogadott szabályok egyszer csak megkérdőjelezhetővé válnak.

A Margaréta Idősek Otthonába kerülve olyan helyzetekkel találkozik, amelyek egyre kevésbé hagyják nyugodni. Az étkezés, a házirend, a személyzethez való viszony, az idősek kiszolgáltatottsága és a mindennapok apró igazságtalanságai lassan összeadódnak benne. Dolli pedig egyszer csak nem hajlandó többé szó nélkül tűrni, és meg kezdődik az igazi történet. Nem egy szuperhős születésének vagyunk tanúi, hanem egy idős nőének, aki lassan ráébred: attól, hogy megöregedett, még nem szűnt meg felnőtt embernek lenni. Még mindig vannak vágyai, igényei, gondolatai, és joga van ahhoz, hogy ezeket kifejezze.

A Dolli nem pusztán egy humoros lázadás története

Fekete Judit regénye könnyed, olvasmányos, helyenként egészen abszurd humorral dolgozik. Dolli kalandjai, a pizzával való különleges kapcsolata, a bizarr helyzetek és a nyomozásba torkolló események számos alkalmat adnak a nevetésre. A szerző azonban nem azért nevettet, hogy elterelje a figyelmünket a komolyabb kérdésekről, ennek segítségével mutat rá olyan problémákra, amelyekkel gyakran nem szívesen nézünk szembe.

Mert mi történik azzal az emberrel, akit az életkorára hivatkozva lassan láthatatlanná tesznek?

Aki fölött családtagjai döntenek, akinek az igényeit másodlagosnak tekintik, akit a kórházban vagy egy szociális intézményben nem mindig partnerként, hanem kezelendő feladatként látnak? Aki hiába élt le egy teljes életet, hiába nevelt gyermeket, dolgozott, szeretett, veszített és küzdött, egyszer csak azt tapasztalja, hogy mások úgy beszélnek vele, mintha már nem volna képes megérteni a saját helyzetét? Az öregedés nem jogosít fel senkit sem arra, hogy elvegye egy másik ember önrendelkezését! Az idősek társadalmi láthatatlansága, a generációk közötti feszültségek, az egészségügyi ellátás nehézségei és az intézményi élet visszásságai mind megjelennek a történetben. A Margaréta Idősek Otthona fiktív helyszín, de az ott felvetett kérdések nagyon is valóságosak. Hogyan lehet megőrizni az egyéniséget egy olyan közegben, ahol a közös szabályok elkerülhetetlenül meghatározzák a mindennapokat? Hol húzódik a határ a szükséges rend és a túlzott korlátozás között? És ki hallja meg azokat, akiknek a hangját a koruk miatt egyre kevésbé veszik komolyan?

A regény nem szociológiai tanulmány, és nem is várhatjuk tőle, hogy minden kérdésre árnyalt, gyakorlati megoldást adjon. Szatirikus, helyenként meseszerű történet, amely a maga eszközeivel mutat rá a problémákra. Éppen ezért érdemes úgy olvasni, hogy közben a nevetés mellett a kényelmetlen kérdéseknek is hagyunk helyet.

Dolli – a nő, aki későn, de végre meghallja a saját hangját

Dolli figurája azért szerethető, mert nem tökéletes. Nem egy eleve bölcs, minden helyzetben helyesen döntő, példamutató idős hölgyet kapunk, hanem egy kissé megkeseredett, szokásaihoz ragaszkodó, olykor nehézkes, máskor kifejezetten bosszantó asszonyt. Hetvenhat évesen még mindig sok mindenben a megszokásai irányítják. Fontos számára a kiszámíthatóság, a rend, az, hogy mit gondolnak róla mások. A társadalmi elvárások, a családi szerepek és a hosszú évek alatt rögzült viselkedési minták szinte észrevétlenül szűkítették be a mozgásterét.

Dolli nem egyik pillanatról a másikra válik bátorrá. A változása inkább lassú ébredés: először csak furcsán érzi magát, aztán kérdéseket tesz fel, vitába száll, tiltakozik, végül pedig olyan helyzetekben is hallatja a hangját, amelyekben korábban inkább meghúzódott volna. Dolli történetének egyik legfontosabb tanulsága, hogy az önérvényesítés nem korhoz kötött képesség, és az újrakezdésnek nincs lejárati ideje. Lehet valaki hetven-, nyolcvan- vagy akár kilencvenéves is: attól még vágyhat új élményekre, barátságra, szerelemre, szabadságra és arra, hogy végre a saját igényeit is komolyan vegye - ugyanakkor Dolli lázadása nem minden pillanatában követendő példa. A szabályszegései, a hirtelen döntései és a helyenként túlzó reakciói a regény humorának fontos elemei, de a való életben a közösségi együttélésnek szüksége van határokra. Az önérvényesítés nem azt jelenti, hogy minden szabályt felrúgunk, hanem azt, hogy képesek vagyunk megfogalmazni, mi nem elfogadható számunkra, és kiállni a méltányos bánásmódért.

Amikor az olvasmány személyes történetté válik

Számomra a Dolli nem csupán egy szórakoztató regény az időskorról, hanem triggerpont. Olyan könyv, amelynek bizonyos helyzetei mögött már nemcsak az írói fantáziát látom, hanem a saját életem tapasztalatait is. Tavaly, az otthonápolást követően eltemettem a férjemet, három hónappal később pedig haldokolni kezdett az az idős barátnőm, aki saját elhatározásából költözött idősek otthonába. Attól kezdve hosszú hónapokig napjaim többségét ott töltöttem vele, a nap 4-6 órájában mellette voltam. Nem kívülállóként figyeltem az intézményi életet, jelen voltam. Láttam a mindennapokat, érzékeltem a működését, és testközelből tapasztaltam meg, milyen kérdéseket vet fel az idősotthoni gondoskodás, a kiszolgáltatottság, az egyéni igények és a közös szabályok viszonya.

Igen, voltak események, amelyek emlékeztettek a regényben olvasottakra, éppen ezért nem tudtam minden helyzetet pusztán humoros epizódként kezelni. Ami a könyvben mulatságos, az a valóságban olykor feszültséggel, tehetetlenséggel vagy fájdalommal járhat: a fikció megengedheti magának a szélsőségeket; a való életben azonban emberek, kapcsolatok és következmények vannak a döntéseink mögött. Azt is megtapasztaltam, hogy a házirendnek és az intézményi kereteknek megvan a maguk szerepe, és nem érdemes mindenáron, olyan mértékben megszegni őket, ahogyan azt Dolli teszi. Az együttműködés, a megfelelő hangnem és az asszertív kommunikáció sokszor nem is hinnénk, milyen csodákra képes.

A férjem elvesztése és a barátnőm mellett töltött utolsó időszak olyan tapasztalatokat adott, amelyek után másként olvasok minden történetet az öregedésről, a gondoskodásról és az elmúlásról. Másként figyelek a kimondatlan mondatokra, a kiszolgáltatott helyzetekre és azokra az apró gesztusokra, amelyek egy nehéz napon különösen sokat jelenthetnek. Dolli története nekem nem azt üzeni, hogy minden szabály rossz, és minden lázadás helyes, inkább azt, hogy egy intézmény működésének középpontjában nem pusztán a rendnek, hanem az embernek kell állnia.  Fekete Judit regénye humorral, iróniával és némi meseszerű túlzással mutatja meg, hogy az életnek hetven felett is lehetnek meglepetései. Dolli nem szent, nem példakép minden cselekedetében, és nem is kell annak lennie. Éppen az a szerethető benne, hogy esendő, makacs, néha túlzó, de végül elindul valami felé, amit sokan egész életükben halogatnak: önmaga felé.

Kinek ajánlom?

Azoknak, akik szeretik a humorral átszőtt, társadalmi kérdéseket feszegető történeteket. Azoknak, akik szívesen olvasnak különc, szerethető, nem tökéletes karakterekről. Azoknak, akik szeretnének másként gondolkodni az időskorról, és azoknak is, akiknek már van tapasztalatuk az idős hozzátartozók gondozásában vagy az intézményi ellátás világában. Utóbbiaknak talán különösen sokat adhat a könyv, de érdemes felkészülniük arra, hogy a nevetés mellett személyes emlékeket is megmozgathat.

A szerzőről

Zárszó

A Dolli nem mindenben kínál valósághű megoldásokat, és nem is ez a feladata. Inkább kérdéseket tesz fel, előítéleteket bont le, és arra ösztönöz, hogy az időskor ne a lemondás szinonimája legyen. A könyvajánló központi gondolata számomra az lett, hogy az idős ember nem gyerek, nem feladat, és nem egy intézményi napirend része – hanem egy teljes életet megélt, érző ember, akinek a méltósága az utolsó órájáig megmarad. Meg kell, hogy maradjon.

Személyes veszteségeim után, és saját időskoromba immár belépve, arra gondolok, milyen törékeny az idő, amelyet egymásnak adhatunk, mennyire fontos néhány együtt töltött óra, egy figyelmes kérdés, egy meghallgatott mondat, egy emberi gesztus. Dolli a maga harsány, olykor őrültnek tűnő módján arra emlékeztet, hogy ne várjunk örökké az élet elkezdésével. Én pedig hozzáteszem: ne várjunk azzal sem, hogy emberségesen bánjunk egymással,  mert az utolsó óránk időpontját nem mi választjuk meg, de azt viszont igen, hogy amíg lehetőségünk van rá, csendben félreállunk-e, vagy megpróbálunk teljes emberként jelen lenni a saját életünkben – és egymáséban.

Szerintem olvassátok!

A kötetet kedvezményes áron megrendelhetitek a fedlapra kattintva
a kiadó érdekeltségébe tartozó oldalon.
Kövess minket Facebookon is!

A képek a szerző Facebook oldaláról származnak.

Ami még érdekelhet