Könyvajánló – Elena Kostyuchenko: I Love Russia – Tudósítások egy eltévedt országból
Mit látunk egy országból, ha nem a hírekből próbáljuk megérteni, hanem bemegyünk az emberek otthonába, leülünk melléjük, meghallgatjuk a történeteiket, és megpróbáljuk megtudni, hogyan élnek valójában? Talán egészen mást.
Elena Kostyuchenko tizenhét éven át dolgozott újságíróként a Novaja Gazeta munkatársaként, és olyan helyekre ment el, ahová a legtöbb ember valószínűleg nem szeretne. Pszichiátriai intézetekbe, szegénynegyedekbe, elhagyott épületekbe, távoli sarkvidéki településekre, háborús övezetekbe. Nem a politikai vezetőket kereste, hanem azokat, akiknek az életéről sokkal kevesebb szó esett.
Az I Love Russia ezekből a riportokból és személyes visszaemlékezésekből épül fel. Nem egy folyamatos élettörténetet kapunk, hanem egymás mellé helyezett történeteket. Egy riport után egy gyerekkori emlék következik, aztán egy másik város, egy másik ember, egy másik év. Ettől a kötet lassan mozaikká áll össze, amelyben az egyes darabok külön-külön is érdekesek, együtt pedig egy ország sokféle arcát rajzolják ki.
Kostyuchenko egyik legnagyobb erőssége, hogy nem áll meg a tragédiánál. Nem egyszerűen azt tudjuk meg, hogy valakivel szörnyűség történt, hanem azt is, ki volt ő előtte. Hogyan élt. Mit szeretett. Kivel beszélt. Mit tervezett. Milyen volt az otthona. Mitől félt. Ettől a történetek nem társadalmi problémák példái lesznek, hanem konkrét emberek történetei. Ez az a fajta újságírás, amit nagyon szeretek. Másképp olvasunk egy mondatot arról, hogy „hajléktalan fiatalok élnek egy elhagyott kórházban”, mint akkor, ha megismerjük az egyiküket, megtudjuk, miért került oda, és hogyan telik egy napja. A könyv több riportja is pontosan ettől működik: egyetlen ember életén keresztül mutat meg egy sokkal nagyobb problémát.
Oroszország ebben a könyvben ezért nem egyetlen hely. Más arcát látjuk egy moszkvai kórházban, mást egy pszichiátriai intézetben, mást az északi sarkvidéken, és megint mást egy gyászoló család otthonában. Kostyuchenko nem próbálja ezeket egyetlen nagy magyarázattal összefogni. Egymás mellé teszi őket, és ettől lesz látható, mennyire különböző élethelyzetekből áll össze egy ország.
Közben maga az újságírói munka is fontos szerepet kap. Látjuk, hogyan próbál információhoz jutni, hogyan akadályozzák, hogyan próbálnak ráijeszteni, hogyan találja meg azokat az embereket, akik hajlandók beszélni, és milyen ára lehet annak, ha valaki nem akarja elfogadni a hivatalos történetet. Kostyuchenko mindössze tizennégy évesen kezdett újságírással foglalkozni, később pedig a Novaja Gazetához került. Anna Politkovszkaja munkája különösen nagy hatással volt rá, és később kollégák is lettek.
Közben azonban Kostyuchenko nem áll kívül ezen az egészen. Ez nem egy külföldi újságíró könyve egy számára idegen országról. Ő ebben az országban nőtt fel. A könyv egyik legérdekesebb része ezért az, ahogyan maga a szerző tanulja meg újraértelmezni Oroszországot. Gyerekként még természetesnek vett olyan dolgokat, amelyeket később már egészen másként látott, és a politikai felismerés nála sem valamiféle egyetlen pillanatban bekövetkező változás. Az anyjával való kapcsolata különösen fontos ebből a szempontból, mert megmutatja, milyen nehéz lehet ugyanazt az országot két embernek teljesen különböző valóságként megélnie. Hogyan lehet ugyanazt a hírt nézni, és teljesen mást látni belőle? Hogyan lehet valakit szeretni úgy, hogy közben egy alapvető kérdésben teljesen másképp gondolkodunk? És mi történik akkor, amikor a saját tapasztalataink kerülnek szembe azzal, amit hosszú éveken keresztül hallottunk?
A cím is ezért érdekes.
I Love Russia.
Elsőre akár provokációnak is tűnhet. Aztán olvasás közben egyre világosabbá válik, hogy a cím a nehéz kötődésről beszél, amikor valaki szereti a nyelvét, a kultúráját, a tájait, az emlékeit és az embereket, miközben egyre több olyan dolgot lát, amelyet nem tud elfogadni. Én is hasonlóan éreztem szinte egész életemben.
Magyar olvasóként nekem ettől különösen érdekes a könyv. Nem azért, mert minden, amit Kostyuchenko Oroszországról ír, egy az egyben megfeleltethető lenne annak, amit itthon tapasztalunk, hanem azért, mert a leírt társadalmi problémák egy része egyáltalán nem idegen. A mélyszegénység, a kiszolgáltatottság, a magukra hagyott betegek, az elégtelen intézményi segítség és az az érzés, hogy bizonyos emberek egyszerűen kiesnek a rendszer látóteréből, nálunk sem valami távoli, egzotikus jelenség. Az OECD adatai szerint Magyarországon a minimumjövedelmi támogatások a szegénységi küszöbhöz képest továbbra is rendkívül alacsonyak, az Európai Bizottság pedig 2026-ban is komoly korrupciós és közbeszerzési kockázatokat jelzett.
Ezért ezek a történetek számomra nem az újdonság erejével hatottak. Nem kellett eljutnom egy másik kontinensre ahhoz, hogy el tudjam képzelni, milyen az, amikor a szociális védelem nem képes mindenkit megtartani. Ismerős az is, amikor azt látjuk, hogy az intézmények működése és a hétköznapi emberek valós szükségletei között óriási a különbség. Talán emiatt is volt néha különösen nyomasztó olvasni a könyvet: nem az volt az érzésem, hogy „milyen messze van ez”, hanem éppen az ellenkezője. Ahogy a független sajtó módszeres bedarálása sem ismeretlen, és a nyilvánosság minden módon történő befolyásolása illetve akadályozása.
És ettől válik még fontosabbá, hogy Kostyuchenko konkrét emberekről ír. Mert könnyű egy ország problémáiról beszélni. Sokkal nehezebb ott maradni egyetlen ember problémája mellett.
Különösen megrázóak a háborúról szóló részek. Kostyuchenko 2022-ben Ukrajnába utazott tudósítani, és ezek a fejezetek már egészen más hangon szólalnak meg. Rövidebbek, töredezettebbek, szinte benyomásokból állnak. Nem egy komplett háborús történetet kapunk, hanem egy-egy helyzetet, amelyből megérthetjük, mit jelenthet a háború annak, aki a helyszínen éli át.
A könyv történetéhez hozzátartozik az is, hogy 2022 októberében rosszul lett egy Münchenből Berlinbe tartó vonaton. Később orvosok mérgezés lehetőségét vetették fel, a berlini ügyészség pedig vizsgálatot indított az eset miatt. Az elkövetőt hivatalosan nem állapították meg.
Ettől a háttértől persze egészen másképp olvassuk azokat a részeket, amelyekben az újságíró a saját munkájának veszélyeiről ír. De számomra mégsem ez maradt a könyv legfontosabb része, hanem az, hogy mennyi ember történetét hozza közelebb és teszi láthatóbbá. Az elhagyott kórház lakója. A pszichiátriai intézet betege. A szennyezett iparvárosban élő család. Az eltűnt katona hozzátartozója. Az északi őslakos közösségek tagjai. Azok, akik valamilyen rendszer hibájából, közönyéből vagy kegyetlenségéből váltak láthatatlanná.
Az I Love Russia ettől nem egyszerűen Oroszországról szól, inkább arról, hogy egy társadalmat milyen történetekből lehet megérteni. Nem statisztikákból önmagukban. Nem is politikai beszédekből. Hanem abból, hogy mi történik egy emberrel, amikor bajba kerül, és abból is, hogy ki nyújt neki kezet.
A kötet nem könnyű olvasmány az időbeli és térbeli ugrások miatt sem, és a téma miatt sem, de egymás mellé teszi a történeteket, amelyekből lassan kialakul egy kép egy országról, annak társadalmáról és arról az újságíróról is, aki hosszú éveken keresztül próbálta megmutatni mindazt, amit mások inkább elhallgattak.
Elena Kostyuchenko 1987-ben született Jaroszlavlban, és már tizennégy éves korában újságírással kezdett foglalkozni. Tizenhét éven át dolgozott a Novaja Gazeta munkatársaként, ahol társadalmi, politikai és oknyomozó témákkal foglalkozott, többek között a csecsen háborúkkal, Ukrajnával, környezetszennyezéssel és a társadalom peremére szorult emberek életével. Anna Politkovszkaja munkája nagy hatással volt rá, később kollégák is lettek. Írásaiért több nemzetközi díjat kapott, köztük European Press Prize-t, Free Media Awardot és Paul Klebnikov Prize-t. A Novaja Gazeta 2022-ben az Ukrajna elleni invázió után megszűnt Oroszországban, Kostyuchenko pedig azóta száműzetésben él. Az I Love Russia az első angolul is megjelent kötete; korábban két orosz nyelvű könyve jelent meg.
A kötet a HVG Könyvek jóvoltából jelent meg, a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.
Megjegyzés küldése