Obabakoak

Könyvajánló – Bernardo Atxaga: Obabakoak

Obabát hiába keresnénk a térképen. Valahol ott van Baszkföld hegyvidékén, erdőkkel, templommal, kocsmával és különös lakókkal, mégis inkább egy emlékekből, legendákból és történetekből felépülő hely, mint egy valódi település. Bernardo Atxaga maga is „belső tájnak” nevezte: gyerekkora valós helyszíneiből, emlékeiből és érzelmeiből született meg.

És talán éppen ezért működik ilyen különösen az Obabakoak. A könyvben szinte bármi megtörténhet, mégsem lepődünk meg rajta igazán. Egy fiú látomásában megjelenik egy Hamburgban élő lány, akivel ezután hosszú éveken keresztül levelezik. Egy furcsán szelíd vaddisznóról valaki azt gondolja, hogy talán egy eltűnt fiú változott át. Egy író a gyíkok különös történetét kezdi kutatni, miközben lassan már azt sem tudjuk, hol végződik a valóság és hol kezdődik a történet. Aztán egyszer csak Nepálban találjuk magunkat, máskor egy kis baszk faluban, majd egy egészen más korban.

A különlegesség mégsem pusztán az, hogy furcsa dolgok történnek. Inkább az, ahogyan a szereplők reagálnak rájuk. Obabában a természetfeletti nem feltétlenül valami nagy, látványos esemény, amelynél mindenki felkiált, hogy „ez lehetetlen!”. Úgy jelenik meg, mintha mindig is az élet része lett volna. Mintha teljesen természetes lenne, hogy egy embernek látomása támad, egy fiú vaddisznóvá változik, vagy egy gyík talán beköltözik valakinek a fülén keresztül az agyába. És közben ugyanúgy megy tovább a falusi élet.

Ez az egyik dolog, amit nagyon szerettem ebben a könyvben: azt az állandó bizonytalanságot, hogy most tényleg valami rendkívülivel állunk szemben, vagy egyszerűen csak így mesélnek az emberek. Atxaga ugyanis nagyon sokat foglalkozik a történetek természetével is. Mi az, amit igaznak hiszünk? Mitől lesz egy történet hihető? Mikor válik egy emlék legendává? És egyáltalán mennyire különbözik a valóság attól, amit utólag elmesélünk róla?

Az Obabakoak egyszerre épít a baszk népi történetmesélésre és a modern, kísérletező irodalmi hagyományra. A történetekben ott van a legenda, a mese és az oralitás, de közben maga a könyv is folyton beszél arról, hogyan születik az irodalom, honnan veszünk történeteket, mit jelent az eredetiség, és mi történik akkor, amikor egy történetet valaki más mesél tovább. A könyv tehát nemcsak történeteket mesél, hanem közben folyamatosan gondolkodik is a történetmesélésről. És miközben nagyon sajátos, helyi világból építkezik, a szereplők és az általuk megélt helyzetek mégis egészen ismerősek tudnak lenni. Ezt a kettősséget a New York Times kritikusa és több későbbi külföldi értékelés is kiemelte.

A helyszín idővel szinte önálló szereplővé válik. Nem egyszerű háttér a történetek mögött, hanem maga is formálja őket. Ismerjük az utcáit, az erdőit, a templomot, a kocsmákat, az ott élőket, a különös figurákat, és egy idő után már akkor is otthonosan mozgunk benne, amikor egy történet éppen elvisz minket egészen máshová. Közben viszont végig ott marad bennünk az érzés, hogy ez a hely valójában soha nem lesz teljesen megismerhető. Nem véletlen, hogy egy spanyol olvasói értékelés szerint szinte minden történet a földrajzhoz, Obaba sajátos világához és az ott élők gondolkodásához kapcsolódik.

Talán ezért is tűnik labirintusszerűnek a könyv. Nem hagyományos módon vezet egyik történet a másikba. Inkább összekapcsolódnak, visszatérnek bennük szereplők, motívumok és gondolatok, miközben újabb és újabb történetek nyílnak ki előttünk. Egyik pillanatban egy egyszerű falusi történetet olvasunk, a következőben már az irodalom természetéről gondolkodunk, aztán megint visszakerülünk Obabába. A magyar kritikák is éppen ezt a szerkezetet emelik ki: a könyv nem hagyományos regény, inkább egymásba hajló, részben önálló elbeszélések összetett hálózata.

A könyv szerkezete rendkívül különös, de ez a furcsasága az, ami igazán közel áll hozzám, mert valahogy hasonlónak képzelem a saját belső világomat is, a gondolataimat. Csapongó, asszociatív, sokszor egy-egy témában mélyre menő. Millió féle dolog érdekel a szavak etimológiájától kezdve a történelmen át a geológiáig, és ez a millióféle érdeklődés sokszor azt is eredményezi, hogy egyik gondolat teljesen egyéni asszociációkon keresztül kapcsolódik egy következőhöz. Na, éppen ilyen az a könyv is.

A humor pedig legalább ennyire fontos része az egésznek. Az Obabakoak tud furcsa, sötét és felkavaró lenni, de közben kifejezetten játékos is. Atxaga nem fél attól, hogy egy komoly vagy nyugtalanító történet közepére valami egészen abszurdot tegyen. A lódarázs helyett például egy olyan irodalmi univerzumba kerülünk, ahol az írók plagizálására külön szabályokat lehet megfogalmazni, vagy ahol valaki komolyan felteszi a kérdést, hogy vajon bejuthat-e egy gyík az ember fülén keresztül az agyába. A humor nem oldja fel a sötétebb részeket, inkább még furcsábbá teszi őket. Több külföldi kritika is éppen ezt a játékosságot, iróniát és sötét humort tartotta a könyv egyik nagy erősségének.

Persze nem egy könnyű olvasmány. Ezt szerintem érdemes leszögezni. A történetek sokszor önmagukban is működnek, de közben folyamatosan változik a hangnem, a nézőpont és az elbeszélés formája. Sokaknak problémát jelenthet, hogy a sok különálló történet miatt nem mindig olyan erős a hagyományos értelemben vett cselekményi lendület. Az angol kritikák között is volt olyan, amely szerint a kötet inkább egymásba kapcsolódó novellák ünnepe, mint regény, és az Atxaga által elemzett külföldi kritikák között is szerepel olyan értékelés, amely szerint a történetekből hiányzik a hagyományos narratív intenzitás.

És azt hiszem, éppen ezért nem érdemes a hagyományos értelemben vett történetet keresni benne. Sokkal inkább bele kell engedni magunkat Obaba világába, és hagyni, hogy egyik történet elvigyen a másikhoz. Néha érteni fogjuk, hogyan kapcsolódnak össze, néha csak jóval később. Néha pedig talán egyáltalán nem.

Különösen érdekes számomra az is, hogy mindez milyen nyelvi és kulturális háttérből született. Az Obabakoak eredetileg baszk nyelven jelent meg 1988-ban, és Atxaga könyve részben abból a sajátos helyzetből is táplálkozik, amelyben a baszk nyelv és irodalom létezett. A baszk nyelv nyelvi izolátum, vagyis nem ismert közeli rokona más európai nyelvek között, és a szerző számára a saját irodalmi hagyomány megteremtése és továbbépítése is fontos kérdés volt. Atxaga később maga fordította spanyolra a könyvet, amely aztán onnan indult el világhódító útjára.

Az Obabakoak végül több mint húsz nyelven, az Atxaga hivatalos oldalának jelenlegi adatai szerint 27 nyelven jelent meg. A könyv nemcsak Spanyolországban aratott sikert: a brit sajtó nagyon lelkesen fogadta, német kritikák ékszerhez hasonlították, a New York Times pedig eredetinek, ugyanakkor egyetemesnek látta. Ez szerintem különösen érdekes egy ennyire sajátos kulturális háttérből születő könyvnél.

A magyar megjelenés ezért szerintem önmagában is érdekes esemény. Az Obabakoak csak most, 2026-ban vált magyarul is hozzáférhetővé a Typotex Világirodalom sorozatában, Mester Yvonne fordításában, Az utolsó szó keresése alcímmel. Az első magyar kritikák alapján itthon is ugyanaz az izgalmas kettősség rajzolódik ki, mint külföldön: egyszerre olvasható baszk kulturális háttérből táplálkozó történetgyűjteményként, mágikus és szürreális prózaként, valamint az irodalomról való gondolkodás játékaként.

Talán az is hozzájárul ehhez, hogy a könyv valójában nem akarja eldönteni, mi a valóság és mi a képzelet. Obabában megfér egymás mellett a falusi pletyka, a személyes emlék, az ősi legenda, a természetfeletti történet és az irodalomról folytatott elmélkedés. Mintha az egész világ egy hatalmas mesélés lenne, ahol már az sem mindig fontos, hogy pontosan mi történt. Az számít, hogy valaki emlékezett rá, valaki elmesélte, valaki leírta, aztán valaki más elolvasta.

Az Obabakoak számomra ezért nem egy olyan könyv, amelyet egyszerűen „elolvas” az ember. Inkább belép Obabába, bolyong benne egy darabig, megismer néhány különös embert, hall néhány hihetetlen történetet, néha elgondolkodik azon, hogy most vajon elhiggye-e, amit olvas, aztán egyszer csak ott találja magát egy teljesen másik történet közepén.

És talán pontosan ettől működik ennyire jól ez a furcsa, nehezen kategorizálható könyv. Obaba nem létezik a térképen, mégis egészen valóságosnak érződik. Mert végül nem is egy földrajzi helyről szól, hanem az emlékekről, a történetekről, a képzeletről és arról, hogyan próbáljuk megérteni a világot azzal, hogy elmeséljük.

Talán ezért is tudott egy apró, nem létező baszk falu története ennyire messzire eljutni.

A kötet a Typotex Kiadó jóvoltából, Mester Yvonne fordításában jelent meg, ér elérhető a borítóra kattintva.