A világ ikonikus helyei – Dallol és a Danakil-mélyföld tavai – Etiópia
Vannak olyan helyek a Földön, amelyről ha meglátunk egy képet, az ember elsőre azt gondolja: ezt biztosan valaki megszerkesztette. Élénkzöld, sárga, narancssárga és vörös vízfelületek, fehér sókérgek, gőzölgő medencék, szabálytalan sziklaformák és teljesen kopár táj. Mintha valaki összekeverte volna egy festő palettáján a legfeltűnőbb színeket, majd az egészet a bolygó felszínére helyezte volna.
Etiópia északkeleti részén, az Afar-mélyföldön, a Danakil-mélyföldön található a Dallol vulkáni és hidrotermális területe. A környék nagyjából 120 méterrel a tengerszint alatt fekszik, ezzel Afrika egyik legalacsonyabban fekvő vidéke, ráadásul a Föld egyik legforróbb és legszélsőségesebb környezete. A Danakil-mélyedés a Vörös-tenger, az Ádeni-öböl és a kelet-afrikai árokrendszer találkozási térségéhez kapcsolódik, vagyis három egymástól távolodó lemezszegmens találkozásának környékén járunk. A földkéreg itt szó szerint széthúzódik alattunk.
A Danakil-mélyedés egy hatalmas, hosszú, süllyedő földkéregdarab, amelyben az elmúlt földtörténeti korszakok során óriási mennyiségű üledék és párolgási só rakódott le. A mélyedés északi részén ma mintegy 4000 négyzetkilométeres sóvidék terül el, amelyet Dallol–Asale-síkságnak is neveznek. A felszín alatt több száz méter vastag evaporitrétegek, vagyis főként halitból, gipszből és különféle kálium- és magnéziumsókból álló képződmények találhatók.
A Danakil-mélyedés egy része valaha tengeri környezet volt. A Vörös-tenger egyik korábbi öble kapcsolatban állhatott ezzel a térséggel, majd a tektonikai mozgások miatt a medence fokozatosan elszigetelődött. A víz elpárolgott, a benne oldott sók pedig visszamaradtak. Így alakult ki az a hatalmas sóréteg, amely ma a Dallol környezetének egyik meghatározó eleme.
És itt lép be a történetbe Dallol, a vulkán. A név hallatán sokan egy klasszikus vulkáni kúpot képzelnek el, füstölgő kráterrel és fekete lávakővel. Dallol azonban egészen más. A Dallol-vulkáni komplexum középpontjában egy hatalmas, körülbelül öt kilométer széles sóból és más evaporitokból felépülő dóm emelkedik ki a környező síkságból. A tetején egy körülbelül egy kilométeres kráter található, amelyben ma is aktív és időszakosan változó hidrotermális rendszer működik. A dómot nagyrészt anhidrit, halit és más sók alkotják, vagyis egyáltalán nem úgy néz ki, mint ahogyan egy vulkánt általában elképzelünk. A felszín alatt azonban sekély magmás rendszer melegíti a vizet és a sóoldatokat, amelyek gázokkal és ásványi anyagokkal telítődve törnek a felszínre.
Tulajdonképpen itt a Föld belsejének hője találkozik egy óriási, ősi sótengeri üledékkel. És ebből születik az a látvány, amely miatt Dallol annyira híres. A forró víz feloldja a környezetében található sókat és ásványokat, majd amikor a felszínre kerül és párologni kezd, újra kiválnak belőle. A különféle vas-, kén-, kálium- és más sóvegyületek egészen eltérő színeket hoznak létre. Vannak fehér sókérgek, sárga kénes lerakódások, narancssárga és vörös vasas képződmények, zöldes hidrotermális medencék, miközben mindenhol gőz tör fel a talajból. A hidrotermális mező mindössze körülbelül egy négyzetkilométeres, mégis rengeteg különböző formát és ásványi környezetet tartalmaz.
A színek ráadásul nem valamiféle nyugodt állapotot jeleznek, Dallol folyamatosan változik. Új repedések jelennek meg, egyes fumarolák eltűnnek, máshol új gőzölgő medencék vagy kisebb kürtők alakulnak ki. A rendszer működését a szezonális változások, a földrengések és a mélyben zajló magmás folyamatok is befolyásolják. A kutatók 2013 óta is dokumentáltak újonnan kialakuló hasadékokat és hidrotermális képződményeket. A Dallol környékének tavai pedig még tovább fokozzák ezt az egészen szürreális látványt.
A legnagyobb és kulturálisan is legfontosabb közülük az Asale, más néven Karum-tó. Ez nem olyan tó, amilyet a szó hallatán elképzelünk. Időszakosan jelenik meg, és hatalmas sósíkság veszi körül. A tó és közvetlen környezete körülbelül 120–124 méterrel a tengerszint alatt fekszik. A medence a csapadékból, a magasföldekről érkező időszakos áradásokból és felszín alatti vizekből kap utánpótlást, miközben az elképesztő hőségben folyamatosan párolog.
Amikor a víz eltűnik, só marad utána. Hatalmas, fehér sókéreg, amelyen sok helyen szabályos sokszögek jelennek meg. A kiszáradó felszín megrepedezik, a repedések pedig geometrikus mintázatokat rajzolnak ki a talajra. Egyes sólemezek szélei felhajlanak, mintha valaki óriási, fehér csempéket rakott volna le egymás mellé.
Az Asale-tó azonban nem pusztán geológiai látványosság. A só évszázadok, sőt évszázadokon átívelő hagyomány része az afar nép életének. A sót kézzel vágják ki a kiszáradt mederből, szabályos darabokra hasítják, majd tevekaravánokkal szállítják a Danakil-mélyedésből a magasabban fekvő vidékek piacaira. A hagyományos sókereskedelem a térség gazdasági és társadalmi életének egyik alapja volt, és a karavánok útvonalai ma is részei az afar kulturális örökségnek.
A sótömböknek ráadásul saját hagyományos formájuk és méretük is kialakult. A helyi bányászok kézi szerszámokkal dolgoznak a sómezőkön, a kivágott darabokat pedig tevék és szamarak viszik tovább. A 21. században a teherautók fokozatosan átvették a korábban kizárólagos karavánszállítás szerepét, de a hagyományos módszerek és útvonalak továbbra is léteznek.
A Dallol-térség egyik legkülönösebb tava a Gaet'ale, amelyet Sárga-tó néven is említenek. Ez egy egészen kicsi, nagyjából néhány tíz méter átmérőjű hidrotermális tó, mindössze néhány kilométerre Dalloltól. A vize sárgás-narancssárga vagy vöröses színű az oldott vasvegyületektől, a felszín pedig folyamatosan bugyog. Kutatások szerint a víz átlagos pH-ja körülbelül 3, hőmérséklete pedig nagyjából 55 °C.
Gaet'ale története azért is különleges, mert a 2004–2005-ös afari földrengéses-vulkáni válságot követően vált újra aktívvá. A helyiek beszámolója szerint kezdetben egy több méter magasra feltörő gejzír jelent meg, majd az évek során kialakult a mai tó. A tudományos értelmezések szerint a földrengések átrendezhették a mélyben található hidrotermális rendszer folyadékáramlását.
A tó környezetében szén-dioxid is felszabadulhat. A gázt magukban a vulkáni rendszerekben működő folyamatok hozzák létre, és a mélyebb fekvésű területeken összegyűlve veszélyes koncentrációt érhet el. A kutatók több elhullott madarat is megfigyeltek a tó környékén, és arra jutottak, hogy pusztulásukat nagy valószínűséggel a gázkibocsátás okozta. Vagyis a gyönyörű sárga tó nemcsak látványos, hanem kifejezetten veszélyes környezet is.
A harmadik különleges víztest a Fekete-medence, amely a Dalloltól délnyugatra fekvő, sötét színű Fekete-hegység közelében található. A medence magnézium-kloridban gazdag, savas és enyhén forrásban lévő vízzel teli. Egy 2018-as mérés körülbelül 56 °C-os vízhőmérsékletet és mindössze 1,4-es pH-t mutatott. A területet nagy mennyiségű bischofitlerakódás és aktív fumarolák veszik körül.
A tágabb Danakil-mélyedésben még egy egészen más karakterű sós tó is található: az Afrera-tó, amely Dalloltól jóval délebbre fekszik. Ez már valódi tó, nem egy apró hidrotermális medence, és a vize szintén rendkívül sós. A tó környékén a sótermeléshez mesterséges párologtató medencéket is használnak. Ez jól mutatja, hogy a Danakilban a víz és a só szinte minden formája kapcsolatban áll az emberi élettel is.
Persze nemcsak a tavak, hanem maga a táj is folyamatosan változik. Esős időszakokban a környező magasföldekről villámárvizek zúdulhatnak le a Danakil-mélyedésbe, és időszakosan eláraszthatják a sómezők egy részét. Ilyenkor egészen furcsa átalakulás történik: a hónapokig vagy évekig kopár, fehér sófelszín víz alá kerülhet, és Dallol dómja akár szigetként is kiemelkedhet az ideiglenes tó közepéből. A műholdfelvételeken jól követhető, ahogy az Asale-tó és a környező vízfelületek alakja a csapadék és az erős szelek hatására változik.
A Dallol-térség azonban nemcsak a Föld múltjáról és jelenéről mesél. A kutatók azért is járnak ide, mert ez a környezet egészen különleges lehetőséget ad az élet határainak vizsgálatára. A Dallol hidrotermális területein egyszerre van jelen rendkívüli hő, extrém sókoncentráció és szélsőséges savasság. Ezek az úgynevezett poliextrém környezetek, ahol több, önmagában is szélsőséges feltétel találkozik. Nem véletlen, hogy a területet a Mars egyes ősi hidrotermális környezeteinek földi analógjaként is vizsgálják.
A Dallol színes medencéiben nemcsak azt kutatják, hogyan működik egy vulkáni és hidrotermális rendszer, hanem azt is, hogy hol húzódnak az élet lehetőségeinek határai. Vagyis amikor egy kutató apró mikroorganizmusokat keres egy elképesztően sós, savas és forró vízben, valójában részben ugyanazt a kérdést teszi fel, amelyet egy jövőbeli Mars-misszió is feltehet: milyen körülmények között képes fennmaradni az élet?
Az afar emberek számára ez a hely nem valamiféle üres, ember által nem érintett „holdbéli táj”. A sómezők évszázadok óta a megélhetésük részét jelentik, az útvonalakat, vízlelőhelyeket és veszélyes területeket pedig a helyi közösségek generációkon keresztül ismerték. A mai tudományos leírások szerint a Dallol környékén bizonyos természeti képződményeknek kulturális jelentőségük is van. Az Asale Ring, egy körülbelül húszméteres, phreatikus robbanás során kialakult sós-mudapos szerkezet például szentnek számít az afarok számára, és a lerakódásait hagyományos gyógyászati célokra is használják.
A helyi emberek a környezet veszélyeit is saját tapasztalataik alapján ismerik. A rendkívüli hőség és a sivatagi szél nem pusztán meteorológiai jelenség: az afar pásztoroknak és sóbányászoknak a mindennapok része. A környék egyik helyi elnevezése, a hahaita-harrur, nagyjából „tüzes szelet” jelent, és jól érzékelteti, hogy az itteni időjárást nem éppen kellemes nyári melegként élik meg.
A Dallolhoz nem kapcsolódik egyetlen, világszerte ismert nagy eredetmonda, mint például egyes hegyekhez vagy tavakhoz. A hely kulturális öröksége inkább a mindennapokban él: a sókereskedelemben, a karavánutakban, a tájhoz kapcsolódó szóbeli tudásban és azokban a helyi jelentésekben, amelyeket a különös természeti képződmények kaptak. A Dallol ma egyszerre geológiai örökség, megélhetési tér és az afar kultúra egyik fontos tája.
A 20. században külföldi vállalatok is megpróbálták kiaknázni a Dallol alatt található káliumsó- és egyéb ásványkincseket. Az egykori bányászati telep maradványai ma rozsdás, elhagyott épületekként állnak a só- és hidrotermális táj közepén. Az amerikai Ralph M. Parsons Company 1958 és 1968 között folytatott itt kutatásokat, de korábbi olasz vállalkozások is foglalkoztak a térség ásványkincseivel. A 20. századi bányászat nyomai így furcsa módon hozzáadódtak egy olyan tájhoz, amelynek emberi története valójában sokkal régebbre nyúlik vissza.
Ma Dallol a világ egyik legismertebb geoturisztikai helyszíne, de ettől még nem lett belőle egyszerű kirándulóhely. A terület rendkívül távoli, az utak nehezen járhatók, a hőség szélsőséges, a hidrotermális medencék és vulkáni gázok pedig valódi veszélyt jelentenek. A Gaet'ale környékére vonatkozó tudományos vizsgálatok kifejezetten arra figyelmeztetnek, hogy a látogatóknak a gázkibocsátás miatt óvatosnak kell lenniük.
A fényképeken látott világ egészen különleges: sárga, zöld, vörös és fehér, mintha egy fantasyvilág kellős közepén járnánk. A valóság azonban sokkal érdekesebb ennél: a sárga színt ásványok adják. A zöld medencékben extrém hidrotermális környezet alakult ki. A fehér felszín egykori tengervízből visszamaradt só. A repedéseket a kiszáradás és a tektonikai mozgások formálják. A gőzt a Föld belső hője hajtja. A tavak egy része csak időszakosan jelenik meg, mások évekig vagy évtizedekig létezhetnek. A föld alatt pedig a kéreg még mindig lassan szétnyílik.
Könnyű azt gondolni elsőre, hogy ez nem is a Föld. Pedig az, méghozzá egy nagyon különleges helyszíne, ahol testközelből láthatjuk azt, milyen érdekes és sokszínű a valóságunk.
Megjegyzés küldése