Könyvajánló - Jodi Picoult: A bálna éneke
Mennyire ismerjük valójában azokat az embereket, akikkel együtt élünk? Tudjuk, mit érez a párunk, mitől fél a gyerekünk, milyen emlékeket hordoz magában a testvérünk? Vagy csak azt látjuk belőlük, amit megmutatnak nekünk?
Jodi Picoult első regénye, A bálna éneke tulajdonképpen végig ezt a kérdést járja körül. Egy család történetét meséli el, de nem egyetlen szemszögből. Öt különböző elbeszélő hangján keresztül ismerjük meg Jane-t, a lányát, Rebeccát, a férjét, Olivert, valamint Jane bátyját, Joleyt és az almáskertben dolgozó Samet. Ugyanazokat az eseményeket sokszor más fényben látjuk attól függően, hogy éppen ki mesél róluk.
Jane egész életében mások árnyékában élt. Gyerekként egy bántalmazó apa mellett nőtt fel, később pedig Oliver feleségeként találja magát egy olyan házasságban, amelyben lassan megint háttérbe szorul. Oliver óceánkutató, a hosszúszárnyú bálnák szakértője, munkájának pedig szinte minden másnál nagyobb jelentősége van az életében. Amikor azonban valami történik a lányukkal, Rebecca védelme felülír mindent, és Jane úgy dönt, hogy lányával együtt elhagyja a férjét.
Ezzel veszi kezdetét egy különös utazás Kaliforniából Massachusettsbe.
Jane és Rebecca autóval indulnak útnak, Joley pedig levelekkel irányítja őket egyik postahivataltól a másikig. Minden levél egy újabb állomás, miközben Jane fokozatosan kénytelen szembenézni a saját múltjával is. Oliver közben utánuk indul, és miközben megpróbálja megtalálni a feleségét, neki is át kell gondolnia mindazt, amit eddig természetesnek vett.
Itt az út valójában egy lassú önismereti folyamat is. Jane fizikailag távolodik attól az élettől, amelyben eddig élt, közben pedig egyre közelebb kerül ahhoz, hogy megértse, hogyan lett belőle az az ember, aki most végre képes kiállni saját magáért és a lányáért.
És közben folyamatosan változik az is, ahogyan a szereplőket látjuk.
Ez az öt nézőpontos szerkezet szerintem az egyik legjobb ötlet a regényben, egy családi történetben ugyanis ritkán van egyetlen objektív igazság. Ugyanazt a vitát másként éli meg az anya, az apa és a gyerek. Egy mondat, amelyet az egyik fél egyszerű megjegyzésnek gondol, évekkel később a másik számára egy teljesen más jelentésű emlékké válhat. Picoult pedig már az első könyvében erre épít. A szerző saját bevallása szerint is azt akarta megmutatni, hogy egy történetnek annyi igazsága lehet, ahány ember elmeséli.
A szerkezet ugyanakkor nem hibátlan. Az időrend folyamatosan változik, vannak visszaemlékezések és előreutalások, és egy idő után könnyű elveszíteni a fonalat, hogy pontosan mikor és hol járunk. De ezek betudhatóak egy kezdő író első regényének a gyermekbetegségeinek, ez a kötet eredetileg 1992-ben jelent meg, mindmáig azonban nem kapott magyar fordítást.
Engem sokkal jobban érdekelt az, hogy mit csinál ez a váltakozó nézőpont magukkal a szereplőkkel. Jane például elsőre egy olyan nőnek tűnik, aki végre elég erőt talál magában ahhoz, hogy kilépjen egy rosszul működő kapcsolatból. Oliver történetén keresztül azonban egy másik ember jelenik meg előttünk, aki nem úgy látja saját magát, mint ahogy a felesége. És ott van Rebecca, aki már nem gyerek, de még nem felnőtt, és egyszerre próbálja megérteni a szüleit és saját magát.
A könyv egyik központi témája éppen az, hogy mennyi mindent viszünk tovább a családunkból anélkül, hogy észrevennénk. Jane az apjától kapott mintáktól akar menekülni, miközben attól fél, hogy bizonyos viselkedéseivel mégis ugyanazzá az emberré válik. Rebecca pedig már magával viszi mindazt, amit az anyja és az apja kapcsolatából megtanult.
Ezért is fontos a bálnák motívuma.
Oliver egész életét a hosszúszárnyú bálnák kutatásának szenteli, és a bálnák éneke nem egyszerűen érdekes tudományos részletként jelenik meg. A regényben metaforává válik. A hím bálnák éneke változik, új elemek épülnek bele, és az újabb nemzedékek megtanulják az előzőek dalát, miközben tovább is alakítják azt. Valami nagyon hasonló történik az embereknél is: örököljük egymástól a mintákat, a viselkedést, a félelmeket, a kimondott és kimondatlan szabályokat, aztán jó esetben valamennyit megváltoztatunk belőlük.
Ez a párhuzam szerintem kifejezetten szép.
A család ugyanis nemcsak történeteket ad tovább. Hanem elhallgatott titkokat és traumákat is. A könyv egyik érdekes gondolata éppen az, hogy a férfiak történeteket és dalokat örökítenek tovább, miközben a nők egy másfajta családi hagyományt adnak át a lányaiknak: azt, hogyan kell figyelni, hallgatni, alkalmazkodni, elviselni. Ez elsőre talán egyszerű metaforának tűnik, de a regény családi dinamikájában nagyon is működő gondolat.
És itt jön az a része a könyvnek, amely miatt számomra érdekesebb lett egyszerű családregénynél. Mert valójában nem csak arról szól, hogy egy nő elhagyja a férjét. Arról is szól, hogy meddig vagyunk hajlandóak elviselni valamit csak azért, mert azt tanultuk meg, hogy ezt kell elviselnünk.
Jane egész életében másokhoz igazodott. Előbb az apjához, később a férjéhez. És amikor végre úgy dönt, hogy a saját lányát már nem akarja ugyanennek kitenni, tulajdonképpen a családi minták öröklődését szakítja meg. Nem feltétlenül tökéletesen, mert egy ilyen folyamat természetesen nem működik egyetlen döntéssel, de legalább megpróbálja.
Picoult későbbi regényeiből már ismerhetjük azt a módszert, hogy egy komoly társadalmi vagy erkölcsi kérdést nagyon személyes történeten keresztül vizsgál. A bálna éneke esetében ez még jóval nyersebb formában jelenik meg. Már itt is rengeteg nehéz kérdés kerül elő: bántalmazás, házasság, anyaság, családi örökség, önállóság, szerelem, felelősség és az, hogy mit jelent valójában megvédeni valakit. A probléma inkább az, hogy ennyi témát egyetlen regény nem mindig tud megfelelő mélységben kibontani. Ezt érezni is lehet rajta.
Vannak nagyon erős részei, máskor viszont túl egyértelművé válik, hogy a szerző milyen érzelmi hatást szeretne kiváltani. Egy-egy gondolat szépen működik, aztán a könyv még egyszer, meg még egyszer elmagyarázza, nehogy véletlenül ne értsük. Néhány párbeszéd pedig ma már kifejezetten közhelyesnek hat. Fontos és érdekes kérdéseket tesz fel, de időnként felszínes marad, és a vége felé a pátosz is erősebben jelenik meg.
De közben ez mégiscsak egy első regény. És ha így nézem, egészen érdekes látni benne azt a Jodi Picoult-ot, akiből később az egyik legismertebb kortárs bestselleríró lett. Már itt megvan az érdeklődése a nehéz családi helyzetek iránt, az erkölcsi dilemmák iránt, a több nézőpont használata iránt és az a törekvés is, hogy egy történeten belül ne legyen minden teljesen fekete vagy fehér.
Ami még különösen tetszett, az az óceánkutatás jelenléte. Picoult nem egyszerű díszletként használja a bálnákat, hanem valóban összekapcsolja őket a történet lényegével. A bálnák kommunikációjának és énekeinek kutatása egyszerre adja Oliver személyiségének alapját és a regény központi metaforáját. Ez az a fajta tudományos háttér, amit különösen szeretek egy regényben: nem azért kerül bele, hogy a szerző megmutassa, milyen sokat kutatott, hanem mert ténylegesen hozzátesz a történethez. (És mennyire szomorú, hogy mára valójávan annyira átalakult a hatalmas szállítóhajók miatt a tenger, hogy a bálnák szinte elnémultak, mert üvölteniük kéne, hogy hallják egymás énekét.)
A bálna éneke tehát szerintem nem Jodi Picoult legerősebb regénye. Érezni rajta a kezdő szerző bizonytalanságait, a túl sok témát, a néhol túlságosan erősen megjelenő gondolatokat és a kissé túlbonyolított szerkezetet. A történet mégis érdekes, mert már most ott van benne nagyon sok minden abból, amiről Picoult később olyan sok könyvet írt: családok, titkok, döntések, következmények és az a kérdés, hogy vajon ugyanazt a történetet hányféleképpen lehet igazán elmesélni.
Talán éppen ezért érdekes olvasmány azoknak is, akik ismerik a későbbi műveit. Olyan, mintha visszamennénk az elejére, és megnéznénk, honnan indult az az író, akinek később annyi nagy hatású regény került ki a kezéből. A mai Picoult már jóval biztosabban kezeli ezeket az eszközöket, de az alapok már A bálna énekében is ott vannak.
És talán a címben szereplő bálnaének is ezért olyan találó.
A bálnák nem ugyanazt a dalt éneklik örökké. Megtanulják egymástól, változtatnak rajta, hozzátesznek valami újat, továbbadják a következő nemzedéknek. Valahogy mi is ezt csináljuk. Megkapunk egy történetet a szüleinktől, hozzáadjuk a sajátunkat, aztán továbbadjuk annak, aki utánunk jön. A kérdés csak az, hogy felismerjük-e időben, melyik részt szeretnénk megtartani a dalból, és melyiket szeretnénk végre megváltoztatni.
A kötet az Athenaeum Kiadó jóvoltából, Morcsányi Júlia fordításában került kiadásra, a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.
Megjegyzés küldése