Az utolsó túlélő is halott

 Könyvajánló - Mattis Øybø: Az utolsó túlélő is halott

„A norvég holokauszt családokat szakított szét, életeket tört ketté és néha egészen meglepő új sorsokat indított el. A regény izgalmas nyomozásként is olvasható, a Svédországba menekült Isak Meyer emberi kapcsolatai, életének fordulatai a szemünk előtt állnak össze apró mozaikdarabkákból, úgy, hogy még a könyv végére is marad meglepetés. Az utolsó túlélő is halott központi kérdése az, hogy mit jelent túlélőnek lenni. A cím már önmagában paradoxont hordoz: amikor az „utolsó túlélő” meghal, a történetnek elvileg véget kellene érnie. Øybø azonban éppen ennek az ellenkezőjét állítja. A túlélés nem lezárás, hanem átörökítés: emlékeké, traumáké, elhallgatásoké. A holokauszt norvég tapasztalata nem történelmi háttérként jelenik meg, hanem olyan eseményként, amelynek következményei generációkon át hatnak, sokszor úgy, hogy az érintettek már nem is ismerik e hatások eredetét.

„– Nem tudom, miért mesélem ezt el neked, Peter. De mondott valamit, amin azóta is sokat gondolkodtam. Tudod, a háború alatt Svédországba menekült. Az egyike volt azoknak, akinek bepecsételték az útlevelükbe, hogy zsidó. De amikor azon a tavaszon hazatért, már senkit nem talált otthon. Az egész családját elvitték. Az anyját, az apját, és a két húgát. Az országot elöntő békemámor, amiben én is részt vettem, számára nem hozott megbékélést. És akkor döntötte el: hogy tovább tudjon élni, felejtenie kell. Nem akart az lenni, aki visszatért. Nem akart egy ilyen történet része lenni.

– Tehát egyszerűen elhatározta magát?

– Nem embernek való az emlékezés – felelte az anyja. – Ezeket a szavakat használta.”

(Részlet a regényből)

1942. november 26-án a Donau teherhajóval hajtották végre a norvégiai zsidók legnagyobb deportálását. Fotó: Georg W. Fossum

A könyv egyik legérdekesebb vonása, hogy miközben a holokausztról szól, valójában nem magáról a háborúról beszél a legtöbbet. Sokkal inkább arról, mi történik utána. Arról az életről, amelynek valahogy mégis folytatódnia kell, amikor minden, ami addig biztos volt, eltűnt. Arról, hogyan lehet együtt élni a veszteséggel, és egyáltalán lehet-e.

A norvég holokausztról viszonylag kevés szó esik a történelmi emlékezetben. Ha a második világháború és a zsidóüldözés kerül szóba, a legtöbbünknek Lengyelország, Németország, Magyarország vagy Franciaország jut eszébe. Norvégia ritkán. Mattis Øybø regénye éppen ezért is különösen érdekes, mert egy kevésbé ismert történelmi tapasztalat felől közelít ugyanahhoz az egyetemes kérdéshez: hogyan él tovább egy ember, amikor minden oka meglenne rá, hogy ne tudjon tovább élni, és a kor és az emberek mindent meg is tesznek azért, hogy ne tudjon.

A történet középpontjában Isak Meyer áll, aki a háború alatt Svédországba menekült, és túlélte azt, amit családja nem. Amikor hazatért, már senki sem várta. A szüleit, a testvéreit elhurcolták és meggyilkolták. A könyv azonban nem ott kezdődik, ahol ezek az események történnek, hanem sokkal később. Isak életének darabjai lassan, mozaikszerűen állnak össze. Egy-egy emlékből, dokumentumból, beszélgetésből, félmondatból rajzolódik ki az a történet, amelyet ő maga talán egész életében próbált elrejteni.

Nagyon tetszett az a gondolat, hogy a túlélés nem feltétlenül jelent győzelmet. A történelemkönyvek hajlamosak úgy beszélni a túlélőkről, mintha a történetük a megmeneküléssel véget érne. Mintha a legnehezebb rész addig tartana. Pedig sokszor éppen utána kezdődik. Hogyan lehet együtt élni azzal, hogy mások nem tértek vissza? Hogyan lehet családot alapítani, dolgozni, öregedni, amikor az ember múltjának egy része hiányzik? És mit örökölnek ebből azok, akik már a következő generációhoz tartoznak?

A regény egyik legerősebb témája számomra az emlékezés és a felejtés közötti feszültség volt. Isak döntése, hogy nem akar annak az embernek maradni, aki visszatért a háborúból, egyszerre érthető és megrendítő. Hiszen ösztönösen azt gondolnánk, hogy emlékezni kötelesség. De mi történik akkor, ha maga az emlékezés válik elviselhetetlenné? Ha a túlélés feltétele éppen az, hogy az ember megpróbáljon nem visszanézni?

A cím is sokáig velem maradt. Az utolsó túlélő is halott első olvasatra szinte paradoxonnak tűnik. Hiszen ha az utolsó túlélő meghal, akkor vége a történetnek. Øybø könyve viszont éppen azt mutatja meg, hogy nincs vége. A történetek tovább élnek a családokban, a hallgatásokban, a félreértett gesztusokban, a megmagyarázhatatlan félelmekben és hiányokban. Sokszor azok is hordozzák őket, akik már nem tudják, honnan erednek.

Olvasás közben többször eszembe jutott a transzgenerációs örökség kérdése. Az, hogy a múlt eseményei hogyan hatnak olyan emberek életére is, akik személyesen már nem élték át őket. Ez a regény nagyon érzékenyen mutatja meg ezt a folyamatot. Nem pszichológiai tanulmányként, nem is történelmi összefoglalóként, hanem emberi sorsokon keresztül. 

Érdekes volt egy másik tükörbe tekintve végignézni a saját családi történetemet is, amelyben szerepet kap a háború, hadifogság és kitelepítés, valamint a kitelepítettek helyére Erdélyből hozott emberek is. Egyik ágon tősgyökeres sváb vagyok, a felmenőim arról az oldalról az 1700-as években jöttek be Magyarország területére valahonnan a mai Bajorország térségéből, és egy régen lakott, ám a török idők során kihalt faluban telepedtek le. Egészen az 1900-as évek elejéig a település 100%-ban sváb lakosságú volt. Nagyapámat behívták az akkor 7 hónapos terhes nagymamám mellől, a keleti fronton harcolt, hamar orosz/szovjet hadifogságba esett, és nagyjából 5 évig valahol az Ural déli részén egy hadifogolytáborban élt, ahol a túlélés nem volt alapvető dolog. Szörnyű körülmények között éltek, romlott és kevés tápértékkel rendelkező, sokszor penészes ételeket vagy száraz kenyeret kaptak, rengetegen haltak meg. Néhány dolgot mesélt csak az ottani emlékeiből, a nagy részét sosem osztotta meg senkivel. 

Aztán itt volt a nagyanyám, egy kisgyerekkel, anyukám bátyjával, aki 5 éves korában ismerte meg az apukáját, egy oroszok által megszállt németajkú településen. Később pedig amikor a németajkúakat kitelepítették, ide is nagyon sok embert hoztak főleg Erdélyből, de Mezőkövesd térségéből is. Apai dédszüleim és később nagyszüleim is így kerültek az országba Erdélyből, bár nem ide, hanem Tatabánya környékére, egy kitelepített család házába. Apukám persze úgy tudta, hogy az előtte ott lakók adták ajándékba a felmenőinek a házat, mindennel együtt, mert ki akartak költözni Németországba. Szerintem tudta ő is az igazságot, csak nem akart belegondolni, az emberek pedig nagyon sok gyereknek később ezt mesélték, mert az igazat ők maguk is szégyellték.

Európa ezen szegletében, itt közép-keleten nagyon összetett emberi, családi sorsok vannak, és nagyon nagy hibánk, hogy ezeket sem egyénileg, sem nemzetszinten nem beszéltük ki szinte soha. Nem oldottuk fel. Inkább áldozati pózban tetszelgünk évszázadok óta, még több terhet rakva az emberekre. Vannak persze törekvések erre, de a feloldás nem egyszerű, mert nem csupán egyéni szinten van erre szükség meglátásom szerint. A múltunk bennünk él, és a jövőt akkor tudjuk sikeresen felépíteni, ha megismerjük és feloldjuk a valóságot.

Az utolsó túlélő is halott egyszerre családtörténet, történelmi regény és nyomozás az emlékezet természetéről. Arról szól, hogy a múlt akkor sem múlik el, amikor azok az emberek már nincsenek köztünk, akik átélték. Néha egy egész élet kevés ahhoz, hogy valaki elmesélje a történetét. Máskor pedig egyetlen kimondott mondat is elég ahhoz, hogy évtizedek hallgatása után minden új értelmet nyerjen.

És talán ez a könyv legfontosabb kérdése is: valóban el lehet-e felejteni azt, ami megtörtént velünk? Vagy a felejtés is csak egy másik módja annak, hogy tovább hordozzuk magunkban?

A kötet a Polar Könyvek csapata jóvoltából, Vaskó Ildikó fordításában került kiadásra. A borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron!