Olvastál már versekben arról, hogy eleged van, kiégtél, öregszel, azt sem tudod, holnap lesz-e még életed, munkahelyed, családod, barátaid, vagy hogy másnap miből veszel kenyeret? Gyötör-e a kín, hogy lassan vendég vagy saját életedben?
KÖNYVAJÁNLÓMESSZIRŐL JÖTT VENDÉGEK
Költő: Nyerges Gábor ÁdámKiadó: Prae KiadóKötés: kartonált, visszahajtott füllel, 128 oldal
„Visszaszorítod a kezem. Alszunk.”
Van valami különösen nyugtalanító abban, amikor egy verseskötet nem akar szép lenni. Nem akar megnyugtatni, nem akar fennkölten beszélni az emberi létről, és főleg nem akarja elhitetni velünk, hogy a művészet képes rendet tenni az élet romjai között. Nyerges Gábor Ádám Messziről jött vendégek című kötete pontosan ilyen könyv: álmatlan, zaklatott, ironikus és fájdalmasan pontos. Olyan líra, amely nem kívülről szemléli a szorongást, hanem benne él; nem esztétizálja a hétköznapi kiégést, hanem felmutatja annak szürke, ismétlődő, fullasztó ritmusát. És ettől válik igazán erőssé.
A cím nélküli előhang még tovább mélyíti ezt az egzisztenciális bizonytalanságot:
„tényleg azt hiszem hogy ők keverték
össze hogy kinél ki volt a vendég”
Ebben a néhány sorban összesűrűsödik a kötet egyik legfontosabb felismerése: az ember saját múltjában, saját emlékeiben, sőt olykor saját életében is idegenné válhat.
A Poétikai merengések holdfényben különösen izgalmas ebből a szempontból. A vers egyszerre ars poetica és önironikus önleleplezés. A „bús téli hold” mint fogadatlan mentor, a klasszikus ihlet-fogalom groteszk paródiája: nem magasztos eszméket diktál, hanem lakhatási gondokat, túlórát, kiégést, szorongást és mosatlan edényeket. A költészet itt nem elefántcsonttorony, hanem túlélési kísérlet.
A vers egyik legfontosabb állítása talán ez:
„ahogyan öregszem mind kevésbé hiszek a
nyavalygás és az önsajnálat poétikai
erejében”
Ez rendkívül fontos kulcs a kötethez. Nyerges versei ugyanis folyamatosan egyensúlyoznak az önfeltárás és az önirónia között. A beszélő szorong, panaszkodik, kételkedik – de közben saját panaszkultúráját is elemzi. Ettől válik hitelessé.
A nyitó sorok rögtön a változás problémáját vetik fel:
„Mennyit változtam, mióta nem láttál,
megismernél még?”
Ez a kérdés nemcsak a másiknak szól, hanem önmagának is. A beszélő maga sem biztos abban, hogy ugyanaz az ember maradt-e. A vers egyik legerősebb felismerése, hogy az identitás nem nagy traumák vagy drámai fordulatok mentén változik meg, hanem apró, szinte észrevehetetlen módosulások összességeként. A „nagyrészt. Nagyrészt.” ismétlése különösen fontos: a bizonytalanság nyelvi jele. Mintha a beszélő saját állítását próbálná megerősíteni, miközben már ő maga sem hisz benne teljesen. A vers központi motívuma az emlékezet „megdermedése”. Az emberek egymás emlékeiben nem fejlődnek tovább: egy adott pillanatban rögzülnek. Ez egyszerre vigasztaló és tragikus. Vigasztaló, mert a szeretett ember valamilyen formában megőrizhető; tragikus, mert közben az élő személy folyamatosan változik tovább.
A sodó-hasonlat zseniális hétköznapi képe külön figyelmet érdemel:
„akár a sodó tetején a hártya”
Nyerges költészetének egyik nagy ereje éppen az ilyen váratlan képekben rejlik. A magasztos filozófiai kérdéseket banális, konyhai tapasztalatokkal kapcsolja össze. Ettől válik egyszerre intellektuálissá és nagyon emberivé.
A vers zárása különösen erős:
„mintha puszta kézzel kéne csöppenésmentesen sodót vinnem valakinek”
Ez a kép az emlékezés lehetetlenségének metaforája. A beszélő kétségbeesetten próbálja megőrizni önmagát, múltját, kapcsolatait, de tudja, hogy mindez óhatatlanul sérül, kifolyik, szétesik. A „memoriter” szó itt már nem egyszerűen megtanult szöveget jelent, hanem az identitás törékeny őrzésének kísérletét.
A Messziről jött vendégek elsősorban azoknak szól, akik szeretik a gondolati lírát, az önreflexív, modern költészetet, és nem riadnak vissza a szorongás, a kiégés vagy az egzisztenciális bizonytalanság témáitól. Azok az olvasók fogják igazán értékelni, akik szeretik Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső vagy a kortárs magyar líra ironikusabb, beszédközpontú vonulatát. Ez nem könnyű kötet, de nagyon élő. Olyan könyv, amely nem megoldásokat ad, hanem pontos nyelvet a bizonytalanságainkhoz. És talán éppen ezért marad sokáig velünk. Mert Nyerges Gábor Ádám versei tudják azt, amit csak kevés kortárs líra: képesek úgy beszélni a szorongásról, hogy közben az olvasó kevésbé érzi magát egyedül benne.
Fülszöveg
Mióta Kosztolányi az egyik legszebb magyar vers zárlatában leírta, a ’vendég’ szóhoz létfontosságú többletjelentés tapad. Nyerges Gábor Ádám hatodik verseskötetében egy olyan költészet lenyomatát kapjuk, mely aktuális állapotában lényegében ennek mentén teszi egyik központi kérdésévé a „vendég-lét” mikéntjét.
Kik a könyv címében említett messziről jött vendégek? Talán a címadó vers szülő–gyerek-párosa a múltból, akik még emlékeznek egy egészségesebb világ bioszférájára? Vagy a cím nélküli nyitóversben álmodott kedves halottak? Netán a könyv lapjain megidézett egykori költők? Vagy a mindenkori befogadottak, megtűrtek, beléjük edződött „permanens vendégérzet”-ükkel?
E sokhangú és -témájú kötet ilyesmiken merengve fokozatosan számolja fel biztos pontjainkat, fogódzóinkat. Beleolvasva mind értelmezhetetlenebbé válnak az efféle logikai összefüggések. Egyben tér és idő, valóság és képzelet, földi és túlvilág határai is, „mint egy századelős film / nyúlós, szemcsés kópiája”, elbizonytalanodnak, egybe is mosódnak talán? E kétes, furcsa tartományban találkozik össze gyász és elmúlás, kialvatlanság és groteszk álmok világa, emlékeké és lehetett-volnáké, szorongás és remény, bűntudat és féltés, közélet, politika és poétika, az idézőjelbe tett egyetemes emberi kultúra (talán) végnapjai, filozófiai és köznapi értelemben vett egzisztencia és az ezek elől menedéket nyújtani törekvő szerelem sok szálon összefüggő, „egymásba nőtt” életdilemmái.
Épp olyan meglepő, mégis magától értetődő módon feltűnve, akár a borítón megfestett versképben az otthonunkba bekukucskáló repülőgép-katasztrófa, egy csipet fekete humorral elkevert, szorongató melankóliával. Míg valahára álom jön a rosszul alvó versbeszélő(k) szemére, s az örökös nyugtalanságból, észrevétlenül, egyszer csak „Visszaszorítod a kezem. Alszunk”.
Nyerges Gábor Ádám a kortárs magyar irodalom egyik legsokoldalúbb alkotója: költő, prózaíró, kritikus és műfordító. Verseiben és prózájában egyaránt hangsúlyosan jelenik meg a közéleti érzékenység, a generációs bizonytalanság, az egzisztenciális szorongás és a hétköznapiság poétikája. Korábbi kötetei már megmutatták, hogy különösen erős abban, miként képes a banális élethelyzeteket filozófiai és érzelmi mélységgel megtölteni.
Eddigi könyvei között találunk versesköteteket és prózai műveket is, amelyek rendre kedvező kritikai fogadtatásban részesültek. A kritikusok rendszerint kiemelték nyelvi tudatosságát, ironikus önreflexióját, valamint azt a ritka képességét, hogy az intellektuális lírát személyes tét nélkül sosem hagyja működni. Írásaiban az önirónia és az önvizsgálat egyszerre van jelen: a beszélő gyakran elemzi saját működését, miközben pontosan tudja, hogy az elemzés sem old meg semmit. Ez a kettősség adja műveinek egyik legerősebb feszültségét.
a kiadó oldalán.
Megjegyzés küldése