Az alvajáró

 Könyvajánló - Lars Kepler: Az alvajáró (Joona Linna 10.)

Stockholmban kihalt és fekete az éjszaka, az utcai lámpák sárga fényében hópelyhek kavarognak. Két rendőr ül csendben egy járőrkocsiban, amikor hívás érkezik, hogy egy kempingből betörést jelentettek. A helyszínre érkezve valóban fényt látnak kiszűrődni az egyik lakókocsiból, és amikor belépnek, iszonytató látvány tárul a szemük elé. A padlót, a falakat és a bútorokat is vér borítja, és mindenütt emberi testrészek hevernek. A szomszédos szobában egy fiatalembert találnak, aki – fejét egy levágott karon nyugtatva – mélyen alszik. Miután letartóztatják, kiderül, hogy a neve Hugo Sand, tizenhét éves, és egy közismert író fia.

Hugo az alvajárás egy szokatlan típusában szenved, amelyet rémálmok váltanak ki, és azt állítja, semmire sem emlékszik abból, ami az éjjel történt. Vajon igazat mond, vagy joggal gyanúsítható a gyilkossággal?

Az eset Joona Linna asztalára kerül, aki felveszi a kapcsolatot régi barátjával, Erik Maria Barkkal, hogy hipnózis segítségével próbáljanak meg rájönni, mi is történt valójában a lakókocsiban. Ám hamarosan kiderül, hogy az eset csak az első szem egy hátborzongató láncban, és a sorozatgyilkosnak, akit hajszolnak, határtalan a vérszomja.

Kevés olyan krimisorozat van, amely tíz kötet után is képes ugyanazzal az erővel meglepni. Lars Kepler könyvei számomra mindig is külön kategóriát jelentettek a műfajon belül. Nem egyszerűen azért, mert kegyetlenek vagy fordulatosak, hanem mert ritka érzékkel egyensúlyoznak a nyomozás, a pszichológiai feszültség és a valódi horror határán. Az alvajáró sem kivétel.

A nyitójelenet már önmagában elég ahhoz, hogy az ember ne akarja félbehagyni a könyvet. Egy havas stockholmi éjszaka. Egy betöréshez riasztott rendőrpáros. Egy lakókocsi, amelynek belsejében olyan vérengzés nyomai fogadják őket, mintha egy rémálomba léptek volna be. A szomszédos helyiségben pedig egy tizenhét éves fiú alszik mélyen, fejét egy levágott karon nyugtatva.

Az ilyen jelenetek könnyen válhatnának öncélúvá, a Lars Kepler néven író házaspár azonban mindig tudja, hogy a valódi feszültség nem a vérből fakad. Hanem a kérdésekből és abból a filmszerű, pörgős, az áldozat(ok) szemszögébe való helyezkedésből.

Mi van, ha Hugo Sand valóban nem emlékszik semmire? Mi van, ha nem hazudik? És mi van, ha valami sokkal nyugtalanítóbb történt annál, mint amit elsőre el tudunk képzelni?

Az alvajárás témája önmagában is hátborzongató. A legtöbben valószínűleg találkoztunk már történetekkel emberekről, akik álmukban felkeltek, sétáltak, beszéltek vagy olyan dolgokat tettek, amelyekre később egyáltalán nem emlékeztek. Kepler erre az alapvető emberi félelemre épít: mi történik, ha nem bízhatunk a saját elménkben? Mi történik, ha a legveszélyesebb dolgokat akkor tesszük, amikor nem is vagyunk tudatában annak, hogy cselekszünk?

A történet középpontjában ismét Joona Linna áll, aki számomra még mindig az egyik legérdekesebb krimiszereplő. Nem azért, mert szuperhős vagy tévedhetetlen zseni lenne, hanem mert annyi mindenen ment keresztül a sorozat során, hogy minden új ügy mögött ott húzódik az egész múltja is. Jó volt újra találkozni Erik Maria Barkkal is, akinek a hipnózissal kapcsolatos munkája ezúttal különösen fontos szerepet kap.

Ami mindig lenyűgözött Lars Kepler könyveiben, az a tempó. Sok krimi próbál feszült lenni, de gyakran inkább csak gyors. Az alvajáró másképp működik. Folyamatosan halad előre, mégis hagy időt arra, hogy a bizonytalanság beférkőzzön az olvasó fejébe. Egy idő után már nemcsak azt akarjuk tudni, ki a gyilkos, hanem azt is, hogy egyáltalán milyen valóságban mozognak a szereplők.

A hóval borított Stockholm különösen jól áll ennek a történetnek. Régóta érzem úgy, hogy a skandináv krimik egyik legnagyobb erőssége maga a környezet. A sötétség, a hideg, az üres utcák, a befagyott vizek és a hosszú éjszakák olyan légkört teremtenek, amelyben minden fenyegetőbbnek és nyugtalanítóbbnak hat. Az alvajáró ezt a hangulatot szinte tökéletesen használja ki.

Olvasás közben többször eszembe jutott, miért szeretem ennyire Lars Kepler könyveit. Nem pusztán a rejtély miatt. Nem is a gyilkosságok vagy a fordulatok miatt. Hanem azért, mert mindig képesek elérni azt a ritka állapotot, amikor az ember már nem egyszerűen olvas, hanem folyamatos készenlétben van. Minden új információ gyanús. Minden szereplő rejteget valamit. Minden válasz újabb kérdéseket szül.

Az alvajáró számomra a sorozat egyik legerősebb kötete lett. Sötét, feszült, intelligensen felépített történet, amely egyszerre működik klasszikus nyomozásként és pszichológiai thrillerként. Az utolsó oldalak után pedig még jó ideig ott marad az emberben a gondolat: vajon mennyire ismerjük valójában a saját elménket? Nagyon értékelem a szerzőpárosban azt is, hogy sokszor használ túlzásokat a dramaturgia érdekében, de a kötetben mégis mindig tisztázzák, hogy egy adott jelenségből mi igaz valójában. Az alvajárás ezen formája is bár meglehetősen ritka, mégis valószerűen van leírva.

A kötet a Joona Linna-sorozat tizedik része, de Lars Kepler ismét bebizonyította, hogy ennyi könyv után sem fogyott ki az ötletekből. Sőt. Mintha még mindig pontosan tudná, hogyan kell az olvasót kényelmetlenül közel vinni a félelmeihez.

A kötet az Animus Kiadó jóvoltából, Erdődy Andrea fordításában jelent meg. A borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.