Könyvajánló - Ernest Cunningham: Ezen a vonaton mindenki gyanús
Amikor meghívást kaptam az Ausztrál Krimiírók Társaságának fesztiváljára a helyi Orient Expressz, a Ghan fedélzetére, reménykedtem benne, hogy az utazás némi inspirációval szolgál majd a következő könyvemhez. Ezúttal regényt akartam írni ‒ elég volt az egymást gyilkoló hús-vér emberekből. Sejthetitek, hogy nem így sült el a dolog.
A fesztivál vendéglistája a krimiirodalom krémjéből állt. Ott voltam én, a debütáló szerző, aztán egy fickó, aki helyszínelős krimiket ír, egy legendás bestseller író, meg egy nő, aki jogi krimikben jártas, egy másik, aki pszichothrillerekben, valamint egy szépirodalmi nagyágyú. Ám amikor egyikünket meggyilkolják, a vonaton utazó írók ‒ velem az élen ‒ azonnal nyomozókká válnak. Együtt csak sikerül megoldanunk egy bűnügyet. Elvégre nemcsak a megoldásban vagyunk profik, hanem az elkövetésben is.
De hogyan lehet kideríteni, ki a gyilkos, ha az összes gyanúsított tudja, hogyan ússzon meg egy gyilkosságot?
Ernest Cunningham, A családomban mindenki gyilkos felejthetetlen elbeszélője visszatér, hogy a dermesztő hideg után ezúttal a sivatagi forróságban eredjen egy újabb gyilkos nyomába.
Az Ezen a vonaton mindenki gyanús már az alaphelyzetével is szinte pimaszul játszik a klasszikus bűnügyi történetek hagyományaival. Egy luxusvonat. Egy krimifesztivál. Egy csapat krimiíró. És természetesen egy gyilkosság. Az ember már az első oldalakon érzi, hogy a szerző pontosan tisztában van vele, milyen irodalmi örökséghez nyúl hozzá. Ott lebeg az egész fölött az Orient Expressz szelleme, csak éppen Cunningham folyamatosan kikacsint az olvasóra. Mintha azt mondaná: igen, tudom, hogy te is tudod, mire készülünk itt. És ez a kikacsintás meglepően jól működik.
A regény narrátora, Ernest Cunningham egyszerre főszereplő, nyomozó, szerző és valamiféle cinikus idegenvezető ebben az egész őrületben. Folyamatosan reflektál a krimik szabályaira, beszél az írástechnikáról, a műfaj kliséiről, arról, hogyan működnek a fordulatok, sőt néha konkrétan előre figyelmezteti az olvasót bizonyos dolgokra. Normális esetben ettől szétesne a feszültség. Itt viszont pont ettől válik szórakoztatóvá az egész. Olyan érzés olvasni, mintha valaki egyszerre mesélne el egy bűnügyi történetet és kommentálná is azt menet közben.
Ami különösen tetszett, hogy a könyv nem pusztán poénkodik a krimiken, hanem tényleg érti is őket. Ez fontos különbség. Nagyon könnyű kifigurázni egy műfajt kívülről. Cunningham viszont láthatóan szereti a klasszikus bűnügyi történeteket, és emiatt a humor sosem válik lenézővé. Inkább afféle játék az olvasóval. Egy folyamatos intellektuális cinkosság.
És hát maga az ötlet is remek: krimiírók összezárva egy vonaton, miközben egyiküket meggyilkolják. Emberek, akik egész életükben gyilkosságokról írnak, tökéletes alibiket találnak ki, manipulációról, bizonyítékokról, félrevezetésről gondolkodnak. Nyilvánvalóan mindenki gyanús. Már a cím is ezt üvölti. És a regény nagyon ügyesen használja ki ezt a helyzetet. Az egyes szereplők más-más krimiműfajból érkeznek, másképp gondolkodnak a bűnről, a történetmesélésről, az igazságról. Emiatt a könyv egy ponton túl nemcsak gyilkossági rejtély lesz, hanem valamiféle furcsa irodalmi tükörterem is.
Közben pedig a helyszín is rengeteget hozzáad a hangulathoz. A Ghan vonat Ausztrália belsején halad keresztül, a végtelen vöröses-sárga sivatagi tájak között, és van valami különösen nyomasztó ebben a környezetben. Nem a klasszikus ködös angol elszigeteltség működik itt, hanem a távolság. A forróság. Az érzés, hogy kilométereken át nincs semmi körülötted. Ez nagyon másfajta klausztrofóbiát teremt, mint amit a hasonló történetektől megszoktunk.
A könyv ráadásul meglepően gördülékeny, rövid fejezetek, gyors ritmus, állandó információmorzsák viszik előre a történetet, és közben folyamatosan ott motoszkál az ember fejében, hogy vajon mikor verik át megint. Mert átverik. Többször is. És a regény ezt szemrebbenés nélkül élvezi.
Szerintem az ilyen típusú könyvek nagyon könnyen válhatnának öncélúvá. Könnyen lehetne belőlük fárasztó posztmodern játék, ahol fontosabb az okoskodás, mint maga a történet. Cunningham viszont eltalál egy nagyon nehéz egyensúlyt. A regény egyszerre ironikus és izgalmas krimi. Egyszerre nevet a műfajon, annak lehetetlenségein és kliséin, és tiszteleg előtte. És miközben folyamatosan arra emlékeztet, hogy minden szereplő manipulálni akarja a történetet, az olvasó végül pontosan ugyanabba a csapdába sétál bele, mint mindig: kétségbeesetten próbálja kitalálni, ki a gyilkos.
A kötet az Agave Könyvek gondozásában, Orosz Anna fordításában került kiadásra. A regény a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron!
Megjegyzés küldése