Dr. Zacher Gábor, emberek, hivatás, mentők: amikor a kék villogó nemcsak fényt, hanem sorsokat is hordoz.
KÖNYVAJÁNLÓZACHER 3.0
Az én mentőszolgálatom
Szerző: dr. Zacher Gábor-Kálmán NorbertKiadó: Magnólia KönyvkiadóKötés: kemény tábla, 320 oldal
Amikor a kék villogó nem csak fényt, hanem sorsokat hordoz - ez volt az első gondolatom dr. Zacher Gábor-Kálmán Norbert könyvéről, a Zacher 3.0-ról, amikor megpillantottam a Magnólia Könyvkiadó gondozásában megjelenni. Van egy világ, amely mellett nap mint nap elhaladunk, mégis alig látunk bele. Egy felvillanó kék fény, egy sziréna hangja – és már tovább is gördülünk a saját életünkben. Pedig abban a néhány másodpercben előfordulhat, hogy valakinek az élete fordul meg gyökeresen. A Zacher 3.0 pontosan ezt a láthatatlan világot tárja fel: azt a határmezsgyét, ahol az emberi törékenység és a szakmai hivatástudat találkozik.
A kötet egyszerre személyes visszatekintés és kollektív vallomás. Zacher Gábor több mint négy évtizedes mentőorvosi pályájának tapasztalatait osztja meg, miközben nemcsak saját történetein keresztül vezet végig bennünket, hanem megszólaltatja bajtársait is. Az így kirajzolódó kép sokkal árnyaltabb, mint amit kívülről érzékelünk: nem heroizált hősök jelennek meg, hanem esendő, mégis rendkívüli emberek.
A könyv egyik legnagyobb erőssége, hogy nem fél kimondani a nehéz kérdéseket. Hogyan lehet együtt élni a halál közelségével? Hol húzódik a határ szakmai kötelesség és emberi teherbírás között? Mit kezd egy mentős a kiégéssel, a feldolgozatlan traumákkal, vagy éppen a saját öregedésével? Ezek a dilemmák nem elméleti síkon jelennek meg, hanem húsba vágó történeteken keresztül. A visszaemlékezések időben is ívet rajzolnak: az 1980-as évektől kezdve a rendszerváltáson át egészen napjainkig követhetjük nyomon az egészségügy és a mentőszolgálat változásait. A személyes történetek így társadalmi lenyomatokká is válnak, miközben a háttérben folyamatosan ott húzódik az emberi tényező: a segíteni akarás.
A cikk szerzőjének megjegyzése
Semmiképpen sem jó ómen, ha az ember magánszemélyként, súlyos beteg hozzátartozója okán kerül kapcsolatba dr. Zacher Gáborral - de nincs mese, amikor beviszik a mentők a kilencvenévesét, akkor érdeklődni kell és konkrét tények leírását várni attól az orvostól, akihez került a sürgősségin. Éppen ő volt az ügyeletes, én pedig higgadtan, mindenre felkészülve faggattam. Válaszolt, kertelés nélkül, nem bocsátkozott jóslatokba, nem vígasztalt, egyszerűen csak korrekten, de mégis megnyugtatóan beszélt velem, amolyan az van, ami van, és az lesz, ami lesz módon. Neki ez egy eset volt a sok közül aznap, mégis képes volt szakmai etikája szerint kezelni a páciens hozzátartozóját. Nem rázott le, nem volt ingerült a laikus kérdéseim miatt, nem lépcsőházban botladozva rohantam mellette (mint más doktorok mellett), mert máskor nem volt ideje rám a kezelőorvosnak tájékoztatást adni, és kit érdekelt, hogy szavai negyedét is alig bírtam megjegyezni, mert arra (is) kellett figyelnem, hogy 1) tartsam vele a tempót, 2) ki ne törjem a lábam a lépcsőkön. Köszönöm Zacher Gábornak, hogy emberként bánt velem. Igen, velem, a hozzátartozóval, az érdeklődővel.
A mű határozottan polcon marad, tele- és kijegyzetelve, címkékkel és színes jelölőkkel tarkítva, egyes részeit amolyan kézikönyvként kezelve.
A könyv egyik legfontosabb értéke az őszinteség. Zacher Gábor nem próbálja megszépíteni a valóságot, ugyanakkor nem is válik szenzációhajhásszá. A humor és a nyers realitás különös egyensúlya jellemzi az elbeszélést: gyakran egy-egy könnyedebb megjegyzés oldja a legsúlyosabb történetek feszültségét. Kiemelendő a bajtársiasság bemutatása is. A mentősök közötti kapcsolat nem egyszerű munkakapcsolatként jelenik meg, hanem mély, egymásra utalt közösségként. Ez a szolidaritás adja azt a belső erőt, amely lehetővé teszi számukra, hogy újra és újra szembenézzenek a legnehezebb helyzetekkel.
Idézetek a kötetből
„Előbb-utóbb minden ember életében eljön a pillanat, amikor el kell engedni bizonyos dolgokat. Ha csak megnézzük az alapellátásban dolgozó orvosok átlagéletkorát, gyakorlatilag a hatvanat közelíti. Én magam is gyakran találkozom olyan háziorvossal, aki már a nyolcvanas éveit tapossa. Ilyenkor mindig elgondolkodom: kell-e ennyi idősen még dolgozni? Előttem van édesapám példája. Háziorvos volt, és hetvennégy–hetvenöt évesen még praktizált – igaz, már nem körzetben, hanem magánpraxisban, lent Dömsödön. A bátyámmal, aki szintén orvos, ekkoriban már mondogattuk neki: ebben a korban talán nem kellene erőltetni. Ilyenkor az ember agya már nem feltétlenül jár olyan gyorsan, és nincs szükség arra, hogy – ne adj’ Isten – hibázzon, mert ha hibázik, a végén még meghurcolják miatta. Próbáltunk hatni rá, kértük, hogy inkább pihenjen. Végül elfogadta, és abbahagyta a munkát. Fél év múlva meghalt. Nem volt komoly betegsége, nem vitte el szívinfarktus, tüdőembólia, daganat – semmi olyan, amire az ember azt mondaná, hogy abba bele lehet halni. Egyszerűen csak… elfogyott belőle az életerő. Lemerültek a tartalékai, és elment.”
„A mentőknél határt kell szabni. El kell érni a falig. Ha egészségileg rendben maradok, ha nem történik velem semmi különös – szóval ha minden jól alakul –, lehet, hogy még egy évre meghosszabbítom. Igen, én is érzem, hogy itt már egyre több a „ha”. De ha úgy érzem majd, hogy még rendben vagyok, akkor talán még egy év belefér, azt viszont már nem mondom biztosra. Azonban, ha mégis, és eljutok oda, hogy betöltöm a 67-et, leteszem a lantot. A mentőzés… akkorra már nem való. Az, hogy felmegyünk egy lakásba, megnézek valakit, megvizsgálom, tanácsot adok – az még rendben van. Ez már inkább háziorvosi jellegű. Sok esetben tulajdonképpen az is: megnézed a beteget, adsz egy javaslatot, vagy beviszed a kórházba. Elkíséred, tolókocsin leviszitek. De hogy bemászni egy roncsba? Egy vonat alá? Egy metrószerelvény alá? Sötét pincében botladozni? Na, azt már nem kell csinálni ebben a korban. Jöjjenek a fiatalok – övék a jövő.”
A Zacher 3.0 leginkább memoár és riportkönyv határán mozog. Egyszerre dokumentarista és személyes, helyenként szociografikus igényű, máskor pedig kifejezetten anekdotikus. Ez a műfaji sokszínűség teszi élővé és hitelessé: nem száraz szakmai beszámolót olvasunk, hanem történetek láncolatát, amelyek mögött valódi emberek állnak. Kifejezetten értékeltem, amikor a protokollokról olvastam: egyrészt más szemmel figyelek innentől olyan hozzátartozómra (vagy magamra), aki miatt mentőt kell hívni, másrészt nem türelmetlenkedem soha többé a sürgősségin, mert értem a folyamatok rendjét. Az már régen rossz, ha az ottani személyzet azonnal rám ugrik... inkább ne kelljen, ráérek én várakozni az ügyféltérben. A Zacher 3.0 végére érve az ember már nem ugyanúgy hallja a szirénát. Több lesz, mint zaj: történetek, döntések, kockázatok és emberi sorsok sűrűsödnek bele. És talán egy pillanatra megállunk majd, amikor elhalad mellettünk egy mentőautó, nemcsak azért, mert muszáj, hanem mert végre értjük is, miért.
Fülszöveg
Dr. Zacher Gábor neve a legtöbbek számára összeforrt a sürgősségi ellátással, a toxikológiával és a közéleti szereplésekkel. Kevesebben tudják azonban, hogy több mint négy évtizeden át rohammentősként is szolgált – csendben, rendületlenül, amolyan zacheresen. Nyugdíjas korba lépve elérkezettnek látta az időt, hogy őszintén meséljen erről.
Ebben a kötetben a tőle megszokott könnyedséggel és humorral teli, ugyanakkor kőkemény életigazságoktól sem mentes történeteket idéz fel az Országos Mentőszolgálatnál eltöltött idejéből az 1980-as évek elejétől a rendszerváltáson és ezredfordulón át egészen a mai napig. A különböző visszaemlékezésekben olyan kérdések kerülnek terítékre, amelyekről ritkán beszélünk nyíltan: mi történik akkor, amikor emberélet a tét? Hogyan lehet együtt élni a halál napi közelségével? Milyen arcát mutatja a budapesti éjszaka, ha kék villogóval érkezik az ember? És mi köze mindennek a függőségekhez, a kiégéshez, a túléléshez?
A kötet nemcsak Zacher életének fontos pillanataiból épül, hanem megszólalnak benne egykori és máig aktív bajtársak és kollégák, akik velőig ható történeteikkel adnak képet arról, mit is jelent mentősnek lenni – nem hivatásként, hanem életformaként.
A szerzőkről
Dr. Zacher Gábor főorvos, oxyológus, mentőorvos, címzetes egyetemi docens. A Semmelweis Egyetem Általános Orvostudományi Karán szerzett diplomát 1986-ban. 1998-ban került a Korányi Intézetbe, ahonnan megszervezte az országos toxikológiai ellátást és 2013-ig a Péterfy Sándor Utcai Kórház klinikai toxikológiai osztályának főorvosa volt. 2014 és 2018 között a Honvédkórház Sürgősségi Betegellátó Centrumának vezetője. Klinikai toxikológiát oktat a Semmelweis Egyetemen, a Szegedi és a Pécsi Tudományegyetemen, 2002 óta orvosi toxikológus igazságügyi szakértőként tevékenykedik. Több mint négy évtizeden át szolgált mentőorvosként.
Kálmán Norbert újságíró, rádiós szerkesztő. A Pozsonyi Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett diplomát, tizenöt éve a Szlovák Közszolgálati Rádió magyar adásának munkatársa. Pályafutása során az egészségügyi ellátórendszer és a szociográfiai valóság kérdéseire összpontosít, a frontvonalban dolgozók terheit és tapasztalatait állítva vizsgálódása középpontjába.
a kiadó oldalán.
Megjegyzés küldése