Könyvajánló - Lina Nordquist: Ahová mész, megyek én is
Az Ahova mész, megyek én is az ember és a természet, a szeretet és a halál, a kiszolgáltatottság és az egymásrautaltság könyve, egy szűkszavúan feszült és lebilincselő regény, amelyben két küzdelmes sorsú asszony párhuzamosan futó monológjából bontakozik ki egy svéd parasztcsalád majd' évszázados, titkokkal átszőtt története.
1897: Unni, Armod és a kisfiuk, Roar, elmenekül Norvégiából. A család hosszú vándorlás után végül Svédország távoli, zord vidékén, Hälsinglandban, az emberlakta világ és a kék hegyek meg koromsötét erdők határvidékén talál menedéket egy elhagyatott tanyán. Itt, távol mindentől és mindenkitől, együtt tapasztalják meg mindazt a rosszat és jót, amit a hol szűkmarkú, hol bőkezű természet tartogathat az ember számára: a kiszolgáltatottság, az éhezés, a hideg gyötrelmeit és az újrakezdés, a megújulás, a remény csodáját.
1973: több mint hetven évvel később ugyanazon a tanyán Kara az Armod által épített konyhaasztalnál ül az anyósával, és az apósa, Roar temetését készíti elő. A két asszony titkainak mélységes csendjéből olyan emberek története bontakozik ki, akik egyszerre ridegek és gyengédek, akárcsak az őket körülvevő rengeteg.
A mindentől elzárt svéd család csupa fény és árnyék tablójával az izgalmakat és a csodálatos tájleírásokat ihletett érzékkel váltogató Lina Nordquist egy olyan vadon kegyetlen, mégis varázslatos mélyére visz el minket, ahonnan nem biztos, hogy létezik kiút.
Lina Nordquist Ahová mész, megyek én is című regénye szűkszavú, feszült, mélyen emberi, és olyan érzelmi teret hoz létre, amelyből nem könnyű – és talán nem is érdemes – gyorsan kilépni.
Ez a regény az ember és a természet viszonyáról, a szeretet sokféle, gyakran fájdalmas formájáról, a halál mindent átszövő jelenlétéről, valamint a kiszolgáltatottság és az egymásrautaltság kérdéseiről beszél. Mindezt nem nagy gesztusokkal, hanem apró mozdulatokon, hétköznapi döntéseken és generációkon át hordozott történeteken keresztül.
A történet két idősíkon bontakozik ki, két női hang monológjaiból, amelyek párhuzamosan futva rajzolják meg egy svéd parasztcsalád majdnem százéves, titkokkal, veszteségekkel, traumákkal és túléléssel terhelt történetét.
1897-ben Unni, Armod és kisfiuk, Roar menekülni kényszerülnek Norvégiából. A regény nem részletezi túl a menekülés okait – Nordquist itt is bízik az olvasó érzékenységében –, de a döntés súlya azonnal érezhető. Hosszú vándorlás után Svédország egy távoli, zord vidékén, Hälsinglandban találnak menedéket. Egy elhagyatott tanya lesz az új otthonuk, ott, ahol az emberlakta világ véget ér, és elkezdődik a kék hegyekkel, koromsötét erdőkkel szegélyezett vadon.
Ez a táj nem pusztán háttér, hanem aktív szereplő. A természet hol szűkmarkúan, hol bőkezűen bánik az emberrel: megmutatja a hideg, az éhezés, a magány és a kiszolgáltatottság kegyetlenségét, ugyanakkor képes megadni az újrakezdés, a megújulás és a remény ritka, de annál erősebb pillanatait is. Unni és Armod kapcsolata, a gyermek iránti felelősségük, az egymásba kapaszkodás kényszere és lehetősége mind ebben a közegben nyer valódi jelentést.
1973-ban, több mint hetven évvel később ugyanazon a tanyán járunk. Kara az Armod által épített konyhaasztalnál ül, anyósával, és az apósa, Roar temetését készíti elő. A regény itt szinte teljesen lelassul, a jelen idejű események alig mozdulnak, mégis sűrűbbé válik minden. A két nő közötti csendek, félmondatok és elhallgatások olyan súlyt hordoznak, amelyben egész életek és döntések sűrűsödnek össze.
Kara és az anyósa nem könnyen szerethető alakok – ahogyan a könyv szereplői általában sem azok. Ridegek, zárkózottak, gyakran kegyetlennek tűnnek, mégis sebezhetőek és esendők. Pontosan olyanok, mint az őket körülvevő rengeteg: a kemény felszín alatt rejtett gyengédséggel, amelyet nem mindenki lát meg, nem mindenki tud megmutatni, és amelyet nem mindenki él túl.
Nordquist prózája visszafogott és fegyelmezett, mégis rendkívül érzékeny. A tájleírások élnek, egy élő és lélegző világot festenek elénk: az erdők sötétje, a hó súlya, a szél és a hideg mind az emberi lélek állapotait tükrözik vissza. A szerző kivételes érzékkel váltogatja a feszült, szinte fullasztó jeleneteket a lírai, szinte időtlen pillanatokkal, amikor úgy érezzük, mintha az ember és a természet között eltűnne minden határ.
Az Ahová mész, megyek én is nem próbál feloldozást adni, ez a regény inkább kérdéseket fogalmaz meg: Meddig tart a hűség, és mikor válik teherré? Mi mindent öröklünk azokból az életekből, amelyek előttünk voltak? Van-e valódi kiút abból a vadonból, amelyet nemcsak a táj, hanem a múlt és az emberi természet is jelent?
Ez a könyv azoknak szól, akik nem félnek a csendtől, és a lassú kibontakozástól, a fájdalmas szépségtől. Lina Nordquist regénye olyan mélyre visz a vadon kegyetlen, mégis varázslatos világába, ahonnan talán tényleg nem létezik kiút – de az odavezető út mindenképpen emlékezetes.
A kötet Papolczy Péter fordításában, az Európa Könyvkiadó jóvoltából jelent meg. IDE kattintva elérhető kedvezményes áron!
Megjegyzés küldése