Könyvajánló - Douglas Westerbeke: A könyvlabirintus vándora
1885, Párizs. Aubry Tourvel, a lobbanékony természetű kilencéves kislány az iskolából hazafelé menet egy különös, fából készült labdaféleségre bukkan. Átgurítja a szomszéd udvarba, azonban nemsokára a hátizsákjában találja meg. Újra és újra megpróbál megszabadulni tőle, de a labda valami csoda folytán minduntalan visszakerül hozzá.
Este a vacsoraasztalnál Aubry váratlanul rosszul lesz. Szüleivel elindulnak az orvoshoz, és ahogy egyre távolodnak az otthonuktól, a kislány állapota meglepetésszerűen javulni kezd. Ekkor még nem sejti, hogy ez a kezdete élethosszig tartó vándorlásának. A rejtélyes betegség ugyanis nem engedi, hogy néhány napnál tovább megmaradjon bárhol is, vagy visszatérjen azokra a helyekre, ahol korábban már járt.
A Szahara dűnéitől a Himalája hófödte csúcsain át a dzsungelig, egy párizsi udvar feneketlen kútjától egy végtelen föld alatti könyvtárig követjük Aubry magányos bolyongását, miközben próbál végre otthonra találni. De minél messzebbre jut, és minél kétségbeesettebben próbál kapcsolódni másokhoz, annál inkább ráébred arra, hogy nem a cél, hanem az út tesz minket azzá, akik vagyunk.
A történet 1885-ben, Párizsban indul, de nagyon hamar világossá válik, hogy nem a történelmi díszletek lesznek a lényegesek. Aubry Tourvel, a lobbanékony, kilencéves kislány nem klasszikus értelemben vett „főhős”. Nem kiválasztott, nem hősies, nem különösebben felkészült arra, ami történni fog vele. Egyszerűen csak rátalál valamire, amihez nem kellett volna hozzányúlnia – vagy talán éppen ellenkezőleg: aminek pontosan ő volt a rendeltetési helye.
A labda, amelytől nem lehet megszabadulni, szinte azonnal jelképpé válik. Nem azért, mert a szerző túlmagyarázná, hanem mert mindannyian ismerjük ezt az érzést: amikor valami ránk tapad, és hiába próbáljuk eldobni, újra meg újra visszakerül az életünkbe. Lehet ez egy trauma, egy kérdés, egy vágy, egy félelem – vagy éppen egy történet, amelyet végig kell járnunk, akár akarjuk, akár nem.
Aubry „betegsége” – az, hogy nem maradhat sehol néhány napnál tovább, és nem térhet vissza a már bejárt helyekre – egyszerre fantasztikus elem és fájdalmas metafora. Nem nehéz úgy olvasni ezt, mint az állandó gyökértelenség, az örök kívülállóság történetét. A kislány nem azért vándorol, mert kalandvágyó, hanem mert nincs más választása. És ez a kényszer az, ami igazán megrázóvá teszi a regényt. Eszembe juttatta a történet Moskát Anita Horgonyhelyét minduntalan.
Moskát Anita Horgonyhely c. regénye és A könyvlabirintus vándora ugyanarra az alapvető kérdésre keres választ, ellentétes irányból közelítve: mit jelent az otthon, ha a mozgás szabadsága vagy épp a mozdulatlanság kényszerré válik. A Horgonyhely világában az emberek szó szerint helyhez kötötten élnek, a tér a sors egyik legszigorúbb meghatározójává válik, és a kivétel – a terhesség ideiglenes szabadsága – inkább erősíti, mint oldja ezt a kötöttséget. A regény a gyökerekhez való ragaszkodás, a közösség és a kiszolgáltatottság feszültségét vizsgálja egy zárt, stabilnak tűnő, mégis fullasztó rendszerben.
Ezzel szemben A könyvlabirintus vándora a kényszerű mozgás disztópiáját rajzolja meg: Aubry nem maradhat sehol, és nem térhet vissza a már ismert helyekre, így az otthon lehetősége nem elveszik, hanem soha meg sem születhet. Míg a Horgonyhely szereplői a helyben maradás által fosztódnak meg a szabadságtól, Aubry a folytonos vándorlásban veszti el a kapcsolódás, a megérkezés esélyét. A két történet így egymás tükörképei: az egyikben a tér rögzít, a másikban szétold, de mindkettő ugyanarra a felismerésre fut ki — az identitás nem pusztán helyhez kötött, hanem az emberi kapcsolatok és a megélt utak szövetében formálódik.
Aubry kényszerű vándorlása a könyvolvasás metaforájaként is értelmezhető. Egy helyen – akárcsak egy könyvben – csak néhány napig időzhet, majd tovább kell lépnie, és a történet logikája nem engedi meg a visszatérést ugyanarra a pontra. Ahogyan az olvasás során is: belépünk egy világba, ideiglenesen otthonossá válik, majd magunk mögött hagyjuk, és a legtöbb könyvhöz soha nem térünk vissza ugyanúgy, ahogyan először jártunk benne.
Ebben az olvasatban Aubry nem csupán vándor, hanem olvasó is, aki történetekből történetekbe sodródik, miközben az út – nem a megérkezés – formálja az identitását. A könyvlabirintus így nem pusztán tér, hanem az emlékezet és a befogadás terepe: minden állomás lenyomatot hagy, még akkor is, ha a visszatérés lehetetlen.
A könyv térben hatalmas utat jár be: a Szahara dűnéi, a Himalája csúcsai, dzsungelek, föld alatti könyvtárak, feneketlen kutak váltják egymást. Mégsem érződik soha klasszikus utazóregénynek. Ezek a helyek nem egzotikus látványosságok, hanem belső állapotok külső lenyomatai. Minél messzebb jut Aubry a térképen, annál mélyebbre merül önmagában – és annál világosabbá válik, hogy az „otthon” nem feltétlenül földrajzi fogalom.
A könyvlabirintus motívuma különösen erős. Nemcsak azért, mert könyvszerető olvasóként eleve nehéz ellenállni egy végtelen könyvtár képének, hanem mert itt a könyvek nem pusztán tárgyak. Emlékek, lehetőségek, alternatív életek, mindaz, ami elágazhatott volna, de mégsem tette. A labirintus nem csapda, hanem rendszer: útvesztő, amelyben bolyongani kell ahhoz, hogy megértsük, miért vagyunk benne.
A regény egyik legszebb – és egyben legfájóbb – rétege az emberi kapcsolatok ábrázolása. Aubry újra és újra próbál kötődni, barátkozni, kapcsolódni másokhoz, miközben pontosan tudja, hogy el kell majd mennie. Ez az előre beépített veszteség teszi különösen érzékennyé ezeket a találkozásokat. Az elmúlás nem nagy tragédiákban, hanem félbehagyott mondatokban és kimondatlan búcsúkban jelenik meg.
A könyv lassan, szinte észrevétlenül vezet el ahhoz a felismeréshez, amelyet sok történet tanulságként próbál a végére biggyeszteni: hogy nem a cél, hanem az út formál minket. Itt azonban ez nem közhely, hanem keserédes tapasztalat. Mert Aubry számára az út nem választás, hanem sors. És mégis, ebből a kényszerű mozgásból születik meg az identitása.
A könyvlabirintus vándora nem ad megnyugtató válaszokat. Nem kínál „boldog véget” a klasszikus értelemben. Ehelyett azt teszi, amit a jó könyvek szoktak: kérdéseket hagy maga után. Mit jelent megérkezni? Lehet-e otthonunk ott, ahol sosem maradhatunk sokáig? És mi történik velünk, ha az élet nem engedi az újrakezdést, csak az előrehaladást?
Ez a regény azoknak szól igazán, akik szeretik, ha egy történet nemcsak elmesél valamit, hanem el is időzhet bennük. Akik nem bánják, ha egy könyv lassú, melankolikus, kicsit szomorú – mert ezek a történetek gyakran tovább maradnak velünk. Mint egy furcsa, fából készült labda, amelyet hiába próbálnánk elgurítani: valahogy mindig visszatalál hozzánk.
Douglas Westerbeke nem egy tipikus fantasyíró, aki egy tollvonással teremt világokat a semmiből — inkább olyan elbeszélő, akinek a történetei a valóság és a képzelet metszéspontjában születnek. Westerbeke évtizedekig könyvtárosként dolgozott az Egyesült Államok egyik legnagyobb könyvtárában, és ez nem csupán foglalkozás volt számára, hanem életforma: nap mint nap behatolt „a történetek mélyére”, ahol a múlt, a kultúrák és a fantasztikum öszszefonódik, és ahol minden könyv egy másik világ kulcsa lehet számunkra. Ez az élmény inspirálta első regényét (A Short Walk Through a Wide World), amelyből A könyvlabirintus vándora magyar kiadása is született; így egy olyan szerző tollából olvashatunk, aki nemcsak az utazást és a mítoszt ismeri, hanem azt a csendes, belső útkeresést is, amelyet egy olvasó a könyvek között járva él meg.
A regény Dávid-Goitein Zsófia fordításában, az Animus Kiadó gondozásában jelent meg. A borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron!
Megjegyzés küldése