Egy csepp tengervíz biológiai összetétele olyan, mint a véremé

 Könyvajánló - Kim Simonsen: Egy csepp tengervíz biológiai összetétele olyan, mint a véremé

Kim Simonsen a személyes veszteségek mélységeit és a természet tágasságát járja be az édesapja halála után írt verseiben, ahol az óceán hullámzása egybemosódik az emberi érzelmek lüktetésével. Élénk képekkel ragadja meg a test és a víz, az emlékezet és a környezet közötti elemi kapcsolatokat, majd ezeket egységes verskoszorúba fonva olyan művet hoz létre, amely egyszerre rezonál a gyásszal és az összetartozás érzésével. A Feröeren „instant klasszikusnak” kikiáltott Egy csepp tengervíz biológiai összetétele olyan, mint a véremét 2024-ben jelölték az Északi Tanács Irodalmi Díjára, és sorra készülnek a fordításai.

Vannak könyvek, amelyek nem történetet mesélnek el, hanem állapotot hoznak létre. Kim Simonsen kötete pontosan ilyen. Nem akarja megmagyarázni a gyászt, nem akar rendet tenni benne, nem kínál kapaszkodókat vagy feloldozást. Egyszerűen beleáll abba az üres, sós, lüktető térbe, amely egy szeretett ember halála után marad – és hagyja, hogy az olvasó is ott legyen.

A versek az édesapa elvesztése után születtek, de nem a hiányról szólnak a szó klasszikus értelmében. Sokkal inkább arról, hogyan oldódik fel az ember önmaga határaiban, amikor már nincs kinek beszélni, csak a tájhoz, a vízhez, a testhez. Az óceán itt nem metafora, hanem rokon anyag: ugyanaz a só, ugyanaz a ritmus, ugyanaz a biológiai emlékezet. A cím nem költői túlzás, hanem állítás – és ettől válik nyugtalanítóan pontos­sá.

Simonsen költészete letisztult, szinte csupasz. Kevés szóval dolgozik, de ezek a szavak súlyt hordoznak. A test folyamatosan jelen van: vér, légzés, víz, hőmérséklet, mozgás. A gyász nem elvont érzelemként jelenik meg, hanem fiziológiai tapasztalatként, amely átírja az érzékelést. Mintha a veszteség után az ember már nem ugyanazzal a testtel élne tovább, hanem egy kicsit a tengerrel keveredve.

A feröeri táj – a nyílt víz, a szél, a partok keménysége – nem háttér, hanem társszereplő. Nem vigasztal, nem simít, inkább tükröz. A természet nem együttérző, hanem őszinte: megmutatja, hogy az elmúlás nem kivétel, hanem folyamat. És ebben a felismerésben van valami különös, csendes megnyugvás. Nem megoldás, nem lezárás, inkább elfogadás.

Ez a kötet nem gyors olvasmány, nem is akar az lenni. Olyan, amit az ember letesz, majd visszatér hozzá, mert egy-egy sor még dolgozik benne. Olyan könyv, amely nem elmondja, milyen a gyász, hanem hagyja, hogy az olvasó felismerje benne a sajátját. Én legalábbis felismertem, mindazok ott kavarognak a lapokon, amelyek bennem is, nővérem, bátyám és apukám halála utáni percekben, napokban és hónapokban, években is. Talán ezért válhatott „instant klasszikussá” a Feröeren: mert nem nagy kijelentéseket tesz, hanem pontosan figyel.

Az Egy csepp tengervíz biológiai összetétele olyan, mint a véremé azoknak szól, akik nem félnek attól, hogy egy könyv nem válaszokat ad, hanem kérdéseket hagy maga után. Akik tudják, hogy a veszteség nem múlik el, csak átalakul – és néha úgy hullámzik bennünk tovább, mint a tenger.

A kötet az Ø Kiadó gondozásában, Veress Kata fordításában került az asztalunkra magyar nyelven, elérhető a borítóra kattintva kedvezményes áron.