Az évszázad könyve, vagy öncélúan okos, túlterjengő mű Helen DeWitt Az utolsó szamuráj című alkotása? A megosztó történet mindenesetre kultikus magasságokba emelkedett, a Park Könyvkiadó jóvoltából a magyar nyelvű kiadásban most lehetőség van eldönteni, hogy te melyik csoportba tartozol. 

KÖNYVAJÁNLÓ

AZ UTOLSÓ SZAMURÁJ

Szerző: Helen DeWitt

Fordító: Pék Zoltán

Kiadó: Park Könyvkiadó

Kötés: puhatábla, 552 oldal

Sokan azt tartják Helen DeWitt Az utolsó szamuráj című könyvéről, hogy az évszázad könyve, amit már az Előszó olvasásakor hajlamos voltam elhinni a méltatóknak. Van abban valami tiszteletreméltó, amikor pár oldal olyan kíváncsiságot gerjeszt az emberben, hogy miatta az utána következő több mint ötszáz oldalt is hajlandó elolvasni. Pedig mi a téma? Egy kiskamasz, a 11 éves Ludo apát keres. Anyja bármilyen kérdésére hajlandó válaszolni, de arra, hogy kitől származik az egyedül, csóróságban nevelt fia, maximum annyit árul el, hogy útikönyveket ír és csak egyszer találkozott vele.

A fiú kis zseninek számít, görögül, japánul, arabul, héberül beszél ennyi idős korára. Nehéz eldönteni, hogy egy ennyire betáblázott élet rendben van-e, vagy az anyja tanítása a gyermekbántalmazás egyik kifinomult formája. Amikor nem a londoni metrón utazgatnak időtöltésül, hogy ne kelljen otthon fűtésre pénzt kiadni, az Akira Kuroszava rendezte A hét szamuráj című filmet nézik, mert Sibyllának, az anyának, feltett szándéka, hogy az apakép helyett inkább ezek a férfiak adjanak a fiúnak támpontot a férfikép kialakításához.

Megtalálja-e Ludo az apját? Mi történik a zseni kisfiúval, milyen elképzelések mentén képes az anya működésben tartani az életüket? Hány cselekményszál és szemszög kibogozása szükségeltetik a megértéshez? Az állandó szellemi éhség önmagában jóravaló-e, vagy önmaguk karikatúrájába megy át? Az idealizmus, pláne a könyörtelen fajtája, kézen fogva az öntörvényűséggel, nem mindig ad enni, érti meg az, aki kezébe veszi a könyvet, ugyanakkor lazán legyinteni lehet a főhőssel együtt olyan kérdésekre, hogy tud-e németül az elnyert kutatási joghoz, mert amikorra kell, úgyis tudni fog már azon a nyelven. És ha mégsem, az azért lesz, mert NEM ÉRDEKLI A PROBLÉMA. Elképesztő.

Ludo és Sibylla küzdelme a kötetben tudásról és az önazonosságról, valamint a gondolkodás erkölcsi tétjéről szól, ahol az intelligencia nem eszköz a sikerhez, hanem létállapot: egyszerre ajándék és teher is. A regény sokak szerint a szerző az önreflexiójára hegyezi ki a történéseket, az alkotóra olyannyira jellemző szellemi elszigeteltségre és kompromisszummentességre utalnak. Köztudomású, hogy Helen DeWitt maga is zseni, de mellette tragikusan öntörvényű és makacs is - ebbéli magatartása a könyvkiadók piaci igényeit illetően komoly stresszbe és anyagi méltánytalanságba sodorta. A kötet egyszerre az évszázad könyve és mínuszt termelő temető a szerző számára, aki ezzel egyáltalán nem törődik. Annyira autonóm és magányos, mintha direkt lépett volna az önsorsrontás útjára. A modern világ zajában úgy érzi, hogy zsenialitása szükségszerűen a kívülálláshoz vezet.

A könyv körül kialakult hármas -  a kritikai elismerés, az anyagi kudarc, a szerző önkéntes visszahúzódása – ma már szinte a mű részévé vált legenda. Az utolsó szamuráj nemcsak egy fiú és anyja története, hanem az alkotás autonómiájának kiáltványa is. Lassú folyású, gyakran önfényezésnek is tekinthető kitérőkkel van tele a kötet, egyes méltatói a mennybe menesztik a művet, míg mások kesernyés fanyalgással illetik. Utóbbiak megítélése szerint az alkotás túlzottan elvont és öncélúan okos, ami nehézkessé teszi az értő olvasást és a főhősök sorsának követését. Dacolni mindennel a mindennapokban borítékolható bukást jelent, ugyanakkor, ha erre kérlelhetetlen vállvonogatással, rezignációval reagál a főhős, és meg sem érinti a probléma, mit is lehetne kezdeni vele?

Eredeti és formabontó, intellektuálisan provokatív alkotás, olyan remekmű, ami megosztja az olvasói véleményeket. Egyesek szerint korszakos alkotás, mások szerint meg nagyon nem, de az biztos, hogy egyetlen olvasója sem közömbös iránta. Hogy te melyik vagy? Döntsd el.

Szerintem olvassátok! 

Fülszöveg

"Az évszázad legjobb könyve. Christian Lorentzen, New York Magazine

A tizenegy éves Ludo apát keres. Édesanyja, az őt szerény körülmények között egyedül nevelő Sibylla négyéves kora óta tanítja olvasni görögül, arabul, japánul, héberül. Hűvösebb időben ők ketten a londoni metró Circle Line vonalán utazgatnak, hogy ne kelljen otthon fűteni és hogy elüsse az időt, a fiú Homéroszt olvas eredetiben. Az utasok a csodájára járnak – Talán zseni? Igazi csodagyerek? Vagy a gyermekbántalmazás egy rafinált módjának áldozata? Este, miután hazaérnek a metrózásból, rendszerint elindítják videón A hét szamurájt – Sibylla nagy rajongója a filmnek, és feltett szándéka, hogy egy helyett hét férfi példaképet ad fiának. Noha legtitkosabb gondolataiba is beavatja, épp csak egyvalamit nem hajlandó elárulni Ludónak: az igazi apja nevét. Ludo ezért titkos küldetésre indul London utcáin, hogy megtalálja az utolsó szamurájt – az apát, akit sohasem ismert.

„Azt mondta hogy annyit kérdezhetek amennyit csak akarok mert ma van a születésnapom. Azt kérdeztem ki az apám? Sibylla azt mondta hogy sajnálja de nem mondhatja meg. Annyit mondott hogy útikönyveket ír és csak egyszer találkozott vele. Szerintem híres lehet.”

Helen DeWitt Washingtonban született, 2004 óta Berlinben él. Oxfordban szerzett ókortudományból diplomát és doktori címet. Később otthagyta az egyetemi életet, hogy írjon, végül Londonba költözött, és megszerezte a brit állampolgárságot. Körülbelül 100 regénytöredékkel rendelkezett, amikor 1995-ben elkezdett dolgozni Az utolsó szamurájon. A könyv az 1999-es frankfurti könyvvásáron szenzációt keltett, 20 nyelvre fordították le. 2016-os újrakiadásakor több méltatója az évszázad legjobb könyveként üdvözölte. Műveire az intellektuális játékosság, a nyelvi sokszínűség és a filozofikus mélység jellemző. További ismert regénye a Lightning Rods (2011).