Nekem a Balaton a Riviéra - emlékszünk még a hatvanas évekbeli slágerre? Rehák Géza értő kezekkel nyúlt a témához, feldolgozva a Balaton és környéke kapcsolatát a Kádár korszakkal. Olvasmányos módja laikusok számára is élvezhető kötetet hozott létre. 

Balaton, 1955 Fortepan / Kotnyek Antal

KÖNYVAJÁNLÓ

VÖRÖS RIVIÉRA

Szerző: Rehák Géza

Kiadó: Jaffa Kiadó

A Balaton hálás téma, mégsem könnyű írni róla - állapítja meg A Vörös Riviéra című könyv írója, Rehák Géza. A tó és környéke az ország legfontosabb üdülőtája, amely kiemelt figyelmet érdemel, állapota közügy. Persze, a régi országhatárok között ez messze nem így volt, a Balaton csak a Kádár-éra alatt érte el domináns jellegét. A táj arculata a múlt század ötvenes-hatvanas években kapta azt a formát, amit még a mai napig is látunk az infrastuktúrában: az utak, sétányok, partfalak, strandok, parkolóhelyek zöme az akkori területrendezési és fejlesztési elgondolásokat tükrözik. Persze, a kétezres évek hoztak változásokat, tagadhatatlan, de nem mindenütt.

Miért Riviéra? A kifejezést a nyugati sajtó használta és terjesztette el, ahogy egyre nagyobb érdeklődés keletkezett arrafelé is a Balaton iránt (bár jómagam arra hajlok, hogy sokba került ez a népszerűsítés  annak idején a szocialista állam reklámgépezetének). A szó maga partot jelent, köztudatba pedig egy hatvanas évekbeli sláger hozta, ami vidáman harsogta a nagyérdemű fülébe: "Nekem a Balaton a Riviéra", utalva ezzel a francia vagy olasz partok csodálatos szépségeire. Sokak szerint azonban ezt a jelleget legfeljebb a tó északi partja éri el. A Kádár-korszak balatoni szerepvállalása a kialakításban, fejlesztésben 1956-tól a hetvenes évekig történt, a kötet is ezt az időszakot öleli fel.

Az idegenforgalmon túl a szőlő és bortermelés sem választható el a Balatontól. 1953-ig mostohagyerek volt a környék a zajló társadalmi-politikai változások miatt (kollektivizálás, államformaváltás, gazdasági élet mutatóinak gyengesége a változások fényében, stb.), csak 1953-ban jött változás Sztálin halálával. A deviza (külföldi fizetőeszköz, keményvaluta) úgy kellett az ország vérkeringésébe, mint egy falat kenyér, tehát 1955-től országos vezetői akarat volt ennek megvalósítása, a Balaton környéke pedig főcsapásiránnyá vált. Természetesen, ahová turistát akarunk csábítani, ott adni is kell valamit, mert a nyugati tőkés államokból érkező imperialisták (bocsánat, akkori szóhasználat) szemétért, igénytelen környezetért, infrastruktúrális hiányosságokkal küzdő vidékért egy lépést sem tesznek. A Balaton, mondogatták akkoriban, jelentős népgazdasági érték, és megpróbáltak úgy is bánni vele.

Jómagam a nyolcvanas években kezdtem el a szocializmus kiemelt lektűr-szépirodalmi írójától. Szilvási Lajostól, regényeket olvasni, ahol világosan tetten érhetők voltak a Kádár-korszak jellemzői. Az író sokszor érintette a Balatonpartot regényeiben, számomra a legemlékezetesebb a Lélekharang című munkájában domborodtak ki a korszak politikai-gazdasági megfontolásai, de a társadalomban boldogulási lehetőséget jelentő kiskapuk, az élhető szocializmus árnyoldalai, működési mechanizmusainak torzulásai is.

A szerző értő és érzékeny kézzel nyúlt a a korszak feldolgozásához. Számos lábjegyzettel, forrásmunkák megjelölésével maradandót alkotott a Balaton és a Kádár-éra kapcsolatát ilyen részletességgel feldolgozva. Olvasmányos stílusa sok laikust is megszólít a témában.

Szerintem olvassátok! 

Fülszöveg

Nekem ​a Balaton a Riviéra – szólt a dal a hatvanas években, nem véletlenül, hiszen a Kádár-rendszer nem győzte bizonygatni, hogy a Balaton mindenkié. Mármint minden magyar dolgozóé, aki az állam jóvoltából egész éves munkája fáradalmait a tó partján üdülve pihenheti ki. Ennek az időszaknak az élményei és emlékei a mai napig meghatározó elemei a magyar tengerről bennünk élő kollektív képnek, és az utóbbi időben történő változások és a múló idő ellenére a régió arculata még mindig tükrözi a létező szocializmus társadalmi-politikai valóságát. Ez volt az a korszak, amikor rájöttek, hogy a balatoni turizmus, vagy ahogy akkor mondták: idegenforgalom, igazi kincsesbánya, ami vonzza nemcsak a hazai, hanem a külföldi, sőt a nyugati turistákat is.

A könyv erről az időszakról szól. Bemutatja a szocialista állam fejlesztési elképzeléseit, a térség sorsát hosszú távon befolyásoló döntések hátterét, és a terület fejlesztésének főszereplőit is: politikusokat, építészeket, mérnököket és más szakembereket, akiknek a tervei alapján megszülettek a tópart rendezési tervei, ikonikus vagy azóta elfeledett építményei, létrejöttek az üdülőövezetek és a kempingek, a nyaralótelepek és a magántelkek, motelek és hatalmas szállodák.

REHÁK GÉZA a balatoni turizmus szakértője: történész, politológus, majd jogász végzettségének megszerzése után doktori értekezését a 20. század második felének turizmuspolitikájából írta. Érdeklődése és a téma iránti elkötelezettsége éppen az egyik ilyen jellegzetes Kádár-kori építmény, a Balatonalmádi fölé tornyosuló Auróra szálló kapcsán született. Almádiban felnővén fogalmazódott meg benne a kérdés, hogy vajon kik, mikor, milyen megfontolásból döntöttek úgy, hogy a kisvárosias környezetben egy ilyen toronyszerű, egyértelműen nagyvárosi hotelépületet helyeznek el, és megszületett az elhatározása, hogy a Balaton-felvidék, Veszprém megye, illetve szélesebb látókörben a Kádár-kori Magyarország turizmustörténetét fogja kutatni.