Könyvajánló - Jon Fosse: Fehérség
"Melyik irányba induljak, nem tudom, és mivel nem tudom, nincs jelentősége, hogy melyik irányba indulok. Csak el kell indulnom. Megyek. Megyek egyenesen előre."
A Fehérség a Jon Fosse tollából megszokott nyelvezetű, információszegény, szürreális regény, amely rövidsége ellenére is hathatósan borzolja az idegeket. Főszereplőnk és egyben narrátorunk egy névtelen férfi, aki fogja magát, és elindul autóval. Ő maga sem tudja, merre vagy miért, csak kanyarog, egyszer balra, másszor jobbra, végül a téli estén egy erdei úton köt ki autójával, amely a semmibe vezet, egy ösvénybe torkollik. Az autó elakad, a férfi pedig ottragad az erdőben, a hideg téli éjszaka pedig lassan leereszkedik. Két választása van: vagy az autójában marad és próbálja melegíteni magát amíg tudja, hogy megvárja a reggelt, vagy elindul valamerre segítségért. Sokáig tanakodik töredezett, szakadozott gondolatai mélyén, hogy mit tegyen, merre induljon, végül úgy dönt, a sötét, téli erdő mélyére indul, amikor elkezd havazni, mert az erdőben biztosan talál segítséget.
Történetünk ennél a pontnál hajlik át teljesen szürreálisba, hiszen ki az az épeszű ember, aki egy hideg, téli éjszakán, amikor havazik is, a sötét erdő mélyére indul ahelyett, hogy az autóban maradna reggelig vagy visszafelé indulna a bekötőúton, ahol előbb vagy utóbb emberekbe botlana? Emberünk azonban mégis a sötét éjszakába indul el, ahol talál egy kerek sziklát. Innentől a gondolatai teljesen szétesnek, csaponganak, és nem tudjuk, mi történik meg valójában, mi a hallucináció, vagy mi nem. A hó fehérsége elvakítja, miközben körbeöleli az erdő és a csillagtalan, hideg égbolt sötétje, és halad, egyre csak halad egy vakító fehérség, éles fény felé. Először egy angyalszerű lényt lát, aki kíséri, meglehetősen hallgatag, ritkán válaszol a férfi kérdéseire, majd a szülei is felbukkannak, a sokat beszélő édesanyja és a hallgatag apja, akik szintén elvesztek az erdőben, az ő keresésére indultak. Végül egy öltönyös alak csatlakozik hozzá.
Elindultam. Jólesett. Jólesett a mozgás. Nem tudtam, mit akarok. Csak mentem. Unalom fogott el, engem, aki sosem unatkoztam, elfogott az unalom. Semmi olyan nem jutott eszembe, amihez kedvem lett volna. Elindultam, hogy csináljak valamit. Beültem a kocsiba elindultam és ahol jobbra és balra is mehettem volna ott jobbra tértem, és a következő kereszteződésnél ahol jobbra és balra is mehettem volna ott balra tértem. Így folytattam az utat.
Narrátorunk bár folyton megy, halad, végül mégis a kerek sziklánál köt ki minduntalan, így időről időre feltesszük a kérdést: vajon valóban megy, vagy csak tudja, hogy mennie, mozognia kéne, ha nem akar a kerek sziklánál megfagyni? Vajon mindaz, ami vel történik a kihűlés okozta hallucinációk és kusza gondolatok következménye?
Jon Fosse rövidke története erős atmoszférát teremt, és végig ebben a zaklatott, a józanságot egyre inkább elveszítő fejben vagyunk, mégsem válik unalmassá a történet. Sőt, valamiféle furcsa, megfoghatatlan feszültség és egyben mély nyugalom is jellemzi. A szépirodalom eszközeivel nyúl a már-már horrorisztikus elemekhez, de ezek mégsem hatnak túl ijesztően, inkább egyfajta nyomasztó légkört teremt.
Ott vagyunk ezzel a névtelen, ismeretlen férfivel az hideg, téli, sötét erdőben, vele együtt fázunk, a lábnyomait figyeljük a hóban, miközben a jéghideg sziklán ül, ahol találkozik a látomásokkal, a valószínűleg elhunyt szüleivel, a fénylénnyel, és az öltönyös figurával, majd végül fokozatosan egyre fényesebb, egyre fehérebb lesz minden, amíg körbe nem öleli a fehérség. Látomás volt ez vagy álom, a halál örök álma előtt megjelenő képek? Nem tudjuk.
De túlbeszélem a dolgot, biztos a hideg miatt, és mert félek a sötét erdő mélyén, ezért jut ilyesmi eszembe. De hiszen nem vagyok bezárva. Igaz, a fekete erdő mélyén vagyok, de nem vagyok bezárva, csak nem találom az utat ki az erdőből, és ez egészen mást jelent, mint bezárva lenni, mert akkor bárki bezárhatna, az ember nem zárhatja be saját magát, de lehet, hogy bezárhatja, és ha mégis én zártam volna be magam, akkor nem szándékosan tettem, minden szándék nélkül zártam be önmagamat, ha lehet így mondani. De ezek csak szavak. Szavak, szavak. És itt állok egyedül, egyszál egyedül a fekete erdőben.
Jon Fosse, a norvég szerző, aki 2023-ban irodalmi Nobel-díjat kapott, köztudottan keresztény hívő, a biblikus vagy hitbéli elemek több könyvében is megjelennek. Az ebben szereplő fénylényt és a többieket is lehet tekinteni a keresztény túlvilág angyalának, magának a halálnak, és a halálból visszatérő látomásnak egyaránt. Jellemző szövegeire az információhiány, semmit nem tudunk meg a szereplőiről, sem a múltjukról, sem a kapcsolataikról, csak a jelen egy kiharapott részletét látjuk, a belső gondolataikat, amelyben persze felmerül a múlt is, de magyarázat és kontextus nélkül, ahogyan mi magunk is gondolkodunk.
Jon Fosse
A narráció rendkívül közeli, semmit nem tudunk meg sem a férfiról, sem a külvilágról: valahol északon, minden bizonnyal Norvégia egy sötét erdejében egy talán középkorú férfi, aki egy erdőben bolyong, talán hallucinál, talán haldoklik. Tényszerűen ez az, ami kiderül, mert Fosse teljesen belehelyezi a szöveget ennek az elveszett férfinak a perspektívájába, az ő fejében járunk egész végig.
Mi történik bent az erdő közepén, a fekete sötétségben, ahol fák magasodnak, ahol fehér hó takarja az ágakat és a földet a fák között. Ez van itt. Ez és én. És a fénylő teremtmény, de ő már nincs itt, vagy talán itt van, csak nem látom, talán eltűnt a teremtmény, és kérdezem: itt vagy – de nem kapok választ mert a teremtmény természetesen nem válaszol, gondolom, és mindegy, kicsoda, embernek nem ember, és nem is kísértet, de talán, talán, talán egyszerűen egy angyal, talán Isten angyala. Mert a teremtmény fényesen fehérlett, de lehet, hogy a gonoszság angyala volt. A gonoszság angyalai is fénylő angyalok, talán minden angyal fehéren ragyog, a jók is és a rosszak is. Vagy talán minden angyal jó is és rossz is, mert ez is lehetséges.
A legbelsőbb én kerül elő, a legmélyebb gondolatok és azok kuszasága, ez a kuszaság azonban megkapó és szép. Magyarországon még mindig kevéssé ismert Jon Fosse, bár a Nobel-díj valamicskét lendített ezen. Kár kihagyni, de nem is ajánlom mindenkinek, kell hozzá egyfajta hangulat, szemlélet is. A tisztán megjelenő vallási szimbólumok és biblikus történetek ellenére is ez a könyve is nagyon tetszett.
Nem tudok elmenni szó nélkül a nagyszerű fordítás mellett sem, amely A. Dobos Éva munkája, aki már hosszú évek óta fordítja Fosse mellett a kortárs norvég irodalom színét: Knausgårdot és Ullmannt is. Gyönyörűen, megkapóan adja át Fosse egyedi, egyszerre melankolikus és mozgalmas, magával ragadóan, tervezetten nyugodt és mégis zaklatott szövegeit.
Ez a kötet a Kalligram Kiadónál jelent meg magyarul, de bármelyik nagyobb könyvesboltban is kapható.
![](http://pinterest.com/pin/create/button/?url=https://www.kulturpara.hu/2024/04/feherseg.html&media=https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgt-JmYnLuD5ontAr6d3OZNs4aYha32KauhXJs4RVFlhjr-rHXNr_VbOfs__ehmc9-OxhArS20vze9LIoQ8bTmF-Qqb0g0blR37QHZlaiPsKsK4CaQFxSOvoIRbWx_n6eNYYjsd_14HItX-I1HZiFm4zm4UgXaWvBXYDYmfGySprz0skpz0NI2SoY3u/s72-w640-c-h424/2.jpg&description= Könyvajánló - Jon Fosse: Fehérség "Melyik irányba induljak, nem tudom, és mivel nem tudom, nincs jelentősége, hogy melyik irányba indu...){kind=link}
Megjegyzés küldése