Ártatlanul elítélve

Mindig nehéz olyan ember szemébe belenézni, akit ártatlanul ítéltek el. Hogy fordulhat elő ilyen? Egymondatos válaszom van rá: az élet zord és kegyetlen. Van, amikor a hatóság téved, netán egyszerűen rosszindulatú, van, amikor a gyanúsított vállalja be az el nem követett cselekményt, mert valami erre készteti: betyárbecsület, véd valakit, vagy egyszerűen csak ki szeretne már menni a wc-re. Iszonyú sokváltozós lehet erre a kérdésre a válasz, ezeknek járt utána Janecskó Kata az Ártatlanul elítélve című könyvében, amely a Corvina Kiadó gondozásában jelent meg a közelmúltban.

Könyvajánló - Janecskó Kata: Ártatlanul elítélve

Mi lehet az ártatlanul elítéltek kérdéskör mögött? Hogyan fordulhat elő, hogy az igazságszolgáltatás gépezete kisiklik? Nagyon egyszerűen, mondom ezt rendészeti szakemberként. Azt mindenki tudja, ugye, hogy komoly jogszabályi háttér biztosítja a különböző szakban lévő büntetőügyek során hozott döntések minőségét? Azt is mondják a hozzáértők, hogy a legtöbb hatósági tévedés nyomozati szakban fordul elő, különös tekintettel arra, hogy amikor egy gyanúsítottból vádlott lesz (bírósági szakaszba kerül az ügy), onnantól majdnem ezer százalék, hogy az illető el lesz meszelve, akár ártatlan, akár nem. A magyar hatóságok igen büszkék a nyolcvan százalékon felüli váderedményességi mutatóra.

Ha a legtöbb büntetőügy nyomozati szakaszban kapja a gellert, mi lehet ennek az oka? Megmondom. Ahogy az előző bekezdésben írtam, a büntetőjogi felelősség megállapítására számtalan minőségi norma akad, a Büntetőtörvénykönyv megmondja, mi büntethető, a Büntetőeljárásjog megmondja, hogyan bizonyítható az ügy, egy csomó szakmai állásfoglalás egyértelműsíti a döntéseket, de azt senki nem mondja meg, hogy egy nyomozónál mennyiségre törvényesen hány akta lehet. Pedig ez igen fontos kitétel! A végeken, akinél egy hónapban van ~70 akta, az munkaidőben nem nyomozni fog, hanem a saját seggét védi (mert csak arra marad ideje), megteszi a halaszthatatlan nyomozati cselekményeket (házkutatás, lefoglalás, szemle, stb.), némi adatszerző tevékenységet folytat, de legfőképp meghosszabbítja az eljárási határidőket, odafigyel az előzetesben lévő gyanúsítottra és c) pontos megszüntetőket ír (bizonyítottság hiánya) - magyarul  az objektív igazság nem számít, arra senkinek sincs ideje, csak adminisztrál, hogy ne fenyítsék meg (ne vegyenek vissza az illetményéből, ne rúgják ki). 

Most képzeljétek el az öt-hat tucatnyi aktával elborított előadót, akinek végre beesik egy "tiszta ügy", ahol minden világosnak látszik... A főnökei meg nyomás alá helyezik, hogy az eredményesség a legfontosabb mutató, az igazság - helyenként és néha - másodrendű állampolgár köreikben. Egy civilnek azt a legnehezebb megértenie, hogy ez is csak egy munka. Mint az orvosoké. Ők is hibáznak, a nyomozó is hibázhat, ami nem vígasztal senkit, sőt, aki ártatlanul ül(t), őt a legkevésbé, nyilvánvalóan fejeket akar porba hullva látni. Igaza van? Persze, hogy igaza van. És hogy hol az igazság? Több évtizedes pályafutásom alatt még a boga életben soha (SOHA), semmilyen rendészeti ág területén (SEMMILYEN) nem dolgoztam olyan állománnyal sem beosztottként, sem vezetőként, ahol a törvényileg előírt feladatok végrehajtásához valamikor is elegendő élőerő lett volna hozzárendelve. Sőt, ugyanezeket a gondolatokat hallottam felszerelésem körül (sok évtizede) az akkoriban öreg rendőröktől és kapitányaimtól is. A konzekvencia levonását az olvasóra bízom.

A hatósági tévedéshez vezető szubjektív okok között ezeken felül is rengeteg hibalehetőség meghúzódhat: nem alkalmas a vizsgáló feladata elvégzésére, akár mentálisan, akár tudásban. Egy rosszindulatú nyomozó túlkapásai pedig számtalan életet törnek derékba, mire valaki észreveszi és lekapcsolja.

A kötet természetesen az ártatlanul elítéltek szemszögéből íródott meg, nagyon helyesen. Számtalan élethelyzet található a műben, ahol szívszorító válaszok vallanak a hatóságban megrendült bizalomról, a statisztikában érdekelt rendőrökről, egy-egy karrier és család összeomlásáról. 

Napi 7 ezer forint. Ennyit ér manapság az alaptalanul fogvatartott kártérítése, beszorozva az elzárva töltött napok számával. Az erkölcsi sérelem ebben nincs benne, de nem is nagyon mennek perre érte, nehezen bizonyítható, és egy jó ügyvéd sem árt hozzá, ami további előzetes pénzbefektetést igényel. Mindig nehéz olyan ember szemébe belenézni, akit ártatlanul ítéltek el. Hogy fordulhat elő ilyen? Egymondatos (rohadt cinikus) válaszom van rá: az élet zord és kegyetlen. Van, amikor a hatóság téved, netán egyszerűen rosszindulatú, van, amikor a gyanúsított vállalja be az el nem követett cselekményt, mert valami erre készteti: betyárbecsület, véd valakit, vagy egyszerűen csak ki szeretne már menni a wc-re. Iszonyú sokváltozós lehet erre a kérdésre a válasz, ezeknek járt utána Janecskó Kata az ártatlanul elítéltek szemszögéből. Lélekszaggató feltárás a pokol bugyrairól... hiszen elég, ha csak rosszkor volt rossz helyen, ha a szemtanú tévesen emlékezik, ha a nyomozó / ügyész csak a statisztikára hajt és figyelmen kívül hagynak valamit, ha a kirendelt védő túlterheltsége és / vagy gondatlansága hanyagságban csúcsosodik ki, ha megalapozatlan a bírói döntés - szóval, igen: ha egy lavina beindul, az szinte megállíthatatlan. Mi kell ahhoz, hogy kiderüljön az objektív valóság? És hogyan lehet a stigmát (börtönviselt, bűnöző, szabadságától megfosztott) levakarni az áldozatról? Idegrendszer és hozzáállás kérdése, de nagyon őszintén? Sehogy. 

Fülszöveg

Amúgy el sem akart menni erre a másodfokú tárgyalásra. Akkor már nagyon régóta ült. Én már beletörődtem, elment mindentől a kedvem. Az egyik őr nógatta, hogy menjen el, mert itt még van esélye megmutatni, hogy ártatlan. Végül elment, de nem sok bizodalma volt a bíróban. Egyik kutya, másik eb, úgyis rábólint, puff, négy év marad, megyek vissza és kész...

Egy időre kiküldték a tárgyalóteremből, és ahogy teltek a percek, azon aggódott, hogy lekési az ebédjét a börtönben. És aztán a meglepetés, amikor visszahívták, és a bíró levétette róla a bilincset! Levették, én ott a helyszínen elájultam. (Ernő)

***

Addig nem féltem a rendőröktől. Ha láttam egy rendőrt, biztonságban éreztem magam. Ha igazoltatott, beszélgettem vele, mindig kérdeztem, milyen a rendőrmunka, így, úgy, amúgy. Most, a mai napig ha meglátok egy rendőrt, kezem-lábam jár, annyira félek... Amint felírja az adataimat, már végem van, abban a pillanatban. Nem alszom napokat akkor...

... Nem szabad bízni senkiben, mert itt vagyok élő példa. Megbíztam a rendőrökben, ők csukattak le. Megbíztam a bíróságban, és azt mondták: ha ártatlan, akkor sem sok ez a büntetés. Nagyon vigyázzon mindenki magára, én azt mondom. (Ernő)

***

Láthattam, azzal nem volt probléma. Vannak emlékei róla, hogy "bementünk mindig hozzád, és ott rácsok voltak", meg hogy "anyu azt mondta, ott dolgozol". Neki nem volt annyira rossz, nekem volt rossz, hogy bejött. Rosszabb volt, mint ha nem jött volna. Mindig odabújt hozzám, volt olyan, hogy elaludt rajtam az asztalnál, ide ráfeküdt a kezemre, ... ölelte a nyakamat. Vége volt a beszélőnek, próbáltam magamról leszedni... és akkor jön az őr, és fogja a kezem, na, adja át a gyereket. (Kopasz)

Olyan esetekről van ebben a könyvben szó, amelyek során ártatlan emberek kerültek rács mögé. Néhányuk nevét sokan ismerik, másokról eddig nem jelent meg egyetlen sor sem. Vannak, akiket el sem ítéltek, a vádemelésig sem jutott el az ügyük, de a letartóztatásuk és a néha évekig húzódó fogva tartásuk során megtapasztalták, milyen, ha az embert ártatlan létére bűnözőnek nézik, és megfosztják a szabadságától.

Szívszorítóan tanulságos. Bármelyikünkkel megtörténhet.

Janecskó Katalin (a képen) 2004 óta foglalkozik újságírással, a lap indulása óta a Telex munkatársa. Fő témái közé tartoznak a bűnügyek, az igazságszolgáltatás, az emberi jogok, a társadalmi egyenlőtlenségek. Az újságírás mellett meséket ír. 2016-ban elnyerte a Zsigmond Márta Médiadíjat. 2020-ban első helyezést ért el a 100 szóban Budapest elnevezésű történetíró pályázaton

A kötetet kedvezményes áron megrendelhetitek a kiadó honlapjáról a borítóképre kattintva.