Könyvajánló - Robin Wallace: Beethovent hallani
Milyen érzés elveszíteni a hallásunkat? És milyen akkor, ha a zene a mindenünk? Egy könyv Beethovenről és Barbara Wallace-ról, akiket két dolog kötött össze: a siketség és a zene szeretete.
Mindannyiunknak ismerős a kép a szenvedélyes, komor Beethovenről, aki elszántan küzdött, hogy felülkerekedjen a siketségen, aki hallása elvesztése után is több mint egy évtizeden át folytatta a zenélést és a komponálást. Ezt általában emberfeletti hősiességnek tekintjük, de az igazság az, hogy Beethovennek a siketségre adott válasza nagyon is emberi.
És azzal, hogy demisztifikáljuk a tetteit, sokat tanulhatunk Beethoven zenéjéről. Talán senki nem tud erről többet, mint Robin Wallace, aki nem csupán Beethoven zenéjének szentelte életét mint zenetudós, de szoros személyes tapasztalattal is rendelkezik a siketséggel kapcsolatban. Egy napon, negyvennégy éves korában Wallace felesége, Barbara azt tapasztalta, hogy nem hall a jobb fülére – a hallásvesztést az agydaganata kezelésére alkalmazott sugárterápia okozta. Három évvel később a bal fülére is megsiketült. Az életéből hátralévő nyolc és fél év alatt, bár cochleáris implantátumot használt, Barbara soha többé nem élhetett úgy, mint egy halló ember.
Wallace megmutatja nekünk, hogy a közhiedelemmel ellentétben Beethoven nem harcba szállt hősiesen a siketséggel, hanem annál valami még nehezebb és nagyobb feladatot hajtott végre: alkalmazkodott a halláskárosodáshoz, és megváltoztatta a zenével való kapcsolatát, s e folyamat közben a zene természetének fontos szempontjait ismerte meg. A zene létrehozása vizuális és fizikai folyamat lett számára, amely látható utasításokból és a hangszerek mozgásából és rezgéséből fakad. A siketség talán lelassította, de páratlan mélységű alkotásokhoz is vezette őt.
Beethoven alkotó életének története fonódik össze a könyvben Barbara és szerettei tapasztalataival, olyan szempontokat ismertetve meg velünk, olvasókkal, amelyeket csak a siketséggel élők mutathatnak meg. E szempontok könnyebben elérhetővé, érthetőbbé és átélhetőbbé teszik Beethoven zenéjét is, és segítenek megérteni, hogy egy fogyatékosság miként járulhat hozzá az élet teljességének megéléséhez és a fejlődéshez.
Amikor e sorokat írom, éppen Beethoven méltán híres 5. szimfóniáját hallgatom, és nem állítom, hogy egyszerű. Mármint írni. Mert Beethoven zenéi képesek teljesen magukkal ragadni, és nehéz másra figyelni közben, mint a talán legismertebb szólamokra a művészetéből.
Ludwig van Beethoven 1770-ben született Bonnban. Apai nagyapja udvari karnagy és basszista volt, apja pedig a bonni válszófejedelem udvarában énekelt, mint tenorista. Anyja a választófejedelmi szakács lánya volt. Hét gyermekük születt, közülük négyen nem érték meg a felnőttkort. Másodszülöttük volt Ludwig, akinek első zenetanára az addigra alkoholista apja volt, aki gyakran verte is a gyerekeit, és megpróbált Ludwigból - Mozartékhoz hasonlóan - csodagyereket nevelni. A zenei tehetségét hamar felismerték, 10 éves kora körül már ő számított a családja eltartójának, hála a választófejedelem támogatásának. 11 évesen már szerte Németalföldön zenélt, első múvei pedig 1-2 évvel később jelentek meg. 1787-ben, 17 évesen Bécsbe utazott, hogy a nagy Mozarttól tanuljon, ám valószínűleg nem is találkozhatott vele, mert édesanyja váratlan halála miatt haza kellett utaznia, hogy fiatalabb testvérei nevelését felügyelje, Mozart pedig négy évvel később elhunyt.
25 éves korában már tapasztalta a hallásvesztés jeleit, végül 1819-re teljesen elveszítette hallását. Sokat betegeskedett, ismeretlen eredetű hasfájások és egyéb panaszok kínozták. A legsötétebb művei a századforduló táján születtek, amikor már biztos volt benne, hogy a siketsége visszafordíthatatlan, és egyre romlik csak. Leghatásosabb - és legsötétebb - művei ezekben az években keletkeztek, és rengeteg mindent megpróbált, hogy valahogyan erősítse a hallását, és más módokat keresett a zenéhez.
A zene a látásból és az érintésből is táplálkozik; az egész testből kél, meg mozduló és rezdülő hangszerekből. Látható jelekre válaszol, és olyan gesztusokat is tartalmaz, amelyek a szemnek és a fülnek egyaránt érthetőek. Beethoven tudta mindezt, s ahogyan hallása gyengült, úgy került egyre közelebb mestersége fizikai és vizuális dimenzióihoz.
Robin Wallace ebben a kötetben elsősorban azt az embert mutatja be nekünk, akinek gyakorlatilag a munkaeszközét is jelentette a füle, a hallása, és aki szembesült vele, hogy elveszíti. Azt az embert, aki egyre inkább elzárva érezte magát a társadalomtól, az emberektől, bezárva a saját elméjébe - egyszerűen azért, mert nem hallotta őket. Sokkal fontosabb a hallás, mint gondolnánk. A szerzőnek közeli személyes tapasztalata van: a felesége ugyanis egy napon teljesen megsiketült. Barbaránál agytumort diagnosztizáltak, ami idővel a teljes hallásvesztéshez vezetett. Nagyon érzékletesen mutatja be a saját életüket, és von párhuzamot a hasonló bajjal küszködő Beethovennel, bemutatva ezáltal, hogy a nagy zeneszerző reakciója a siketségére nagyon is emberi volt. A kor összes lehetőségét kipróbálta, különféle eszközöket szereltetett a hangszereire, hogy a zene által kelt rezgéseket jobban érezze, és mindent megtett, hogy a kárt kisebbítse, új módokat keresett a "hallásra".
Magával ragadó, érzelmes kötet lett a Beethovent hallani, ami egyrészt emléket állít Robin Wallace szeretett feleségének, aki 2011 karácsonyán hunyt el, és számos szervével mentették meg mások életét vagy használták fel arra, hogy lássanak. Másrészt szép, és egyedi emléket állít a nagy zeneszerzőnek, Ludwig van Beethovennek is. Magam részéről a klasszikus zeneszerzők közül ő a legnagyobb kedvencem talán (Vivaldi vetekszik vele). Valószínűleg nagon rosszul viselném, ha elveszíteném a hallásomat. Volt egy játék valamikor pár héttel ezelőtt, hogy ha a felsoroltak közül csak hármat választhatok, ami velem lesz 2021-ben, mi lesz az. A kávét, a közösségi oldalakat, a filmeket, nagyon sok mindent megelőzőtt a zene nálam. Naponta 3-6 órát is szoktam zenét hallgatni - vegyesen, klasszikusok és abszolút maiak illetve régi kedvencek -, persze más tevékenységek mellett, takarítás, pakolás, főzés, sőt, olvasás mellett is nagyon szeretem. (És egyébként rendkívül érdekesnek és élvezetesnek is tartom a zene és a zenék bemutatását most, a járványügyi korlátozások alatt. Nem nálunk, mert nálunk. kb. megszűnt, de Amerikában nagyon jó - minőségibb élő előadásokat hozó - megoldások születtek. Sokkal jobb nézni egy saját helyen, közönség nélkül, esetleg díszlettel felvett élő dalbemutatást, mint egy-egy tévéstúdió szegényes, kicsi színpadán, a hangoskodó közönséggel övezve. Maguk a zenészek is sokkal nyugodtabbak, sokkal inkább tudják hozni magukhoz képest is a 100%-ot, mint a rengeteg zavaró körülmény közepette.) Hatalmas szelet esne ki az életemből, ha elveszíteném a hallás képességét - arról nem is beszélve, hogy akár az egyensúlyérzékemet és minden mást is érintheti.
Nem véletlen, hogy Beethovent és Barbarát is súlyos depresszió kínozta, a saját elméjükbe voltak zárva nap mint nap, mert minden más kényszermegoldás nem ugyanaz. Segít, de nem ugyanaz, mint beszélgetni a vacsoraasztalnál, mint hallani a körülötted lévő zajokat, az életet. A könyv és Robin Wallace segítségével egy kedvelt zeneszerzőm új oldalát ismerhettem meg - és sokkal inkább értékelek minden egyes hangot, amelyet most, e sorok írása közben is hallok.
Robin Wallace zenetudós, doktori fokozatát a Yale Egyetemen szerezte, 2003 óta a Baylor Egyetem professzora. Nemzetközileg ismert Beethoven-szakértő, számos cikk, tanulmány és tankönyv szerzője. A kötetet Rácz Judit fordította.
Köszönöm a lehetőséget az Európa Kiadónak! A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.
Kövess minket Facebookon!
Megjegyzés küldése