Egy brazil utcagyerek útkeresése a favelláktól Svédországig

Könyvajánló - Christina Rickardsson: Soha ne add fel!

Egy megrendítő életút egy tragikus gyerekkorról,
egy fiatal lányról, akinek újra meg kellett tanulnia
bízni az emberekben és szeretni.

christinacave.jpg

Christina Rickardsson, születési nevén Christiana Mara Coelho ebben a kötetben meséli el, hogy milyen volt Brazília nyomornegyedeiben felnőni, majd miként került nyolcéves korában kisöccsével együtt Svédországba örökbefogadó szüleihez. Egy különleges önéletrajzi kötet, egy megrendítő életút egy tragikus gyerekkorról, egy fiatal lányról, akinek újra meg kellett tanulnia bízni az emberekben és szeretni.

A kötetben fejezetenként váltakozva visz el a szerző gyermekkorába és napjainkba (2015-be, a kötet Svédországban 2016-ban jelent meg - szerk.), amikor úgy döntött huszonnégy év után eljött az ideje, hogy visszatérjen szülőhazájába és felkutassa gyökereit. Számos megrendítő eseményt olvashatunk a kötet lapjain.

Olyan rémségeket kellett átélnie gyerekként, amelyeket sosem tudott feldolgozni. Aztán 2012-ben, amikor 29 éves volt úgy érezte összecsapnak felette a hullámok. Folyton rémálmok gyötörték, melyek gyerekkora óta üldözték. Életében először segítséget kért. Aztán arra jutott, hogy a félelmei legyőzéséhez vissza kell térnie a múltba, különben sosem tudja lezárni életének azt a szakaszát, melyből a sebeit hordozza. És reménykedik, hogy újra láthatja az édesanyját.

Most először nézte meg az örökbefogadási papírokat, melyek róla és öccséről szóltak. Átnézett minden iratot és egy Brazíliából származó barátnője segítségével úgy dönt, hogy beleveti magát a kutatásba. Sokan azt gondolhatják, hogy az anyja nem akart gondoskodni róluk, pedig rengeteg szeretetet kaptak tőle, de sajnos egy olyan világban éltek a '80-as években, amikor források híján nem volt lehetősége gondoskodni róluk.

Christina 1983. tavaszán született és anyjával élt egy város határán egy erdő mélyén egy barlangjában. Bejártak a városba, koldultak, az anyja próbált munkával pénzt szerezni vagy a vadonban gyűjtött növények eladásából igyekezett élelmet venni kettejüknek. Közben tanította a lányt, azt akarta, hogy jó ember legyen, aki kedves és illemtudó, aki ismeri az erdő veszélyes teremtményeit és növényeit. Megtanulta milyen tűrni az éhséget, milyen mezítláb hosszú kilométereket gyalogolni és elviselni a fájdalmat. Sosem szabadna ilyesmit megtapasztalnia egy gyereknek. Ő mégis úgy emlékszik ezekre a barlangban töltött évekre, hogy biztonságban volt, boldog volt Mamãe társaságában. Csak ezt az életet ismerte és anyja igyekezett nevetést vinni a mindennapokba és rengeteg szeretet adott a kislánynak.

Miért választja vajon egy szülő, hogy egy barlangban éljen egy gyerekkel? Erre a kérdésre is hamar választ kapunk, amikor öt-hatéves korában kénytelenek elmenekülni a meghitt barlangjukból és kikötnek São Paolóban. A favellákban, nyomornegyedekben az utcán élnek, lépcsők alatt húzzák meg magukat, kartondobozokon alszanak.  Aztán anyja talál egy munkát. Végre kicsit helyrerázódhattak volna. Takarítóként dolgozott egy gyárban, ahova magával vihette Christinát is. Ám innen szinte menekülnek, amikor abúzus áldozata lesz a kicsi lány. Az anyja főnöke ocsmány módon kihasználta, így megint koldulásra kényszerülnek. Aztán megszületik az öccse, az anyja pedig szörnyű dolgokat kénytelen tenni, hogy megóvja a gyermekeit.

Az ezt követő időkből kevesebbet mesél az anyjáról, helyette előtérbe kerül számos történet Christina első barátjáról, Camile-ről, akit testvéreként szeretett, akitől rengeteget tanult, akivel megvédték egymást, együtt szórakoztak, de együtt is mentek lopni, hogy legyen mit enniük. Utcagyerekként az ember szinte láthatatlan. Az emberek úgy tesznek, mintha nem is látnák őket, de olyan is akadt, aki leköpte őket. Ezekben az időkben alig hallunk testvéréről és anyjáról. Csupán egy-egy pillanatra bukkannak fel a történetek során.

Már egy éves az öccse, amikor anyjuk úgy dönt jobb lenne nekik egy biztonságos helyen az utca helyett. Elintézi, hogy bekerüljenek egy árvaházba. Végre van fedél a fejük felett, étel az asztalon, tiszta ruha, de sajnos az élet nem fenékig tejfel. Kétszáz problémás gyerek, aki elég gyakran keverednek komoly verekedésekbe, majd a nevelők úgy raknak rendet, hogy szíjjal megverik őket. Az anyjuk minden vasárnap elment, hogy meglátogassa őket. Nem volt könnyű, de ismét talált magának egy barátot és minden nap várta, hogy az anyjuk meglátogassa őt és öccsét, Patrique-ot, közben remélve, hogy az anyja egy nap otthont talál nekik és együtt elmehetnek az árvaházból.

Olvashatunk néhány történetet az árvaházból, barátságról, ellenségeskedésekről, verekedésekről, majd arról a napról, amely darabokra törte egy kislány szívét. A napról, amikor megtiltották, hogy találkozzon édesanyjával, aki kétségbeesetten kiáltotta a nevét az árvaház kapujában, majd megismerjük annak a napnak is a történetét, amikor megjelent egy kedves svéd házaspár, hogy hazavigye kettejüket Svédországba, ahol egy új élet várt rájuk. De ő akkor csak a mérhetetlen fájdalmat érezte, mert elszakították attól, aki mindig szerette.

"Kezdtem úgy érezni, hogy nekem nem jár a boldogság. Különös érzés volt nyolcévesen, hogy nem érek semmit. Nem mutathattam meg, ki vagyok, és nem érezhettem azt, amit éreztem. És már anyám szeretetét sem élhettem meg. [...] Nyolcévesen hoztam meg azt a döntést, hogy többé senkit nem engedek az életembe, senkit nem fogok őszintén szeretni. Túl nagy fájdalmat okozott, amikor elhagytak, vagy amikor elvették őket tőlem."

Felnőttként megtudta miként zajlott az örökbefogadás, hogy az édesanyja nem akarta elveszíteni őket, hogy még csak választása sem volt, amikor elragadták tőle örökre a gyermekeit. Komoly harcot vívott önmagával, hogy ne futamodjon meg ettől az úttól. Tudta, hogy rendkívül hálásnak kell lennie azért, mert életet kapott nevelőszüleitől, de még emlékszik a fájdalomra is, amely azóta is végigkísérte az életét. Igazi sokként érte az út Brazíliában és nem várt emlékeket hozott elő belőle a látogatás az árvaházban, az egyik nevelőnő, aki kedves mosollyal, egy régi fotót szorongatva és ajándékkal fogadta, mert sejtette, hogy egyszer visszatér.

Beszélt az árvaházi gyerekekkel, akik azóta sokkal jobb körülmények között élnek, ráadásul ma már nem az örökbefogadás az elsődleges opció, mint az ő idejében, hanem törekednek rá, hogy a gyerekek a családjaik közelében maradjanak. Aztán találkoztak Briannel, akit megbízott a vér szerinti családja felkutatásával. Sikerrel járt és megtudjuk milyen volt ennyi idő után újra találkozni velük. S bár az öccsének nincsenek emlékei az anyjukról, amikor megtudta, hogy Christina találkozik vele, ő is Brazíliába repült, hogy együtt menjenek tovább ezen az úton. Amit nagyon sajnálok, hogy ennél több nem is jutott az öccsének a kötetben, mert Christina egy szóval nem említi, hogy mi történt, amikor ő is megérkezett.

Emellett arról is mesél milyen volt gyerekként egy teljesen új világba cseppenni. Először teljesen összetört, de apránként elkezdte értékelni a változásokat, amelyek a Svédországba költözéssel jártak. Sokszor nem értette azt az idegen világot, de apránként megtanulta hogyan illeszkedjen be, mégha ez azzal is járt, hogy másnak mutatta magát. Hamar megtanult svédül és a portugált el is felejtette teljesen mára. Egy dühös gyerek volt, aki sokszor került bajba, nehezen találta meg a közös hangot a lányokkal, a fiúkkal azonban könnyen barátkozott. Meglepte a kultúra, az ételek, a vallás, a hó. Rengeteg dologgal kellett megküzdenie. A sors nem kímélte, mert még tinédzser korában második anyját is elveszítette.

Christina nyolcéves volt, az öccse pedig huszonkét hónapos, amikor Svédországba költöztek. Brutális, hogy mennyi rettenetes dolgot kellett átélniük, de valahogy mégsem érintett meg a könyv. Az éhezés, a menekülés, a bántalmazás, ahogy a rendszer szétszakította a családot, ezek mind olyan események, amelyek szívfájdítóak és rémesek és felháborítóak. Christina majdnem velem egyidős, borzasztó belegondolni, hogy amikor én békésen mentem be az iskolába, a világ másik felén ő megölt egy vele egyidős kisfiút, mert az el akarta venni tőle az élelmet, amit összekukázott magának. Ez olyan seb, amit élete végéig cipel és húsz év kellett hozzá, hogy egyáltalán képes legyen beszélni róla. Végignézte, ahogy fejbe lövik a legjobb barátját vagy azok a rendőrök terrorizálták őket, akiknek az lenne a dolga, hogy megvédjék az embereket. Izgalmas és ijesztő volt újra találkozni a brazil családjával, ennek is szentelt egy fejezetet.

Viszont nem tudom, hogy Christina szándékosan tartja a két lépés távolságot a múltjától és ettől lett olyan tényszerű, ahelyett, hogy megindító lenne a kötet, vagy pedig a fordítás fordításában vesztek el az érzelmek. Ugyanis a szerző svéd nyelven írta a könyvet, a magyar fordítást pedig Szilágyi Zsófia az angol kiadásról készítette. Ezen felül még egy hiányérzetem volt: két évet töltött a favellákban, sokat ír arról, hogy hol volt és mit csinált, kivel aludt, de szinte meg sem említi az anyját és az öccsét. Hol voltak vajon ők akkor? Miért a barátaival töltötte a napjait? Ettől függetlenül érdekes, szomorú, ijesztő a történet, amely egy számunkra rettentő távoli világot mutat be, ahol sajnos azóta sem sokat javult a helyzet. A kötet végén pedig mesél az alapítványról pár szót, amelyet azért hozott létre, hogy a világon a sebezhető gyerekek és kamaszok segítséget kapjanak, majd találunk egy kis fotómellékletet Christináról, családjáról, barátairól és az útjáról Brazíliában.

"Azt szokták mondani, hogy a legerősebb marad életben, de szerintem inkább a legelkeseredettebben küzdő."

1742345.jpgSzeretnél többet tudni a könyvről? Kattints a képre, a kiadónál kedvezménnyel be is szerezheted!

Fordította: Szilágyi Zsófia

Köszönjük, HVG Könyvek!

Főkép: Christina Diamantinában, a barlangban, ahol anyjával éltek a favellák előtt

Érdekelnek a könyvújdonságok?

Kövess bennünket Facebookon!

Bölcsek, balgák, bolondok - egy pszichiáter útja

Elon Musk és a fantasztikus jövő feltalálása

Lehetünk őszinték egymással?

Simon Sinek elárulja az inspiráló vezetés titkát

Share:

Megjegyzés küldése

Designed by OddThemes | Distributed by Blogger Themes