Nem csak mi nem élünk örökké

"A helyzetem egyáltalán nem kivételes, éppen ellenkezőleg. Én csak egy vagyok közülünk, a sokak közül, és ezt a szerepet felvállalva leülök az asztalhoz, és írni fogok, egész este és egész éjjel."

Jostein Gaardernek, a neves norvég írónak nemrégiben új könyve jelent meg Magyarországon a Noran Libro Kiadó jóvoltából. Nem olvastam még tőle, nem ismerem, bár pár éve a polcon várakozik egyik könyve, a Tükör által homályosan. Még csak azt sem tudom, az miről szól. De ezután elő fogom keresni.

Mi is ez az Éppen jó c. új könyve? 

Nos, ezt nagyon nehéz leírni. Tényleg. Figyelem! A fülszöveg nagyon-nagyon erősen félrevisz, ami a könyv hátulján szerepel, az csak egy apró részlet a könyvből, nem a cselekmény részlete! Ne annak higgyetek. Hanem a gyönyörű borítónak - bevallom, én is azért figyeltem fel rá elsőnek, másodjára pedig Jostein Gaarder neve miatt.

"Hirtelen belém hasít, hogy talán nem csak magamnak írok, talán nem csak a szeretteimnek. Most talán az egész emberiség nevében kell érvelnem az okfejtésem mellett. 
Hiszen mi is az ember? A kérdés naivnak tűnhet. De rájövök, hogy még sosem gondoltam végig szisztematikusan a választ."

A könyv főszereplője egy ötvenes évei végén járó férfi, mint kiderül, Albert, aki egy kis nyaralóban ül a Glitre tjern partján (amit a könyvben egyébként egybeírnak, de mint kiderült, külön írandó, ugyanis a Glitre a neve, a tjern pedig tavat, tengerszemet jelent), egy kis tengerszem mellett Oslótól nyugatra. Tavasz van, minden latyakos, itt-ott még hó van, a természet ébredezik, a Meseházhoz pedig egy kis domboldalon lehet feljutni. Albert itt ül, és ír. Írja ezt a visszaemlékezést, ezt a vallomást, ezt a számvetést, és a célja, hogy 24 óra alatt eldöntse, mit tesz.

Jostein Gaarder

Ugyanis súlyos beteg. Ha úgy dönt, hogy vége, akkor ez az iromány lesz a búcsúlevele a családjának talán - hacsak el nem égeti inkább. Ha nem, akkor ez lesz a feldolgozás első állomása - hacsak el nem égeti persze. Ez a könyv 37 évet ölel fel, de semmi köze az életrajzhoz. Ez a könyv egy vallomás. Vallomás a szerelemhez, az élethez, a halálhoz, a mindenséghez. Elmélkedés az emberi élet nagyságáról és jelentéktelenségéről, elmélkedés a világegyetemről, a csillagokról, az atomokról, a reményekről, a vágyakról. Leírás a félelemről. Arról, amikor rájövünk: mi sem élünk örökké. És ez a "nem örökké" közelebb van, mint hinnénk. Mint hinni akarnánk. 

A minap arról beszélgettünk pár baráttal, hogy mégis milyen jó, hogy írásban egészen máshogyan kommunikálunk, mint szóban. Írásban elmarad a hebegés, habogás, a hosszú hatásszünetek, a feszültség, amikor nem jut eszünkbe hirtelen egy-egy kifejezés, a szóismétlés, a ránk jellemző kötőszavak használata. És elmarad az a színes-szagos káosz is, ami néhány perc alatt átfut rajtunk. Egyazon percben gondolunk arra, mit együnk este, arra, hogy milyen szép annak a nőnek a ruhája, arra, hogy az egyik könyv borítója a napóleoni háborúkról szóló másik könyvben írtakra emlékeztet. Folyamatosan felmérjük és elemezzük a környezetünket, reagálunk rá, miközben tervezgetünk. Felvillanó emlékképek ugranak be egy-egy benyomásról, és a kettőnek sokszor semmi köze egymáshoz, mégis az egyik valahogyan kiváltotta a másikat. Emlékezünk és tervezünk, megfigyelünk és elemzünk, fényévnyi távolságra járunk, miközben a fotelt sem hagyjuk el. 

"Roppant hatalmasak vagyunk, mérhetetlenül gazdagok élettapasztalatokban, ismeretekben, emlékekben és emberi kapcsolatokban. De amint kilépünk innen, mindez széttöredezik, eltűnik és elfelejtődik."

Ez a könyv egy kicsit ilyen. Persze leírt dolog, tehát kevésbé kaotikus, de mégis, egyszerre óda az élethez, óda a halálhoz, óda az emberiséghez és az emberiségről, a természethez és a természetről. Ez a kicsi, apró, zsebkönyv méretű, szinte bárhol kényelmesen elférő vékony kötet az év egyik legjobb olvasmánya volt számomra. Bár idén el vagyok kényeztetve, számtalan műfajban számtalan szuper könyvvel találkoztam. Ez a könyv erőt ad, elgondolkodtat, és olyan dolgokról szól, amelyek mindannyiunkat foglalkoztatnak. Legalábbis szerintem. Engem mindenképpen. Nem ad válaszokat az élet nagy kérdéseire, csupán csak megbeszéli őket veled. Átgondolja és átgondoltatja. Éppen jó volt. Mint talán az élet is.

Olvasás közben folyamatosan az motoszkált bennem, hogy ez mégis micsoda. Életrajz? Mármint magáról a szerzőről? Viszonylag hamar lejött, hogy nem. De akkor mi? Nem tudtam definiálni. Szerintem Albert valahol mégis maga Gaarder. Vajon van köze ahhoz a betegséghez, amiről ír? Nem sokat tudok a szerző magánéletéről. Vagy csupán egy apró félelme? Most történt meg vele az, ami a kötetben Eirinnel évtizedekkel korábban: rájött, hogy élete véges? Ha igen, akkor ez a könyv a feldolgozás egy ritka jól sikerült állomása. Hogy az első, vagy az utolsó állomása-e, azt nem tudom. Talán maga Gaarder sem.

Mégis mi az, ami mozgat egy írót? Meggyőződésem, hogy a könyveiben önmagát írja le mindenki. Saját magáról formál valakit - arról, amilyen valójában, és arról, amilyen lenni szeretne. Meg arról is, ami nem szeretne lenni, de mégis eljátszik a gondolattal. 

Ajánlom mindenkinek, aki él. És mindenkinek, aki meg fog halni. 

Köszönöm a lehetőséget a Kossuth Kiadócsoporthoz tartozó Noran Libro Kiadónak! A kötet elérhető a borítóra kattintva kedvezményes áron, közvetlenül a kiadótól.