Megint hazavárunk

Boldogan kijelenthetem, hogy van még potenciál a kortárs magyar szépirodalomban! Kun Árpád ismét bebizonyította, hogy bár létező jelenség, amit én is érzek a kortárs magyarral kapcsolatban, nem csak az van. De erről később!

A méltán elismert Boldog észak szerzője idén jelentkezett új könyvvel, aminek elbeszélőjét Kun Árpádnak hívják. Igen, pont úgy, ahogy az írót. Nem véletlen a névazonosság: ez félig egy önéletrajzi könyv is. Csapong a történetek között, elmeséli, hogyan törte el (szándékosan) az ujját katonakorában, hogy legyen egy hónap pihenője (amikor tanulhat a harmadik bölcsészkari felvételijére - sikerült neki), hogyan készült a vizsgájára, amikor az volt az álma, hogy Brüsszelbe költözik és az Európai Unió munkatársa lesz, hogyan szerezte meg a jogosítványát, és persze a szerelmeiről, gyerekeiről, szüleiről, az első farmerjéről is szó esik. De ezek a kis ugrálások időben és térben nem zavaróak, mert mégiscsak egy cél felé mutatnak: elmesélik egy kis család történetét, ahogy egy rozoga, használt Suzukival útnak indulnak az ismeretlen, boldog észak felé. 

„Hogy én mennyire vagyok boldog vagy boldogtalan, arra egy nagyon bonyolult választ fogok adni a készülő könyvemben”

- mondta Kun Árpád egy interjúban, még a könyv megírása előtt. És igen, ezt tette. Egy bonyolult, de mégis szép választ adott arra, hogy ő hogyan építette fel az életét, hogy hogy birkózott meg a bölcsészek mindennapi gondjaival, miért döntött úgy, hogy északra költözik, Norvégiába. Egy igazi élet tárul a szemünk elé a regény lapjain át, olyan kis titkokkal, történetekkel és nyíltsággal, ami nem megszokott. A könyvbéli Kun Árpád jó magyar szokás szerint elmeséli, hogyan használja ki a francia szociális hálót, elhitetve velük, hogy ott él Franciaországban, pedig csak félévente utazik ki az Orient Expresszen - természetesen nem érvényes jeggyel, és hasonló aprónak tűnő bűnök vannak a számláján. De mégis, végül boldog révbe ér Kun Árpád. Mármint a regényhős. És valószínűleg az igazi is.

A magyar kortárs piacon igazi felüdülés volt számomra ez a könyv, pedig szokásomhoz híven féltem tőle. De ez nem szenved a szokásos betegségben: az a bajom a kortárs magyarral, hogy általában túlságosan magasirodalom akar lenni, világot akar megváltani, bebizonyítani a hatalmas művészi elhivatottságát, és természetesen ha valakinek ez a görcsös, izzadságszagú próbálkozás nem jön át, akkor ő a kultúrbunkó, aki nem érti a magas művészetet. Nos, könnyen lehet, hogy így van. Kedves szerkesztőtársam mondta azt, hogy a magas művészetért szenvedni kell. Talán pont ez a baj, akar a fene szenvedni, miközben egy könyvet olvas, vagy egy festményt akar megérteni a kultúrafogyasztó. És nagyon sokszor az alapvetően érdekes alapsztorit jól elrontják mindenféle művészi eszközzel, pl. központozás hiányával, vagy kilométeres mondatokkal. Na ez a könyv nem esik ezekbe a hibákba. Letisztult és világos, nem akar görcsösen szép lenni, sőt, pont hogy rendkívül szabadon mesél, és épp ez az, ami széppé teszi. Ugrál időben és térben, de nem zavaró módon, minden esetben van kapcsolat a kis apró-cseprő történetszálak között, aminek a végén kirajzolódik egy életút. Jó könyv volt ez, és várom Kun Árpád többi írását is!

A kötetet a Magvető Kiadó jóvoltából olvashattam. Ha érdekel téged is, kattints a borítóra!

Ha tetszett, kövess minket Facebookon is!