A hordozók

 Könyvajánló - Jessica Schiefauer: A hordozók

Milyen lenne a világ, ha a radikálisan férfiellenes ökofeminista szélsőségesek kezébe kerülne a hatalom? Ha a mesterséges női társadalmon kívül, zárt rezervátumokban tartott férfiakat csak megtermékenyítőanyag-forrásként, munkaerőként és főként kísérleti alanyokként használnák? Fenntartható, élhető világ jöhetne így létre? A kérdés bonyolultabb, mint gondolnánk, de Jessica Schiefauer izgalmas történetszövésű regényében nem maradunk válaszok nélkül. A hordozók című regény a jövőben játszódik, és egy olyan férfiellenes női társadalmat mutat be, amely egy férfiak által terjesztett világjárvány következtében alakult ki. Az új társadalom alapvetően antikapitalista, tőkeellenes, kollektivista, másrészt viszont környezettudatosság jellemzi, ezért ebben a világban nagy gondot fordítanak a Föld energiakészletével való tudatos gazdálkodásra, megtiltják az állatok fogyasztását és fosszilis energiák fölhasználását. Megjelenik a kommunizmus és a nácizmus társadalmára jellemző kirekesztés, félelemkeltés, propaganda, elnyomás, bűnbakképzés, eugenika. Ennek a poszthumán állapotnak az eredménye, hogy bár a nők a – kísérleti alanyként „tenyésztett” és rezervátumban tartott – férfiak nélküli társadalmukban is boldogulnak, ugyanakkor éppen a mesterséges megtermékenyítések gyakori eredménytelensége és a gyermekvállalás elutasítása kérdőjelezi meg a fennálló kirekesztő ideológia fenntarthatóságát, életképességét...

„A természet bosszút áll azért, amit elkövettünk ellene, még a fertőzés kirobbanása előtt. És mint azt mindannyian tudjuk, akkoriban a férfiak voltak hatalmon. Az ő döntésük eredménye, hogy most kevesebb, mint a feléből kell gazdálkodnunk, mint ami az elődeink rendelkezésére állt. És egy nyitott társadalom csak azt jelentené, hogy még több erőforrásra lenne szükségünk. Több lakóhely kellene, több étel, több egészségügyi ellátás… Hogy tudna ehhez a Föld elegendő lenni a mostani állapotában? Ha először nem oldjuk meg ezt a problémát, akkor a gyógyszer nem hoz változást az emberiség túlélése szempontjából.”

(Részlet a regényből)

A disztópiák egyik legérdekesebb tulajdonsága, hogy szinte soha nem a jövőről szólnak igazán. Legalábbis nem abban az értelemben, hogy megjósolnák, mi fog történni. Sokkal inkább arról, amitől jelenleg félünk, ami jelenleg foglalkoztat embereket. Arról, amit szélsőséges formában ugyan, de már most is látunk magunk körül: a polarizációról, az ideológiák radikalizálódásáról, az emberi kapcsolatok leépüléséről, a környezeti szorongásról, az identitásharcokról, a bűnbakképzésről. Jessica Schiefauer A hordozók című regénye pontosan ezért olyan nyugtalanító olvasmány. Nem azért, mert elképzelhetetlen világot mutat be, hanem mert nagyon is ismerős mechanizmusokat ismerünk fel benne, amelyek megkeserítették az életünket már számtalanszor, csak mindig más köpenyben.

A könyv egy olyan jövőben játszódik, ahol egy férfiakhoz köthető világjárvány után a társadalom radikálisan átalakult. A hatalom női vezetők kezébe került, a férfiakat pedig rezervátumokban tartják, elszigetelve a társadalom többi részétől. Funkciójuk leegyszerűsödött: genetikai erőforrások, fizikai munkaerő és kísérleti alanyok lettek. Közben a világ kívülről nézve talán még működőképesebbnek, fenntarthatóbbnak, rendezettebbnek is tűnik, mint a korábbi civilizáció. Nincs féktelen fogyasztás, nincs fosszilisenergia-használat, az emberek környezettudatosabb közösségekben élnek, a kapitalizmust pedig egy kollektivista rendszer váltotta fel.

Jessica Schiefauer nem egy egyszerű „férfigyűlölő diktatúrát” ír le, ahogy első pillantásra gondolhatnánk. és nem is karikatúrát rajzol fel, hanem egy olyan társadalmat vetít elénk, amelynek vannak működő elemei, logikája, érvei, sőt bizonyos szempontból még morális alapjai is. Ez teszi az egészet kellemetlenné. Az olvasó ugyanis nem tud kényelmes távolságot tartani ettől a világtól. Nem lehet egyszerűen legyinteni rá, hogy „ez őrültség”. A rendszer mögött ugyanis ott húzódik egy valós ökológiai összeomlás, erőforráshiány, járvány és társadalmi trauma emlékezete.

A könyv egyik legerősebb vonása szerintem épp az, hogy folyamatosan bizonytalanságban tart, és azt vizsgálja, hogyan válik egy eredetileg talán érthető félelemből és túlélési ösztönből fokozatosan ideológia, majd elnyomás. És ebben a folyamatban ijesztően sok történelmi párhuzam ismerhető fel.

A propaganda, a kirekesztés, a kollektív bűnösség gondolata, az „ők veszélyesek ránk” logika, a társadalmi kontroll normalizálása mind ismerős mintázatok. Csak most épp más előjellel jelennek meg. A regény egyik legfontosabb állítása talán épp az, hogy az elnyomás mechanizmusai nagyon hasonlóak maradnak, függetlenül attól, ki gyakorolja őket.

Közben pedig ott van a háttérben a környezeti szorongás is, ami különösen aktuálissá teszi a könyvet. Schiefauer világában a Föld már sérült, az erőforrások végesek, és a társadalom jelentős része úgy gondolja, az emberiség korábbi életmódja egyszerűen fenntarthatatlan volt. Ezért a rendszer bizonyos szabályai elsőre akár racionálisnak is tűnhetnek. Kevesebb fogyasztás. Kevesebb pazarlás. Tudatosabb erőforrás-gazdálkodás. Csakhogy a regény nagyon pontosan mutat rá arra, milyen könnyen válhat a „közjó” nevében működő rendszer embertelenné.

És talán itt ér össze igazán a könyv ökofeminista és totalitarizmuskritikus oldala. Mert A hordozók végső soron nem a nőkről vagy a férfiakról szól, hanem a hatalomról. Arról, hogy mi történik, amikor egy társadalom annyira retteg egy korábbi rendszer visszatérésétől, hogy közben maga is fokozatosan elveszíti az emberségét.

A regény atmoszférája végig hideg és nyugtalanító. Nem erős képekkel operáló, erőszakosan elnyomó disztópia ez, inkább csendesen fullasztó. Olyan világ, ahol látszólag rend van, működik minden, racionalitás van – de közben valami nagyon mélyen félresiklott. És ettől az egész sokkal nyomasztóbb, mint egy nyíltan erőszakos diktatúra.

Külön érdekes az is, hogy Schiefauer mennyire ügyesen játszik az olvasó saját előfeltevéseivel. Az ember óhatatlanul próbál állást foglalni olvasás közben, aztán újra és újra rájön, hogy a helyzet sokkal összetettebb annál, mint elsőre hitte. Kevés, és csak az igazán jó disztópia tudja ezt elérni.

A hordozók ráadásul nem pusztán társadalmi sci-fi, hanem nagyon erős morális gondolatkísérlet is. Meddig lehet korlátozni az egyéni szabadságot a túlélés érdekében? Létezhet-e igazságos társadalom félelemre építve? Fenntartható-e egy rendszer, amely az egyik csoport teljes kizárására épül? És vajon tényleg tanul-e az emberiség a saját hibáiból, vagy csak új formában ismétli meg ugyanazokat?

Nem könnyű könyv. Nem azért, mert bonyolult lenne, hanem mert kényelmetlen kérdéseket tesz fel. Olyanokat, amelyekre talán nincs is igazán megnyugtató válasz. És talán épp ettől marad ott az ember fejében jóval azután is, hogy becsukta.

Jessica Schiefauer 1978-ban született, Göteborgban. Svéd és angol irodalomtudományi és pedagógiai stúdiumai mellett írótanfolyamokat is végzett. Számos svéd irodalmi díj birtokosa, hazájában rendkívül népszerű szerző, regények és novellák mellett színdarabokat és számítógépes játékokat ír.

Regényét Teplán Ágnes fordította magyarra, és a Polar Könyvek csapata hozta el nekünk. A borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron!

A kapcsolatépítés és a befolyásolás rejtett technikái

Könyvajánló - Jeremy Hurewitz: Tárgyalj ​úgy, mint egy titkos ügynök!

A Tárgyalj ​úgy, mint egy titkos ügynök! című kötet megmutatja, hogyan lehet a kémek finom, bizalomépítő módszereit átültetni a mindennapi kommunikációba és üzleti helyzetekbe. Ha eleged van az erőltetett sales trükkökből, Jeremy Hurewitz könyve egy sokkal emberibb és hatékonyabb megközelítést ad.

Ha valaha is azt gondoltad, hogy az értékesítés egyenlő az erőltetett dumával és trükkökkel, akkor a Tárgyalj ​úgy, mint egy titkos ügynök! elég gyorsan át fogja írni ezt a képet. Jeremy Hurewitz nem tipikus üzleti guru, korábban a CIA-nál dolgozott, és ezt a hátteret hozza be az üzleti világba, ami már önmagában elég izgalmas felütés.

"Hogyan teremthetünk kapcsolatot pár perc alatt ott, ahol évekig falakba ütköztünk? Miként derítsük ki a másik fél rejtett motivációit? Milyen eszközökkel győzhetjük meg úgy a tárgyalópartnerünket, hogy közben ő is nyertesnek érezze magát? És vajon mit tanulhatunk minderről a titkos ügynököktől?"

A szerző sztorija önmagában is érdekes. Nem tankönyvi elméletekből építkezik, hanem terepen szerzett tapasztalatokból: hogyan építs bizalmat idegenekkel, hogyan olvasd a másik embert, és hogyan érd el, hogy megnyíljon. Ezeket a kémtechnikákat fordítja le üzleti nyelvre.

A könyv egyik legnagyobb állítása, hogy a klasszikus értelemben vett eladás sokszor rossz irányba megy. Nem az a lényeg, hogy rábeszéld a másikat valamire, hanem hogy megértsd, mi mozgatja. Ez elsőre egyszerűnek hangzik, de Hurewitz szerint pont ezt rontják el a legtöbben.

A kötet tele van sztorikkall, ami kifejezetten jó azoknak, akik nem száraz elméletet akarnak olvasni, hanem konkrét, néha már filmszerű hírszerzési történeteket ismernének meg. A szerző ezeket köti össze azzal, hogy egy üzleti tárgyaláson vagy ügyféltalálkozón miként tudod kamatoztatni, mit kell másképp csinálnod, mint eddig. Emiatt a könyv sokkal olvasmányosabb, mint egy átlagos üzleti kézikönyv.

A könyv legfontosabb üzenete, hogy a bizalom a  minden. Nem hackelhető, nem gyorsítható fel. A szerző folyamatosan azt hangsúlyozza, hogy empátia, figyelem és hitelesség nélkül nincs valódi meggyőzés. És ebben én nagyon egyet is értek vele. Sokan szeretik, ha egy kötet nem a szokásos "10 tipp, amivel bárkit meggyőzöl" típusú kötetet kapják, hanem egy emberközpontúbb megközelítést. Ebben tökéletes a könyv, amit már a sztorik miatt is tényleg élvezetes olvasni.

Szintén pozitívumként emelném ki, hogy etikus irányból közelíti meg a témát. Nem manipulációként beszél a meggyőzésről, hanem inkább úgy, mint egy olyan helyzet kialakításáról, ahol mindkét fél nyer. Ez sokaknak szimpatikusabb, mint az agresszív stílus.

Jó könyv, számos pozitív érdemével, de nem hibátlan. Bizonyos részek kicsit ismétlik az alap kommunikációs tanácsokat, és a kémes példák néha túl hollywoodiak és nem mindig egyértelmű, hogyan alkalmazd őket a hétköznapi munkádban. Inspiráló, de néha kell egy kis plusz gondolkodás, hogy átültesd a gyakorlatba.

Összességében viszont ez egy kifejezetten jó választás, ha szeretnél fejlődni kommunikációban, tárgyalásban vagy akár vezetőként. Főleg akkor fog betalálni, ha eleged van a klasszikus sales klisékből és valami emberibb, okosabb megközelítést keresel. Nem forradalmi minden pontja, de a nézőpontja friss, a sztorik jók és ad pár olyan gondolatot, amit utána tényleg használni tudsz.

A könyvet a BookLab Könyvek és az Animus Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, amelyet ezúton is köszönünk!

Többet szeretnél megtudni a könyvről?

Kattints a képre és rendeld meg kedvezményesen a kiadótól!

Kövess minket a Facebook-on is!

Soha ne vezess egyedül! – Egy könyv, amely újradefiniálja a vezetést

Mondatokon múlik minden

Vannak könyvek, amelyek történeteket mesélnek, és vannak, amelyek megtanítanak olvasni - nem betűket, hanem gondolatokat. Mondatokon múlik minden pontosan ez utóbbi: egy szellemi kaland, amelyben a kritika nem ítélkezés, hanem párbeszéd, az irodalom pedig nem poros emlék, hanem élő, lélegző jelenlét. Károlyi Csaba kötete arra hív, hogy figyeljünk jobban - a szövegekre, a mondatokra, és végső soron egymásra is. 

KÖNYVAJÁNLÓ

MONDATOKON MÚLIK MINDEN

Szerző: Károlyi Csaba
Kiadó: Prae Kiadó
Kötés: puhatábla, 296 oldal

Vannak könyvek, amelyek történeteket mesélnek, és vannak, amelyek megtanítanak olvasni - nem betűket, hanem gondolatokat. Mondatokon múlik minden pontosan ez utóbbi: egy szellemi kaland, amelyben a kritika nem ítélkezés, hanem párbeszéd, az irodalom pedig nem poros emlék, hanem élő, lélegző jelenlét. Károlyi Csaba kötete arra hív, hogy figyeljünk jobban - a szövegekre, a mondatokra, és végső soron egymásra is.

A kötet válogatott kritikákat, esszéket és reflexiókat tartalmaz, amelyek a kortárs és klasszikus magyar irodalom műveire reagálnak. Károlyi Csaba írásai nem csupán értelmezések: gondolkodási mintákat kínálnak. Megmutatják, hogyan lehet egy szöveghez közel hajolni, hogyan lehet egy-egy mondatból kiindulva tágabb jelentésrétegekhez eljutni. A könyv egyik legnagyobb erőssége az arányérzék. Nem akar mindent megmagyarázni, nem törekszik végső igazságok kimondására. Ehelyett kérdez, kételkedik, árnyal. A szerző figyelme a részletekre irányul: egy jól elhelyezett szó, egy finom stílusbeli elmozdulás vagy egy visszatérő motívum válik az értelmezés kulcsává. Károlyi kritikusi attitűdje nyitott és empatikus. Nem lebontja a műveket, hanem feltárja működésüket. Írásaiban az irodalom nem elszigetelt jelenség, hanem a társadalmi, kulturális és személyes kontextusokkal folyamatos párbeszédben álló tér. 

Részlet a Károlyi Csabával folytatott „Az élet sója” c. interjúból

Litera, 2022. február 23.

1996 óta vagy az ÉS könyvkritikarovatának szerkesztője. Leginkább az érdekel, miként látod immáron majd’ harminc év tapasztalatával az irodalomkritika történetét, a legfontosabb elmozdulási jellegeket? És persze az előbbi elbeszélésben hogyan a te saját történetedet, a kritikaírásod, a megannyi interjú kérdésirányainak a történetét? Mit őriztél meg, mihez ragaszkodtál, hol vagy csökönyös, és mely pontokon engedtél, változtál?

– Az ÉS reményeim szerint a művelt nagyközönséghez szól, mindenkihez, akit a közélet és a kultúra kérdései érdekelnek. Ennek jegyében igyekszem működtetni a könyvkritikarovatot, ennek jegyében szerkesztem a feuilletonrovatot és a kulturális interjúkat is, ennek jegyében írok kritikát. A lapban zsurnálkritikák vannak, amelyeket azonban szakmabeliek írnak, ám olyan nyelven, hogy minél többekhez szóljanak. Ez szolgáltatás, egyre inkább arról van szó, hogy emberek, figyeljetek erre és arra, olvassatok, gondolkozzatok, ne dőljetek be olcsó és hamis információknak. Ugyanakkor a hagyományos kritika híve vagyok, meg kell írni, ha valami jó, meg kell írni, ha valami nem jó, aztán érvelni kell, és szerintem lehet spoilerezni. Ahogy öregszem, egyre inkább azt szeretem megírni, ha valami tetszik. Persze, egy kritikusnak akkor van hitele, ha mindig elmondja rendesen a véleményét. Elég sokat írok, nincs időm elmélyedni hónapokig egy témában, és nincs módom hosszan írni, a hetilaptempó ezt nem teszi lehetővé, ellenben sok könyvről módom van elsőként kritikát megfogalmazni. Interjút csak akkor készítek, ha valami, valaki tényleg érdekel. Szerintem az interjú akkor lesz jó, ha érzi az olvasó, hogy a kérdező és a válaszoló akar valami személyeset mondani, és van is mondandójuk egymás számára, nem ragadnak le ott, hogy mi a véleményed a választási kampányról, és egyébként min dolgozol éppen. Akik engem interjúalanyként érdekelnek, azok ugyanazok, akik olvasóként érdekelnek, érdekel bennük a szerző és az ember, hisz ezek az interjúkészítés szempontjából bizony nem szétválaszthatók. Na jó, bevallom, leginkább mindig az izgat, hogy a fenébe csinálta meg az író azt a művet, amelyről szó van. Erről nehéz jól kérdezni, sokszor provokálni kell, hogy a nyulacska a bokorból kiugorjon. Van, hogy nem ugrik ki, de az is tud beszédes lenni.

A Mondatokon múlik minden c. kötet műfaját tekintve leginkább kritikai esszékötetként határozható meg. Határterületen mozog az irodalomkritika és az esszé műfaja között: egyszerre elemző és személyes hangvételű. A klasszikus értelemben vett recenzión túlmutat, hiszen nem csupán értékel, hanem gondolkodásra ösztönöz, sőt, az olvasás folyamatát is tematizálja.

A kötet szorosan kapcsolódik az Élet és Irodalom hetilaphoz, amely a magyar szellemi élet egyik meghatározó fóruma. Az ÉS nem csupán irodalmi lap, hanem kulturális és közéleti műhely is, ahol az irodalomkritika kiemelt szerepet kap. Generációk számára jelentette és jelenti ma is azt a teret, ahol a kortárs művek értelmezése nem pusztán szakmai gyakorlat, hanem közös gondolkodás. Károlyi Csaba munkássága ebben a közegben válik igazán érthetővé: kritikái nem elszigetelt szövegek, hanem egy élő diskurzus részei. Az ÉS hagyománya – a független, igényes, sokszor vitára ösztönző kritika – erősen jelen van ebben a kötetben is. Ez a háttér ad súlyt és hitelességet az írásoknak, miközben azt is megmutatja, hogy az irodalomról való beszédnek milyen fontos szerepe van a kulturális közösség fenntartásában.

Ez a könyv elsősorban azoknak szól, akik nem elégszenek meg a történetek felszínével. Ajánlható irodalomkedvelőknek, akik szeretnék mélyebben megérteni az olvasott műveket, diákoknak és tanároknak, akik számára az értelmezés módszertana is fontos, kezdő és gyakorló kritikáknak, akik inspirációt keresnek, mindazoknak, akiket érdekel, hogyan működik az irodalmi gondolkodás a gyakorlatban. Nem feltétlenül könnyű olvasmány, de rendkívül gazdag: minden egyes szöveg újabb nézőpontot nyit meg. A Mondatokon múlik minden végső soron nemcsak az irodalomról szól, hanem a figyelemről. Arról a ritka és egyre értékesebb képességről, hogy képesek vagyunk megállni egy mondatnál, és hagyni, hogy hasson ránk. Károlyi Csaba könyve emlékeztet rá: a világ megértése sokszor apró nyelvi rezdüléseken múlik - és ha megtanulunk ezekre figyelni, talán egymást is jobban értjük majd.

Szerintem olvassátok!

Fülszöveg

ÉS-beszélgetések (2014–2024)

Jelen kötet válogatás a 2014 és 2024 között, az Élet és Irodalomba készített interjúimból. Szeretek beszélgetni szerzőkkel a mű és az élet dolgairól. Úgy tűnik, van értelme az írót megkérdezni a könyvéről, habár ő is csak egy olvasó. A kérdező meg egy másik olvasó. Akkor már ketten vannak. Habár minden szöveg párbeszédet folytat, a tényleges beszélgetés valódi esemény. Mondatokon múlik minden. Jó, persze, kérdés, mi az a minden.

Károlyi Csaba 

Károlyi Csaba (1962, Debrecen) irodalomkritikus, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese, az ELTE Esztétika Tanszékének oktatója. 2009 óta vezetője az ÉS-kvartett irodalomkritikai beszélgetéseinek. Irodalmi portréinterjúkat készít a Városmajor 48 Alapítvány sorozatában.

A könyvet Balogh Endre szerkesztette, az olvasószerkesztő L. Varga Péter volt, a borítót Nádler István Feketebács szeptember I. című képe felhasználásával Szabó Imola Julianna, a szerző fotóját Tóth László készítette.

A kötetet kedvezményes áron megrendelhetitek a fedlapra kattintva
a kiadó oldalán.
Kövess minket Facebookon is!

A Snohomish folyó felett

 A világ ikonikus helyei – A Snohomish River Bridge ikerhídjai, Everett, Washington, USA

Egy európai szemmel ismeretlen város, ismeretlen építményekkel, ahol nincsenek turisták százai, nem szerepel minden második útikönyv címlapján, és a világ másik feléről sem feltétlenül ezért ülnek repülőre az emberek. Mégis van benne valami különös erő. Valami, ami miatt az ember megáll egy kicsit, és hosszú percekig nézi a részleteket. A víz fölé magasodó acélszerkezeteket. A ködös északnyugati eget. A lassan mozduló emelőhidat. A csendes ipari tájat, amely egyszerre tűnik ridegnek és mégis meglepően szépnek.

Washington állam északnyugati részén, Seattle-től nagyjából ötven kilométerre északra fekszik Everett városa, melyet sokan elsősorban a Boeing repülőgépgyára miatt ismernek. A várost azonban folyók, torkolatvidékek, mocsaras síkságok és tengeröblök szabdalják, és ez a földrajzi környezet már önmagában is meghatározza a hely hangulatát. Itt található a Snohomish River fölött átívelő két SR 529-es híd is, amelyek Everett egyik legjellegzetesebb, mégis méltatlanul kevéssé ismert építményei.

A két acél rácsos híd szinte ikerpárként áll egymás mellett. Az északi irányú forgalmat kiszolgáló híd 1927-ben épült, eredetileg kétirányú közlekedésre tervezték. A második, szélesebb déli híd 1954-ben készült el, amikor a növekvő autóforgalom már indokolttá tette a bővítést. Mindkét híd különlegessége a függőleges emelőszerkezet: a középső szakasz szükség esetén felemelhető, hogy a hajók áthaladhassanak alattuk. Ez a megoldás a 20. század első felének egyik leglátványosabb és legpraktikusabb hídmérnöki technológiája volt az Egyesült Államokban, különösen azokon a területeken, ahol a közúti és vízi közlekedés egyaránt kiemelten fontos szerepet játszott.

A Snohomish folyó vidéke geológiai szempontból is érdekes terület. A tájat a jégkorszak formálta: a több ezer évvel ezelőtt visszahúzódó gleccserek mély medencéket, folyóvölgyeket és mocsaras síkságokat hagytak maguk után. A Puget Sound egész térsége tulajdonképpen egy félig víz, félig szárazföldi mocsaras világ, ahol az ember kénytelen volt hidakat, töltéseket és kikötőket építeni ahhoz, hogy valóban birtokba vehesse a vidéket. Everett környékén ráadásul a folyók nem egyszerűen a táj részei: gazdasági ütőerek is. A 19–20. század fordulóján a fakitermelés, a hajózás és később az ipar elképzelhetetlen lett volna nélkülük.

És ez érződik magukon a hidakon is. Ezek nem dísznek épültek, nem monumentális önreprezentációs célból, mint sok híres európai vagy amerikai híd vagy felhőkarcoló, hanem komoly ipari funkciójuk volt. Talán épp ezért van bennük valami megragadó. A szegecselt acéltartók, a magas emelőtornyok, a kissé nyers mérnöki formák mind arról árulkodnak, hogy itt a természet és az ember folyamatos tárgyalásban áll egymással. Én egy játékban találkoztam velük először, és mindig megfogott a különleges látványuk, aztán pedig egy sorozat nyitóképén láttam viszont őket, és rögtön felismertem: ó, ez Everett! 

A környék hangulatához hozzátartozik a gyakori köd, az eső, a szürkéskék fények és a Csendes-óceán közelsége is. Washington állam nyugati fele az Egyesült Államok egyik legcsapadékosabb vidéke, ahol a mérsékelt óceáni klíma miatt szinte állandó a nedvesség jelenléte. A híd acélszerkezete sokszor párába burkolózik, a víz felszínén sirályok és vízimadarak mozognak, távolabb pedig örökzöld erdők húzódnak. Az egész tájban van valami filmszerű melankólia. Nem véletlen, hogy a Csendes-óceán északnyugati része számtalan film, sorozat és regény kedvelt helyszíne.

A közúti hidak mellett húzódó vasúti híd története szintén szorosan összefonódik Everett ipari fejlődésével. A Snohomish River Railroad Bridge eredeti változata még a 20. század elején épült, amikor Washington állam nyugati részének gazdaságát gyakorlatilag a vasút és a fakitermelés tartotta mozgásban. A mai forgóhidas szerkezet az 1920-as években nyerte el jelenlegi formáját, és a klasszikus swing bridge típusba tartozik: a középső hídrész egy forgóponton elfordulva nyitja meg az utat a folyami hajóforgalom előtt. Ez a megoldás ma már egyre ritkábbnak számít, mert a modern hidaknál inkább emelő- vagy felnyíló rendszereket alkalmaznak. A régi vasúti forgóhidaknak azonban van valami egészen különös hangulata. Amikor nyitott állapotban állnak, szinte úgy néznek ki, mintha maga a sínpár fordult volna ki a helyéről. A Snohomish folyó fölött álló szerkezet ráadásul tökéletesen illik Everett ipari-tengerparti világába: egyszerre tűnik nehézkesnek, régimódinak és mérnökileg lenyűgözőnek. A tehervonatok, a folyami uszályok, a ködös vízfelület és az acélszerkezet együtt olyan látványt alkotnak, mintha az ember egy régi amerikai iparváros időben konzervált pillanatát nézné.

A térség eredetileg a snohomish indián törzs földje volt, akik évszázadokon át a folyó mentén éltek. A folyó és a torkolatvilág számukra nem akadályt jelentett, hanem életforrást. Lazacot fogtak, kenukkal közlekedtek, és szoros spirituális kapcsolatban álltak a vízzel és az erdőkkel. Több helyi történet és mítosz is kapcsolódik a folyókhoz, a ködhöz és az árapályhoz. Az északnyugati partvidék indián folklórjában gyakran jelennek meg alakváltó lények, hollók, vízi szellemek és óriási természetfeletti állatok, amelyek a folyók és tengeri átjárók őrzői. A köd sok történetben a szellemek világának határát jelenti – azt a vékony réteget, ahol a természet és a túlvilág időnként összeér.

És valahogy furcsa módon ezek a hidak is illeszkednek ebbe a világba. Modern, ipari szerkezetek, mégis szinte organikusan nőnek ki a tájból. Egyszerűen ott vannak a víz felett közel száz éve, és teszik a dolgukat esőben, szélben, ködben. Embereket, árukat, sőt: történeteket visznek egyik partról a másikra.

Talán épp ettől válnak emlékezetessé. Nem attól, hogy mindenki ismeri őket, hanem attól, hogy tökéletesen kifejeznek valamit abból, milyen is az amerikai északnyugat: nyers, vizes, ipari, vad, ember alkotta és természeti egyszerre.

Hogyan alkossunk tartós dolgokat?

Könyvajánló - Jimmy Wales és Dan Gardner: A ​bizalom hét törvénye

A bizalom hét törvénye legnagyobb tanulsága: ha tartós dolgokat akarsz építeni, a bizalommal kell kezdened.

A ​bizalom hét törvénye első ránézésre egy tipikus üzleti könyvnek tűnhet, de valójában sokkal inkább egy gondolatébresztő beszélgetés arról, hogy mi tartja össze a világunkat, vagy éppen miért esik szét. Nem akar mindenáron új elméleteket gyártani, inkább arra emlékeztet, hogy a legfontosabb dolgokat már rég tudjuk, csak ritkán vesszük őket komolyan.

A könyv mögött két elég különböző figura áll: Jimmy Wales, aki társalapítóként a Wikipédiával bebizonyította, hogy idegenek milliói képesek együtt értéket teremteni, és Dan Gardner, aki újságíróként és szerzőként abban erős, hogy rendet tegyen a nagy gondolatok között. Ez a páros jól működik: Wales hozza a tapasztalatot, Gardner pedig érthető formába önti.

A kiindulópontjuk elég komor, ugyanis szerintük ma mindenhol bizalomhiány van. Nem bízunk a politikusokban, a cégekben, a médiában és sokszor egymásban sem. A könyv azonban nem ezen kesereg, hanem inkább azt kérdezi: oké, akkor hogyan lehet ezt újra felépíteni?

A válaszuk az, hogy a bizalom nem valami elvont, megfoghatatlan dolog, hanem nagyon is gyakorlati. Olyan, mint egy láthatatlan valuta: ha van belőle, minden könnyebben működik. Ha nincs, akkor még a legjobb ötletek is elbuknak. És erre a gondolatmenetre épül a könyv hét szabálya, amelyek köré az egész felépül.

Ilyenek például: tedd személyessé a kapcsolatokat, indulj ki abból, hogy az emberek alapvetően jók, legyen világos célod, merj bízni másokban, viselkedj normálisan konfliktusban is, maradj független és működj átláthatóan. Első hallásra talán túl egyszerűnek tűnnek és pont ez benne az érdekes.

Vegyük például a tedd személyessé szabályt. Ez azt jelenti, hogy nem cégekben vagy rendszerekben bízunk, hanem emberekben. Egy normális, emberi hangvételű válasz egy ügyfélszolgálattól sokkal többet érhet, mint bármilyen profi kampány. Egyszerű és mégis olyan sokszor hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni. Ez a könyv pedig pont attól lesz jó, hogy tele van ilyen hétköznapi, könnyen érthető példákkal.

De ott van a maradj civilizált szabály is, ami szintén nagyon aktuális. A Wikipédia egyik alapelve, hogy vitázni lehet, de személyeskedni nem. Ez elsőre banálisnak hangzik, de ha körülnézünk az interneten, gyorsan kiderül, mennyire ritka ez a gyakorlatban. A szerzők szerint ez az egyik kulcsa annak, hogy hosszú távon működjön egy közösség.

Talán a legprovokatívabb gondolat a merj bízni elv. A Wikipédia például abból indul ki, hogy az emberek többsége jó szándékú, ami sajnos elég naiv feltételezésnek hangzik. Mégis működik, mert a bizalom gyakran tényleg bizalmat szül. Persze a könyv nem tagadja, hogy ehhez jól átgondolt, folyamatosan karbantartott szabályok és keretek is kellenek.

Első olvasásra is egyértelmű, hogy a könyv nem mindig mond újat. Sok benne a józan észre épülő gondolat, amit már máshol is hallhattunk. Néha tényleg úgy érezni, hogy ezek inkább emlékeztetők, mint forradalmi felismerések. Ugyanakkor pont a legnagyobb erőssége is, hisz egyszerű dolgokat mond ki tisztán és megmutatja, hogyan lehet őket komolyan venni.

Összességében ez a könyv nem csak vezetőknek vagy üzletembereknek szól. Bárkinek érdekes lehet, aki dolgozik emberekkel, közösségben él, vagy egyszerűen csak próbál eligazodni egy egyre bizalmatlanabb világban. Nem ígér gyors megoldásokat, de ad egy elég jó irányt: ha tartós dolgokat akarsz építeni, a bizalommal kell kezdened.

A könyvet a Corvina Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, amelyet itt is köszönünk!

Többet szeretnél megtudni a könyvről? Kattints a képre és rendeld meg kedvezményesen a kiadótól!

Kövess minket a Facebook-on is!

Aludj, mint egy ősember

Negyven nap a dzsungel fogságában

A számok titkos élete

Soha nem elég?

Hogyan veszítjük el szem elől gyermekeink valódi jóllétét a teljesítmény hajszolása közben, és lehet-e ellene tenni úgy, hogy a gyermek se veszítse el önmagát, és a még elegendő hatékonyság is megmaradjon? Hol a határ a szülői jószándék és a túlzott nyomás között? A hangsúly nem magán a teljesítményen van, hanem annak mérgező formáján. 

KÖNYVAJÁNLÓ

SOHA NEM ELÉG?

Szerző: Jennifer Breheny Wallace

Fordító: Laky Krisztina

Kiadó: Jaffa Kiadó

Kötés: puhatábla, 280 oldal

Van abban valami szomorú, amikor a „soha nem elég” életérzéssé válik - létezik egy pont, ahol a szülői szeretet és a társadalmi elvárások veszélyesen összemosódnak. Ahol a „csak a legjobbat akarom a gyerekemnek” mondat lassan átfordul abba, hogy „akkor ér valamit, ha kiemelkedő”. Jennifer Breheny Wallace Soha nem elég? című könyve pontosan ezt a töréspontot ragadja meg, őszintén, kutatásokkal alátámasztva, és sokszor fájdalmasan ismerősen. Ez a mű nem csupán egy nevelési útmutató, hanem egy tükröt tartó, mélyen emberi kiáltvány arról, hogyan veszítjük el szem elől gyermekeink valódi jóllétét a teljesítmény hajszolása közben.

A könyv középpontjában a modern társadalmak egyik legégetőbb problémája áll: a fiatalok túlzott teljesítménykényszere és annak pszichológiai következményei. A szerző széles körű kutatásokra, interjúkra és személyes történetekre támaszkodva mutatja be, hogyan alakul ki az az érzés a gyerekekben, hogy az értékük kizárólag az eredményeiken múlik. Wallace részletesen elemzi a „külső elismerésre épülő önértékelés” kialakulását, az elit iskolák és versenyközpontú környezetek hatását, a szülői jószándék és a túlzott nyomás közötti finom határvonalat, a szorongás, kiégés és identitásválság megjelenését már fiatal korban.

A könyv egyik legnagyobb erőssége, hogy nem hibáztat, hanem összefüggéseket tár fel. Nem egyetlen tényezőt tesz felelőssé, hanem egy egész rendszert mutat be, amelyben a szülők, az iskolarendszer és a társadalmi normák egyaránt szerepet játszanak. A Soha nem elég? több szempontból is kiemelkedő a hasonló témájú könyvek közül: rendkívül alapos kutatási háttérrel dolgozik, mégis közérthető marad, empatikus hangvételű, nem ítélkezik sem a szülők, sem a gyerekek felett, konkrét példákon keresztül teszi átélhetővé a problémát, és gyakorlati megoldásokat és szemléletváltási lehetőségeket is kínál. A szerző különösen erős abban, hogy a statisztikákat emberi történetekké formálja, ami által az olvasó nem csupán megérti, hanem át is érzi a helyzet súlyát.

Az alcímnek jelentősége van - Hogyan védjük meg gyerekeinket a teljesítménykényszer mérgező hatásaitól - ez nem pusztán figyelemfelkeltő, hanem pontos iránytű a könyv egészéhez. Wallace tudatosan választotta ezt a megfogalmazást, mert a hangsúly nem magán a teljesítményen van, hanem annak mérgező formáján. A szerző nem azt állítja, hogy a törekvés, a fejlődés vagy az ambíció káros lenne, épp ellenkezőleg: ezek fontos értékek. A probléma ott kezdődik, amikor a gyerekek azt tanulják meg, hogy csak akkor szerethetők, ha sikeresek, a kudarc egyenlő az értéktelenséggel, a pihenés vagy az „átlagosság” elfogadhatatlan. Az alcím „védjük meg” kifejezése különösen fontos, arra utal, hogy a gyerekek ebben a rendszerben kiszolgáltatottak, és a felnőttek felelőssége, hogy másfajta értékrendet közvetítsenek. 

A könyv központi üzenete, hogy a gyerekeknek nem elsősorban sikerre, hanem biztonságos önértékelésre van szükségük. Arra az alapélményre, hogy akkor is értékesek, ha nem ők a legjobbak. A szerző hangsúlyozza, hogy a valódi védelem nem a nyomás fokozásában, hanem annak csökkentésében rejlik. A szülők és nevelők akkor teszik a legtöbbet, ha az erőfeszítést értékelik, nem csak az eredményt, teret adnak a hibázásnak és a tanulási folyamatnak, és feltétel nélküli elfogadást közvetítenek. Ez a szemlélet nemcsak mentális egészséget ad, hanem hosszú távon fenntarthatóbb sikert is. 

A Soha nem elég? egyik legnagyobb ereje abban rejlik, hogy nem ad egyszerű válaszokat - helyette új kérdéseket tanít feltenni. Milyen gyerekkort akarunk biztosítani? Mit jelent valójában sikeresnek lenni? És legfőképpen: képesek vagyunk-e elhinni, hogy egy gyermek értéke nem a teljesítményében, hanem a létezésében rejlik? A mű csendesen, mégis rendíthetetlenül vezet el oda, hogy újragondoljuk mindazt, amit a sikerről, a szeretetről és a nevelésről hittünk. És talán ez az első lépés ahhoz, hogy a „soha nem elég” helyett végre kimondhassuk: elég vagy.

Szerintem olvassátok! 

Fülszöveg

Túlterhelt gyerekek, önbizalomhiány, szorongás, eltűnő gyerekkor, háttérbe szoruló barátságok, folyamatos megfelelési kényszer, sőt testi tünetek – szigorúan a sikeres jövő érdekében. De valóban ez az egyetlen út a sikerhez? Hogyan tudunk szülőként ellenállni a nyomasztó társadalmi elvárásoknak, és boldog gyereket nevelni egy olyan kultúrában, amelyben már az óvodában elkezdődik a versengés és a különórák halmozása, hogy majd – 15 év múlva! – a legjobb egyetemre kerüljön be a gyerek, mert így lesz „sikeres”?

Jennifer Wallace könyvében interjúk, személyes történetek és szakemberek tapasztalatai nyomán rajzolódnak ki a lehetséges megoldások. A szerző megmutatja, hogyan lehet túllépni a társadalom által nap mint nap küldött káros üzeneteken, és úgy gyereket nevelni, hogy ellensúlyozzuk a fiatalok növekvő szorongását, depresszióját és elszigeteltségét, és megtanítsuk nekik a legfontosabbat: azt, hogy önmaguk miatt, a teljesítményüktől függetlenül fontosak nekünk, és a világnak is.

JENNIFER B. WALLACE újságíró, háromgyerekes anya a Harvard College elvégzése után producerként dolgozott a CBS-nél. Jelenleg a The Wall Street Journal és a The Washington Post állandó szerzője, a New York University tanára, ahol a teljesítménykultúrával kapcsolatban tart kurzusokat.

A kötetet kedvezményes áron megrendelhetitek a fedlapra kattintva
a kiadó oldalán.

Kövess minket Facebookon is!

Ezen a vonaton mindenki gyanús

Könyvajánló - Ernest Cunningham: Ezen a vonaton mindenki gyanús

Amikor meghívást kaptam az Ausztrál Krimiírók Társaságának fesztiváljára a helyi Orient Expressz, a Ghan fedélzetére, reménykedtem benne, hogy az utazás némi inspirációval szolgál majd a következő könyvemhez. Ezúttal regényt akartam írni ‒ elég volt az egymást gyilkoló hús-vér emberekből. Sejthetitek, hogy nem így sült el a dolog.

A fesztivál vendéglistája a krimiirodalom krémjéből állt. Ott voltam én, a debütáló szerző, aztán egy fickó, aki helyszínelős krimiket ír, egy legendás bestseller író, meg egy nő, aki jogi krimikben jártas, egy másik, aki pszichothrillerekben, valamint egy szépirodalmi nagyágyú. Ám amikor egyikünket meggyilkolják, a vonaton utazó írók ‒ velem az élen ‒ azonnal nyomozókká válnak. Együtt csak sikerül megoldanunk egy bűnügyet. Elvégre nemcsak a megoldásban vagyunk profik, hanem az elkövetésben is.

De hogyan lehet kideríteni, ki a gyilkos, ha az összes gyanúsított tudja, hogyan ússzon meg egy gyilkosságot?

Ernest Cunningham, A családomban mindenki gyilkos felejthetetlen elbeszélője visszatér, hogy a dermesztő hideg után ezúttal a sivatagi forróságban eredjen egy újabb gyilkos nyomába.

Az Ezen a vonaton mindenki gyanús már az alaphelyzetével is szinte pimaszul játszik a klasszikus bűnügyi történetek hagyományaival. Egy luxusvonat. Egy krimifesztivál. Egy csapat krimiíró. És természetesen egy gyilkosság. Az ember már az első oldalakon érzi, hogy a szerző pontosan tisztában van vele, milyen irodalmi örökséghez nyúl hozzá. Ott lebeg az egész fölött az Orient Expressz szelleme, csak éppen Cunningham folyamatosan kikacsint az olvasóra. Mintha azt mondaná: igen, tudom, hogy te is tudod, mire készülünk itt. És ez a kikacsintás meglepően jól működik.

A regény narrátora, Ernest Cunningham egyszerre főszereplő, nyomozó, szerző és valamiféle cinikus idegenvezető ebben az egész őrületben. Folyamatosan reflektál a krimik szabályaira, beszél az írástechnikáról, a műfaj kliséiről, arról, hogyan működnek a fordulatok, sőt néha konkrétan előre figyelmezteti az olvasót bizonyos dolgokra. Normális esetben ettől szétesne a feszültség. Itt viszont pont ettől válik szórakoztatóvá az egész. Olyan érzés olvasni, mintha valaki egyszerre mesélne el egy bűnügyi történetet és kommentálná is azt menet közben.

Ami különösen tetszett, hogy a könyv nem pusztán poénkodik a krimiken, hanem tényleg érti is őket. Ez fontos különbség. Nagyon könnyű kifigurázni egy műfajt kívülről. Cunningham viszont láthatóan szereti a klasszikus bűnügyi történeteket, és emiatt a humor sosem válik lenézővé. Inkább afféle játék az olvasóval. Egy folyamatos intellektuális cinkosság.

És hát maga az ötlet is remek: krimiírók összezárva egy vonaton, miközben egyiküket meggyilkolják. Emberek, akik egész életükben gyilkosságokról írnak, tökéletes alibiket találnak ki, manipulációról, bizonyítékokról, félrevezetésről gondolkodnak. Nyilvánvalóan mindenki gyanús. Már a cím is ezt üvölti. És a regény nagyon ügyesen használja ki ezt a helyzetet. Az egyes szereplők más-más krimiműfajból érkeznek, másképp gondolkodnak a bűnről, a történetmesélésről, az igazságról. Emiatt a könyv egy ponton túl nemcsak gyilkossági rejtély lesz, hanem valamiféle furcsa irodalmi tükörterem is.

Közben pedig a helyszín is rengeteget hozzáad a hangulathoz. A Ghan vonat Ausztrália belsején halad keresztül, a végtelen vöröses-sárga sivatagi tájak között, és van valami különösen nyomasztó ebben a környezetben. Nem a klasszikus ködös angol elszigeteltség működik itt, hanem a távolság. A forróság. Az érzés, hogy kilométereken át nincs semmi körülötted. Ez nagyon másfajta klausztrofóbiát teremt, mint amit a hasonló történetektől megszoktunk.

A könyv ráadásul meglepően gördülékeny, rövid fejezetek, gyors ritmus, állandó információmorzsák viszik előre a történetet, és közben folyamatosan ott motoszkál az ember fejében, hogy vajon mikor verik át megint. Mert átverik. Többször is. És a regény ezt szemrebbenés nélkül élvezi.

Szerintem az ilyen típusú könyvek nagyon könnyen válhatnának öncélúvá. Könnyen lehetne belőlük fárasztó posztmodern játék, ahol fontosabb az okoskodás, mint maga a történet. Cunningham viszont eltalál egy nagyon nehéz egyensúlyt. A regény egyszerre ironikus és izgalmas krimi. Egyszerre nevet a műfajon, annak lehetetlenségein és kliséin, és tiszteleg előtte. És miközben folyamatosan arra emlékeztet, hogy minden szereplő manipulálni akarja a történetet, az olvasó végül pontosan ugyanabba a csapdába sétál bele, mint mindig: kétségbeesetten próbálja kitalálni, ki a gyilkos.

A kötet az Agave Könyvek gondozásában, Orosz Anna fordításában került kiadásra. A regény a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron!

25 nyár

Könyvajánló - Stephan Schäfer: 25 nyár

Ha egy kicsit elgondolkodtatóbb, lassabb tempójú történetre vágysz az életről, döntésekről és elmúlásról, akkor a Stephan Schäfer: 25 nyár című regénye jó választás. Rövid, mégis ütős könyv, ami után garantáltan más szemmel nézel majd a saját idődre.

Stephan Schäfer 25 nyár című kötet teljesen más hangulat, mint az átlagos romantikus regények. Ez inkább egy olyan könyv, amit csendben, ráérősen olvasol és közben időnként magadra ismersz. Egy önálló történet, ami inkább gondolatokat és érzéseket akar átadni, mintsem nagy fordulatokkal sokkolni.

A sztori alapja viszonylag egyszerű: van egy főszereplőnk, aki egy teljesen átlagos, kicsit kiüresedett életet él, és egy váratlan találkozás kizökkenti ebből. Ez a találkozás egy olyan emberrel történik, aki teljesen másképp gondolkodik az életről, időről és arról, hogy mi számít igazán. Kettejük beszélgetéséből pedig elindul egy belső utazás.

Ahogy halad a történet, nem annyira konkrét események történnek, inkább beszélgetések, gondolatok és felismerések viszik előre a sztorit. A „25 utolsó nyár” koncepciója is itt kap értelmet: mennyi időnk van még, és mit kezdünk vele? Ez a kérdés végig ott lebeg és elég nehéz nem elkezdeni közben a saját életedre vetíteni.

Ez a kötet nem siet sehova, hagy időt arra, hogy leülepedjen a mondanivalója és sokszor egy-egy egyszerű jelenet mögött is komoly mondanivaló van. Nem az a típusú regény, amit gyorsan el akarsz olvasni, hanem amit néha leteszel, hogy gondolkodj rajta egy kicsit.

A karakterek közül a főhős szerintem szándékosan átlagos, így könnyű vele azonosulni. Nem egy hős, nem egy különleges figura, inkább olyan, mint bárki más, aki néha elakad az életében. Pont ezért működik jól, mert nincs távolság az olvasó és a karakterek között, így sokkal közelebb érezzük a történetet, a mondanivalóját.

A másik kulcsfigura az a bizonyos különös ismerős, aki kicsit mentorszerepet tölt be. Ő az, aki kérdéseket tesz fel, tükröt tart és néha kicsit kényelmetlen igazságokat mond ki. Lehet, hogy néha már túl bölcsnek tűnik, de közben pont ez adja a könyv erejét és ez a hangulat nálam nagyon működött.

De főleg az üzenete fogja meg az embert. Egyszerűen, érthetően beszél nagy dolgokról. Az időről, az életről, a prioritásokról, de ezt nem nyomja túl didaktikusan. Ami viszont nem mindenkinek fog tetszeni, hogy nincs klasszikus értelemben vett cselekmény, és néha kicsit túl szép vagy túl idealizált a mondanivaló.

Azoknak ajánlanám, akik épp egy kicsit elveszettnek érzik magukat, vagy csak szeretne megállni egy pillanatra és átgondolni, merre tartanak. Ha szereted az olyan könyveket, amik napokkal az olvasás után is veled maradnak, akkor a Stephan Schäfer könyve jó eséllyel betalál.

A kötetet a General Press Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, melyet ezúton is köszönünk!

Tetszik, amit olvastál? A borítóképre kattintva kedvezményes áron megrendelheted a kiadó honlapján!

Kövess minket a Facebookon is!

Egy érdekes romantikával színezett thriller

Szerelem felsőfokon

És boldogan éltek

A Cinnamon Bun könyvesbolt

Egy könyvesbolt, ahol a fahéj illata összekeveredik a könyvlapok susogásával, nyomozás egy titok után, valamint a helyi szívtipró és a kiégett, megkeseredett könyvesbolti eladó románca, tele izgalommal, szelíd drukkolással, miközben a kisvárosi környezet dinamikája felett jókat kuncoghat a reménybeli olvasó. 

KÖNYVAJÁNLÓ

A CINNAMON BUN KÖNYVESBOLT

Szerző: Laurie Gilmore

Fordító: Berényi Irén

Kiadó: Pioneer Books Kiadó

Kötés: keménytábla/puha tábla, élfestett, 352/336 oldal

Vannak könyvek, amelyek nem csupán történetet mesélnek, hanem hangulatot teremtenek, melegséget, otthonosságot, egy csipetnyi varázslatot csempészve a hétköznapokba. A Cinnamon Bun könyvesbolt pontosan ilyen: egy hely, ahol a frissen sült fahéjas csiga illata összekeveredik a könyvlapok susogásával, és ahová az ember nemcsak olvasóként, hanem lélekben is megérkezik. Itt a történetek és az illatok egymásba fonódnak.

A történet középpontjában egy különleges könyvesbolt áll, amely nem csupán könyveket kínál, hanem egyfajta menedéket is azok számára, akik elvesztek vagy épp új irányt keresnek az életükben. A bolt – és a hozzá kapcsolódó pékség hangulata – szimbolikus térként működik: a változás, a gyógyulás és az emberi kapcsolatok színtere. A cselekmény finoman építkezik: nem a drámai fordulatok dominálnak, hanem az apró, hétköznapi pillanatok, amelyek lassan, de biztosan formálják a szereplők életét. A romantikus szál természetesen hangsúlyos, de nem válik tolakodóvá – inkább organikusan simul bele a karakterek személyes fejlődésébe.

Hazel, a főhős, 30 éves, de mintha 15 éves kora óta harminc lenne, tipikus példája a kiégett, megkeseredett könyvesbolti eladónak. Mások számára a harmincadik születésnap egy korszak lezárása, amikor búcsút mondanak a húszas éveik féktelen és kalandos napjainak, lenyugszanak, felnőnek, megkomolyodnak. Nos, Hazel nem ilyen, "az ő életéből ugyanis kimaradtak a vad és kalandos napok. A húszas évei inkább… nyugodtak voltak? Megfontoltak? Nos, inkább unalmasak. Mintha tizenöt éves kora óta a harmincas éveit élte volna. Vagy inkább a hetvenes éveit, legalábbis Annie szerint, aki nélkül Hazel valószínűleg ki sem dugta volna a fejét a könyvek közül. És eddig ez teljesen megfelelt neki." Ebbe a miliőbe érkezik meg az idegesítően jóképű és bosszantóan rámenős Noah, aki mellesleg a helyi szívtipró, és akit arra kér a bájos könyvesbolti eladó, nyomoznák ki az egyik könyvben talált rejtélyes üzenet jelentését.

A regény egyik legnagyobb erőssége a karakterábrázolás. A főhős – aki gyakran valamilyen múltbeli csalódás vagy elakadás miatt érkezik ebbe a kisvárosi közegbe – hiteles és szerethető figura. Fejlődési íve szépen kirajzolódik: a bizonytalanságtól és önbizalomhiánytól jut el az önelfogadásig és a bátorságig. A romantikus partner karaktere jól kiegyensúlyozza a főhőst: általában stabilabb, földhözragadtabb, ugyanakkor neki is megvannak a maga rejtett sérülései. Kapcsolatuk nem azonnali, hanem fokozatosan mélyül, ami hitelessé és átélhetővé teszi a történetet. A mellékszereplők külön figyelmet érdemelnek: a könyvesbolt törzsvendégei és a helyi közösség tagjai mind hozzájárulnak a történet melegségéhez. Ők nem puszta díszletek, hanem aktív formálói a főszereplők életének.

A történet erősségei közé tartozik a megjelenített atmoszféra: a könyvesbolt és a pékség kombinációja különösen hangulatos, szinte érezni a fahéj illatát olvasás közben. A szereplők változása, karakterfejlődése lassú ugyan, de hiteles és jól követhető, a kisvárosi közösségi dinamika felismerhető, a mellékszereplők valódi értéket adnak a történethez, hiszen a regény ad némi érzelmi biztonságot is, a regény nem sokkolni akar, hanem megnyugtatni és feltölteni. Fontos az is, hogy mértékkel adagolja a romantikát is, nem él giccses fordulatokkal, inkább a finoman kibontott érzelmi szálak jellemzők a műre. Ez a könyv ideális választás azoknak, akik szeretik a meghitt, kisvárosi történeteket, rajonganak a könyvesboltos vagy kávézós helyszínekért, vágynak egy lassabb tempójú, lélekemelő olvasmányra, kedvelik az olyan történeteket, ahol a romantika mellett az önismeret és az újrakezdés is hangsúlyt kap. Különösen jó választás egy esős délutánra vagy egy nyugodt esti kikapcsolódáshoz.

A Cinnamon Bun könyvesbolt nem akar több lenni annál, ami, és épp ettől válik igazán szerethetővé. Ez a regény nem harsány, nem drámai, hanem csendesen építkezik, miközben emlékeztet arra, hogy néha a legegyszerűbb dolgok - egy jó könyv, egy kedves szó, egy illatos sütemény - képesek új irányt adni az életünknek. Ha olyan történetre vágysz, amely nemcsak szórakoztat, hanem meg is melengeti a szívedet, akkor ebben a könyvesboltban biztosan találsz magadnak egy helyet.

Szerintem olvassátok! Élfestett, gyönyörű darab, remek tartalommal.

Fülszöveg

A Szívek szállodája fűszeresebb kiadásban…
A Dream Harbor nevű városka könyvesboltosaként dolgozó Hazel élete egyszerű és kiszámítható, épp, ahogyan szereti. Azonban egy nap az egyik könyvben titkos üzenetre bukkan, amelyet képtelen megfejteni. Majd miután újabb, kincsvadászatra invitáló üzenetek bukkannak fel a könyvek lapjain, Hazel rájön, segítségre van szüksége a könyvrongáló lebuktatására.
Noah sosem mond nemet egy jó kis kalandra, főleg nem egy kincsvadászatra. Ami pedig plusz, hogy az az aranyos könyvesboltos lány kéri a segítségét, akibe alaposan belezúgott.
Hazelnek nincs ideje romantikus ostobaságokra, főleg nem egy idegesítően jóképű és rámenős férfival, ám miközben Dream Harbor minden zegzugát felkutatják Noah-val, rá kell ébrednie, hogy a köztük felizzó érzelmek éppolyan forrók, mint a könyvesboltban árult, frissen sült fahéjas csigák…
Laurie Gilmore, az elsöprő sikerű A Pumpkin Spice kávézó szerzőjének új könyve tökéletes olvasmány azoknak, akik szeretik a Szívek szállodája hangulatát, a könyvesboltokat és az illatos péksüteményeket.

Laurie Gilmore írói álnév, a szerző neve Melissa McTernan. A Dream Harbor címmel megjelent művek által vált hazánkban ismertté. A sorozat első könyve, a The Pumpkin Spice Café (2023) elnyerte a TikTok Book Awards TikTok Shop Book of the Year díjat 2024-ben.

A kötetet kedvezményes áron megrendelhetitek a fedlapra kattintva
a kiadó oldalán.

Kövess minket Facebookon is!