Az ő lánya

 Sok regény szól a szerelemről, és legalább ugyanennyi a családról. Sokkal ritkább azonban, hogy egy történet azt mutassa meg, milyen nehéz helyzetbe kerülhet valaki, aki egyik pillanatról a másikra nemcsak egy párkapcsolatba, hanem egy már létező család életébe is belép. Az Az ő lánya ezt a kérdést járja körül, méghozzá meglepően őszintén.

Livia negyvenes évei elején jár, New Yorkban él, fordítóként dolgozik, és úgy alakította az életét, ahogyan mindig is szerette volna. Független, önálló, nem készült anyának, és úgy tűnik, semmi sem hiányzik az életéből. Aztán megismeri Arnót, és vele együtt egy egészen új világ is belép a mindennapjaiba. Egy olyan világ, amelynek része a férfi volt felesége és kislánya, Emma is.

Első pillantásra talán egyszerű családi történetnek tűnik egy tökéletesen hétköznapi mozaikcsalád nehézségeiről, de nagyon hamar kiderül, hogy ennél jóval többről van szó. Arról, milyen nehéz megtalálni a helyünket egy olyan kapcsolatban, ahol minden szereplő hozza magával a saját múltját, a saját sérüléseit és a saját elvárásait. Hiszen egy új párkapcsolatban nemcsak két embernek kell alkalmazkodnia egymáshoz. Néha egy gyermeknek is el kell fogadnia, hogy valaki más is helyet kap az édesapja vagy az édesanyja életében. Ez a helyzet pedig bár hétköznapi, mégis nagy személyes és családi problémákat okozhat, amelyek egyénileg változóak.

A regény nem próbálja idealizálni ezt a helyzetet. Emma nem az a gyermek, akivel minden első pillanattól kezdve harmonikusan alakul, Livia pedig nem az a nő, aki ösztönösen tudja, hogyan kell mostohaszülővé válni. Kettejük kapcsolatát a bizalmatlanság, a féltékenység és a félreértések alakítják, és éppen ettől érződik emberinek. Az életben is ritkán működik minden magától.

Mindig érdekesnek tartom azokat a regényeket, amelyek nem egyszerűen jókra és rosszakra osztják a szereplőket. Itt is könnyű lenne egyik vagy másik félnek igazat adni, de úgy érzem, a történet inkább azt szeretné megmutatni, hogy mindenki a saját nézőpontjából próbálja védeni azt, amit fontosnak tart. Egy gyermek az édesapját. Egy nő a saját életét és szabadságát. Egy apa pedig egyszerre szeretne jó társa lenni új párjának és jó édesapja maradni a lányának. Ezek a szerepek azonban nem mindig férnek meg egymás mellett konfliktusok nélkül.

A regény egyik legérdekesebb kérdése számomra az, hogy mit jelent valójában családdá válni. Elég hozzá a szeretet? Vagy szükség van időre, türelemre és rengeteg kompromisszumra is? És vajon meddig kell alkalmazkodnia valakinek ahhoz, hogy közben még önmaga maradhasson? Ezek a kérdések nem csak a mozaikcsaládok tagjainál merülhetnek fel, hanem a vésrégi kötelékek esetén is.

Olvasás közben valószínűleg nem az lesz a legfontosabb kérdés, hogy mi fog történni a szereplőkkel, hanem az, hogy megértjük-e őket. Hogy átérezzük-e, milyen nehéz lehet egy olyan helyzetben élni, ahol senki sem akar rosszat a másiknak, mégis újra és újra megbántják egymást.

Az Az ő lánya első pillantásra egy párkapcsolati történetnek tűnhet, valójában azonban sokkal inkább az emberi kapcsolatok törékenységéről, a kompromisszumokról és a család fogalmáról szól. Arról, hogy néha nem a szeretet hiányzik, hanem az út, amelyen el lehet jutni egymáshoz. És talán éppen ezért lehet ennyire ismerős mindaz, amit a szereplők átélnek, még akkor is, ha az ő történetük egészen más, mint a miénk.

A könyv az Európa Könyvkiadó gondozásában, Lelik Krisztina fordításában jelent meg. A borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron!

Amikor a könyvek veszélyessé váltak

Könyvajánló - Daisy Wood: Berlin ​betiltott könyvei

Egy régi napló, egy elfeledett családi titok és Berlin sötét múltja fonódik össze Daisy Wood lebilincselő regényében. A Berlin betiltott könyvei a bátorságról, az emlékezésről és a könyvek erejéről mesél.

Kevés dolog szimbolizálja jobban a diktatúrák természetét, mint a könyvégetés. Daisy Wood legújabb regénye, a Berlin betiltott könyvei ebből a történelmi pillanatból indul ki: 1933-ban Berlinben máglyákon égnek a rendszer számára nemkívánatos könyvek, miközben a náci párt egyre nagyobb hatalomra tesz szert. A regény azonban nem dokumentumkönyv, hanem egy izgalmas történelmi fikció, amely azt mutatja meg, milyen érzés volt mindezt átélni egy hétköznapi ember szemével.

A történet két idősíkon játszódik. Az egyik szálon 1933 Berlinjében járunk, ahol a fiatal Freya döbbenten figyeli, ahogy szeretett városa napról napra változik meg. A másik történet napjainkban játszódik miután Maddie, egy amerikai újságíró, a nagyapja padlásán rábukkan egy régi naplóra, amely lassan feltárja családja elfeledett múltját. Ahogy halad előre az olvasó, a két történet egyre szorosabban összekapcsolódik.

Daisy Wood nem magára a háborúra koncentrál, hanem arra az időszakra, amikor Hitler még csak fokozatosan építette ki a diktatúráját. Ez különösen érdekessé teszi a regényt, hiszen azt mutatja meg, hogyan válik egy szabad társadalom lépésről lépésre félelemmel teli rendszerré.

A sztori alapja egy létező történelmi eseményre épül. 1933. május 10-én a náci Németországban egyetemisták és pártfunkcionáriusok több mint 20 000 könyvet égettek el Berlin Opernplatzján (a mai Bebelplatzon). A máglyára olyan szerzők művei kerültek, mint Thomas Mann, Erich Maria Remarque, Sigmund Freud, Karl Marx, Bertolt Brecht vagy Erich Kästner. A szerző ezt a történelmi eseményt használja kiindulópontként Freya történetéhez.

A regény egyik legfontosabb témája természetesen a cenzúra, de nem csak történelmi értelemben. Ma is léteznek a véleménynyilvánítás új formájú korlátai. A szerző egy interjúban arról beszélt, hogy a közösségi média világában sokan inkább elhallgatják a véleményüket, mert tartanak a támadásoktól, de sajnos a másik véglettel is találkozunk. Éppen ezért Maddie történetében a modern online zaklatás és az öncenzúra is fontos szerepet kap, ami érdekes párhuzamot von a múlt és a jelen között.

Jól fel vannak osztva a szerepek. Freya karaktere viszi a hátán a történetet, de közben nagyon fontos Maddie nyomozása is, ami fokozatosan egy családi titok és egy elfeledett hőstett felé vezeti az olvasót. Nekem tetszett, talán picit többet vártam a cím alapján a cím alapján a betiltott könyvektől, de a történet inkább Freya életére és a náci hatalomátvétel első éveire koncentrál. Apró hibáitól eltekintve is szerintem egy jó könyv, ami végig feszültséggel teli és a befejezés is tartogat meglepetéseket.

Nálam a hangulata különösen jól működött. Daisy Wood nem a csatákra vagy a frontvonalra koncentrál, hanem arra, hogyan változik meg a hétköznapi emberek élete. Először csak néhány könyvet tiltanak be. Aztán bezárnak üzletek, eltűnnek szomszédok, egyre veszélyesebb lesz másként gondolkodni. A regény jól érzékelteti, hogy a diktatúrák nem egyik napról a másikra születnek meg, hanem apró lépések sorozatával.

Talán ezért is ennyire aktuális a könyv. Nemcsak a múltról mesél, hanem arról is, miért fontos megőrizni a történeteket, a könyveket és a szabad gondolkodást. Ahogy a regény egyik visszatérő gondolata is sugallja: a könyvek elpusztítása sosem csupán a papírról szól, hanem az emlékezet és az igazság eltörléséről is. Éppen ezért a történet sokkal inkább szól a bátorságról és az emberi kiállásról, mint magáról a háborúról.

Ez a kötet nem a második világháború legismertebb eseményeit meséli újra, hanem egy kevésbé feldolgozott időszakot választ, azt a pillanatot, amikor még lett volna lehetőség megállítani a történelem menetét. Ettől lesz egyszerre izgalmas, elgondolkodtató és meglepően aktuális olvasmány. Nekem tetszett. Olvassátok.

Köszönöm a lehetőséget a 21. Század Kiadónak!

A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.

Kövess minket Facebookon!

A szabadságról

A lámpagyújtogató

Döbbenetes élettörténet az auschwitzi haláltáborból

Púpostevehimlő

Novellák Verebes István fanyar humorán keresztül engedve, táncot lejtve szürrealizmussal, abszurddal, groteszkkel, és görbe tükörrel. Minden novella után az ember azon töri a fejét: mit mond el az az egyperces rólam? 

KÖNYVAJÁNLÓ

PÚPOSTEVEHIMLŐ

Szerző: Verebes István

Kiadó: Corvina Kiadó

Kötés: keménytábla, védőborító, 304 oldal

Mi történik, ha Örkény ma kopogtat be? – Verebes István: Púpostevehimlő

Ettől a könyvtől már a cím elolvasásakor is megáll az ember egy pillanatra -Púpostevehimlő.  Púpostevehimlő?! Az első reakcióm őszintén az volt: ne már, ilyen szó biztosan nem létezik! Aztán kiderült, hogy maga Verebes István is feltette ezt a kérdést a mesterséges intelligenciának, amely minden kétséget kizáróan közölte vele: igenis létezik. Ha pedig a ChatGPT szerint van púpostevehimlő, ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele? Így kezdődött az ismerkedésem ezzel a novelláskötettel.

Egy álmos hajnalon vettem kézbe, némi bizalmatlansággal. Néhány oldal után azonban azon kaptam magam, hogy faltam az egy-két oldalas történeteket. Hol hangosan felnevettem, hol döbbenten csak annyit tudtam kinyögni: „Na, Verebeském... ezt azért nem kellett volna...” Persze pontosan kellett. Mert ezek a novellák nem azért születnek, hogy kényelmesen hátradőljünk, hanem azért vannak, hogy kizökkentsenek.

Van itt minden! - és ahogy kell, minden szürreális, de legalábbis groteszk vagy abszurd, van, amelyik teljesen hétköznapi módon, míg a többi eszementen elszabadulva, ahogy csak a megvadult lovak tudnak. Az éjszaka visszavonulóban lévő sötétsége a pirkadattal ölelkezve velem rettegett, nevetve fetrengett vagy  szélütötten kapkodta a fejét, hogy ezt most akkor hogy? Az áthallások a mindennapokba teljesen szokványosak, hol felnyerítettem, máshol meg meghökkenve hörrentem fel, hogy nanana na, álljuk csak meg egy baráti szóra... Hallottam a szerző nazális hangját, nem elfelejteni, hogy nekem a kilencvenes évek egyik meghatározó személyisége volt Verebes István, kabaréban, színházban, Heti Hetesben, maga volt a megkerülhetetlen nagyság. Fanyar cinizmusa ezeken a novellákon is átszűrődik, ahogy éleslátása különleges fókuszokat teremt a mindennapokban. Imádom ezt a csókát! 

Dramaturgia – amikor a csattanó csak a kezdet

A kötet nem hagyományos novellafüzér, sokkal inkább gondolatkísérletek sora. Minden történet egy hétköznapi helyzetből indul, majd néhány mondat alatt kifordítja a valóságot önmagából. A csattanó ritkán lezárás; inkább nyitott ajtó egy újabb gondolatsor felé. A novellák között nincs klasszikus ív, mégis kialakul egy sajátos ritmus: a könnyedebb szatírákat egyre sötétebb, filozofikusabb írások követik, majd ismét felszabadít egy abszurd ötlet. Pontosan úgy működik, mint egy hullámvasút. Csak itt a nevetés után rendszerint csend következik.

Örkény árnyékában – de nem mögötte

Egyáltalán nem titkolt az áthallás Örkény István egyperceseire, ahogy azt meg is írta a Hódolat a látásmódnak fejezetcímet kapott rész legelső novellájában, a Szemtelen eredettörténetben. A kötet nyílt főhajtással tiszteleg az örkényi világ előtt:

„Ülök itthon... egyszer csak belép a dolgozószobámba Örkény Pista... Elolvassa két írásomat, majd felkiált: »Te, ezek jók!...« Azzal hazament, és megírta az összes egypercest.”

Ez a néhány sor tökéletesen meghatározza az egész könyv hangulatát. Egyszerre tiszteletadás és pimasz önirónia. Verebes nem másolni akarja Örkényt, hanem továbbgondolni azt a nézőpontot, amely szerint a világ annyira abszurd, hogy néha már csak az abszurditás képes hitelesen ábrázolni. Van itt minden, Hegyesi bácsi fukarsága, aki magára (önmagára, saját magára) hagyja minden vagyonát, kamatozzon az halála után is a bankban, mert ugye, mi van akkor, ha mégiscsak feltámad...? Paraszolvencia részrehajlás nélkül, Woody Allen reakciója egy nímand kritikájára, házasságtörés érdekmúlás miatti elnapolással annak macerássága miatt, a kertelés értelmetlensége csak fölösleges időhúzás akkor is, ha saját anyánk élete a tét, de nem úgy, ahogy gondolnánk - és még ezernyi ilyen novella akad, jobbnál jobbak! A meghökkentő csattanóknak csak a képzelet szab határt - vagy még az sem. Vagy még az sem. Ott a történelmi igazságtétel Balajtiról, aki mindig mindent megúszott, negyven év húzásait, amikor másokat anyagi vagy erkölcsi züllésbe taszajtott, és még most is csak a vállát vonogatja... hát tetemre hívták, és... el kell olvasnod ezt a novellát, ha tudni akarod a végét.

A humor mögött mindig ott áll az ember

A novellák legnagyobb ereje abban van, hogy sohasem puszta poéngyárak. Mindegyik mögött ott lapul valamilyen nagyon is valós emberi tulajdonság.

Kapzsiság.

Hiúság.

Hatalomvágy.

Kicsinyesség.

Önfelmentés.

A szerző néhány mondat alatt képes teljes emberi sorsokat felvillantani. Az Átokfajzat például egyetlen párbeszéddel mutatja meg, milyen természetessé válhat az ember számára a rosszindulat.

„– Gondolta volna fél órával ezelőtt, hogy itt a kávéház teraszán épp Csabába csap bele a villám? – Mi az, hogy gondoltam volna!... egyenesen én intéztem el.”

Nevetünk. Aztán rájövünk, hogy ez a mondat valójában nem is annyira abszurd, csak felnagyítja azt a kicsinyes bosszúvágyat, amely olykor mindannyiunkban megbújik.

A társadalom görbe tükre

Verebes szatírája különösen erős, amikor intézményekhez, valláshoz vagy közélethez nyúl. Az Ökomenikus innováció egyszerre nevettet és zavarba ejt.

„...a gyónás know-how-ja nem jogvédett, ő csak kihasználta a piaci rést.”

Néhány sor alatt összeér a vallás, az üzlet, a marketing és a modern világ cinizmusa. A legfélelmetesebb azonban az, hogy a történet logikája végig hibátlan. Annyira hibátlan, hogy az olvasó már-már elhiszi: akár meg is történhetne.

Amikor a mese sem tud megmenteni

A kötet egyik legerősebb darabja számomra a Mesébe illetlen. Alice ezúttal nem Csodaországba érkezik, hanem egy lebombázott Ukrajnába.

„...egyetlen ajtót sem talált, ami nyílott volna valahová, mert valamennyi a semmibe vezetett.”

Ez már nem egyszerű groteszk, hanem színtiszta tragédia. Lewis Carroll mesevilágának ártatlansága találkozik a jelenkor háborús valóságával, és a két világ között nem marad átjárás, csak romok, és egy aranykulcs, amely immár semmit sem nyit ki. Ez a novella fájdalmasan pontos látlelete annak, hogyan veszíti el a képzelet is a hatalmát, amikor a valóság túlságosan kegyetlenné válik.

Verebes humora valójában nagyon komoly

Olvasás közben folyamatosan hallottam a szerző jellegzetes, kissé nazális hangját. Nekem Verebes István a kilencvenes évek egyik meghatározó kulturális alakja volt: színház, kabaré, televízió – mindenütt ugyanazzal a fanyar intelligenciával szólalt meg. Ez a hang most is felismerhető: nem kiabál, nem akar mindenáron igazat adni magának, csak odateszi elénk a világot.

Fejjel lefelé.

Aztán ránk bízza, hogy észrevesszük-e, mennyire hasonlít így is az eredetire.

A képek ugyanazt mesélik

Külön említést érdemelnek Verebes saját illusztrációi, amik nem egyszerű díszítőelemek, hanem ugyanazt a szürreális, nyomasztó, kissé lidérces világot jelenítik meg, amelyet a novellák is felépítenek. Mintha Salvador Dalí találkozott volna egy karikaturistával egy álmatlan éjszakán, tökéletesen illeszkednek a kötet atmoszférájához.

Kinek ajánlom?

Elsősorban azoknak, akik szeretik Örkény egyperceseit, Karinthy groteszk világát vagy Woody Allen intellektuális abszurd humorát, de azoknak is, akik szeretnek egy-egy rövid történeten hosszasan gondolkodni - ez ugyanis nem olyan könyv, amelyet érdemes egyetlen lendülettel végigolvasni.

Sokkal jobb az ágy mellé tenni.

Elolvasni egy-két-három novellát.

Becsukni a könyvet.

És feltenni magunknak a kérdést:

Mit mondott ez most rólam?

Zárszó

A Púpostevehimlő nem könnyű olvasmány, és nem azért, mert bonyolult, hanem mert minden történet után marad bennünk valami. Egy kérdés, egy kellemetlen felismerés, vagy éppen egy felszabadító nevetés. Verebes István bebizonyítja, hogy a groteszk ma is az egyik legerősebb irodalmi eszköz, mert olyan igazságokat tud kimondani, amelyeket egy realista történet talán sohasem merne. És miközben olvastam, egyre erősebben éreztem azt is, amit a könyv letétele után sem tudtam elhessegetni: ha egyszer elfogynak azok az alkotók, akik ilyen kíméletlen pontossággal tudnak nevetni rajtunk és velünk egyszerre, a magyar kulturális élet bizony szegényebb lesz.

Nekem egészen biztosan.

Szerintem olvassátok!

Fülszöveg

Volt matematikusként kérdezem: mennyi a valószínűsége annak, hogy egy színháznak egyszerre van egy kiváló szerzője, egy ügyes átdolgozója, egy príma dramaturgja, egy bravúros szövegírója és egy remek rendezője? Ugye roppant csekély. Hát még annak, hogy mindet Verebesnek hívják. Ráadásul ily szép írása tán csak TGM-nek volt, meg a Gutenberg előtti szerzeteseknek, nyugodtan rápingálhatnák a cégtáblájára: V. I. kalligrafikus, de grafikusnak is elmehetne. Ha a Hippolyt és a Máli néni után direktorrá is teszik, tán máig ott ül egy másik színházban. Helyette Nyíregyházáig száguldott, majd onnan az ország átellenes végére, Bazitára. Megjósoltam, első könyvemet negyven éve azzal fejeztem be, ki mit csinál az ezredfordulón: Verebes egyszemélyes színházat alapít, majd felmond. A Komédiumban megtörtént. Ahogy az MTK-nak is megírta indulóként: Meglátja mester, menni fog! El is ment onnan hamarosan egy Verebes. Bajort, Fábryt,Koltait, Katonát neki köszönheti a kabaré, a Hócipő a nevét, mindkettőnek évtizedekig megkerülhetetlen alakja. Ezeknek a pár utolérhetetlen ecsetvonással felskiccelt kis remekeknek, sorsoknak, történeteknek, amiket Ön most a kezében tart, egyetlen baja, hogy nem írt darabokat belőle, szinte sajnálja az ember, oly érdekesek, izgalmasak és váratlanok. Hát nem ezért vagyunk? Hogy minél több ilyen pillanatot is átélhessünk?

Farkasházy Tivadar

Verebes István (1948) Jászai Mari-díjas rendező, színész, író, dramaturg és publicista, a magyar kulturális élet egyik meghatározó alakja. Évtizedeken át dolgozott színházi vezetőként, rendezőként és televíziós személyiségként, sokak számára a kilencvenes-kétezres évek kabaréiból, televíziós műsoraiból és közéleti megszólalásaiból ismerős. Mindig is különleges érzéke volt ahhoz, hogy a humort sebészi pontosságú társadalomkritikává alakítsa. Ez a látásmód áthatja a Púpostevehimlő minden egyes oldalát.

A kötetet kedvezményes áron megrendelhetitek a fedlapra kattintva
a kiadó oldalán.

Kövess minket Facebookon is!

A szégyen - Hogyan éli meg egy tizenkét éves lány, ha az apja meg akarja ölni az anyját?

 Könyvajánló - Annie Ernaux: A szégyen

„Apám egy júniusi vasárnap kora délutánján meg akarta ölni az anyámat." Ezzel a mondattal kezdődik ez a megrázó történet egy tizenkét éves lányról, és egy emlékről, amely örökös viszonyítási pont maradt egész életében. A regény feltárja a rettenetes esemény okait és következményeit: a kislány eltávolodását a valóságtól és az állandó szégyenérzetet. Az 1997-ben írt A szégyen felidézi a szerző korábban megjelent műveiből ismert érzékeny, okos lány gyermekkorát a normandiai kisvárosban és a katolikus magániskolában, és azt a pillanatot, amelytől kezdve kívülállóként tekintett magára abban a világban.

Vannak regények, amelyek egyetlen mondattal képesek megragadni az olvasót. Olyan erővel és egyszerűséggel fogalmaznak meg valamit, hogy utána szinte lehetetlen félretenni őket. Annie Ernaux A szégyen című könyve is ilyen. Már az első mondata szíven üt: „Apám egy júniusi vasárnap kora délutánján meg akarta ölni az anyámat.”

Kevés író van, aki ennyire bátran képes saját életének legfájdalmasabb emlékeihez nyúlni. Annie Ernaux művei mindig a személyes tapasztalatból indulnak ki, de soha nem maradnak pusztán önéletrajzi vallomások. Egyetlen ember történetén keresztül olyan érzésekről beszél, amelyek valamilyen formában szinte mindannyiunk számára ismerősek.

A Szégyen középpontjában egy tizenkét éves lány áll, akinek az élete egyetlen délután alatt végérvényesen megváltozik. Egy olyan élmény éri, amely nemcsak a családjáról alkotott képét rombolja szét, hanem azt is, ahogyan önmagára tekint. Ettől kezdve a szégyen nem egyszerű érzéssé válik, hanem állandó kísérőjévé, amely meghatározza a világhoz és a saját múltjához való viszonyát.

Mindig érdekesnek tartottam, hogy mennyire másképp emlékezünk a gyerekkorunkra felnőttként. Vannak események, amelyek akkor talán fel sem tűnnek, évekkel később mégis egészen új jelentést kapnak. Más emlékek viszont már abban a pillanatban olyan mély nyomot hagynak bennünk, hogy egész életünk során hozzájuk mérünk mindent, ami utána történik. Ernaux könyve ezt próbálja megérteni és megfogni. Nem csupán azt meséli el, mi történt azon a bizonyos napon, hanem azt is, hogyan épül be egyetlen trauma az ember identitásába.

Ami különösen lenyűgöz Annie Ernaux írásaiban, hogy rendkívül tárgyilagosan fogalmaz. Nem próbálja dramatizálni a történetet, nem akarja kierőszakolni az olvasó együttérzését. Éppen ez a visszafogottság teszi ennyire megrázóvá. Mintha nem is regényt olvasnánk, hanem valakit hallgatnánk, aki hosszú évtizedek után végre képes pontos szavakat találni arra, amit gyermekként még megérteni sem tudott.

A szégyen ráadásul ebben a könyvben jóval többet jelent egyetlen családi eseménynél. Szól a társadalmi különbségekről, a vallásról, a kívülállóság érzéséről és arról is, milyen könnyen kezdjük el mások tekintetén keresztül szemlélni önmagunkat. Hogy egy gyermek milyen gyorsan képes elhinni: vele van a baj.

Olvasás közben többször eszembe jutott, mennyire különös dolog az emlékezet. Nem egyszerűen megőrzi a múltat, hanem újra és újra átírja, értelmezi, összekapcsolja a későbbi tapasztalatainkkal. Ernaux nem azt keresi, hogy pontosan mi történt, hanem azt, hogyan él tovább bennünk egy emlék évtizedeken keresztül.

A Szégyen nem könnyű olvasmány, de csendes, elgondolkodtató könyv, amely lassan bontja ki a mondanivalóját, és sok kérdést az olvasóra bíz. Éppen ezért nem feltétlenül a cselekménye marad meg az emberben, hanem az a nyugtalanító érzés, hogy egyetlen gyermekkori pillanat milyen hosszú árnyékot vethet egy egész életre.

Annie Ernaux ismét bebizonyítja, hogy a legszemélyesebb történetek gyakran a legegyetemesebbek is. Mert bár a konkrét emlék az övé, a szégyen, a kívülállóság vagy a múlt feldolgozásának nehézsége sokkal több ember számára lehet ismerős, mint elsőre gondolnánk.

A kötet Lőrinszky Ildikó fordításában, a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg. A borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron!

Amikor a bankok már nem voltak elég gyorsak

Könyvajánló - James da Costa: A fintech háborúi - A pénz jövője

Mi kell ahhoz, hogy egy kis startup kihívja a több száz éves bankokat? A fintech háborúi valódi sikereken, látványos bukásokon és bennfentes történeteken keresztül vezet végig a pénzügyi technológia forradalmán.

Az üzleti szféra, főleg a bankok világa elég unalmas tud lenni. Nem is gondolná az ember, hogy fintechről izgalmas könyvet is lehet írni, de James da Costának sikerült. Bankok, kriptó, fizetések, startupok, ez mind A fintech háborúi. A szerző nem tankönyvet írt, inkább ez egy olyan történetgyűjtemény, amely megmutatja, hogyan alakított át néhány merész ötlet egy több száz éves iparágat. A könyv rövid idő alatt Sunday Times bestseller lett, és felkerült a Financial Times Bracken Bower Young Authors Prize rövidlistájára is.

Ami határozottan érződik a könyvön, hogy a szerző nem kívülállóként mesél erről a világról. James da Costa fintech-vállalkozó, a digitális bankként működő Fingo társalapítója, emellett befektető és a Stanford Egyetem kutatója is. Ennek köszönhetően nem kívülről elemzi az iparágat, hanem úgy ír róla, mint aki maga is végigélte a fintech egyik legizgalmasabb korszakát. Az egésznek ettől van jó bennfentes hangulata.

A könyv egyik legjobb ötlete, hogy nem időrendben vagy technológiák szerint mutatja be a fintech fejlődését, hanem cégeken keresztül. Minden fejezet egy új történet. Megismerjük, hogyan vált a Capital One az adatvezérelt hitelezés úttörőjévé, hogyan lett a Venmo az egyik legismertebb pénzküldő alkalmazás, miként nőtte ki magát a Monzo és a brazil Nubank digitális bankból több milliárd dolláros vállalattá vagy hogyan építette fel az Alibaba Ázsia egyik legnagyobb pénzügyi ökoszisztémáját.

Annyira beégett már a köztudatba, hogy létezik és működik, hogy a kriptovilág sem maradhat ki. Da Costa azonban nem a blokklánc technikai működését próbálja elmagyarázni, hanem azt, hogyan alakult ki a kriptóláz, miért áramlott ennyi pénz az ágazatba, és hogyan lett néhány startupból elképesztő siker, míg mások látványosan elbuktak. Az FTX összeomlása és Sam Bankman-Fried története külön fejezetet kapott. Ez a sztori nagyon jól megmutatja, hogy a pénzügyi technológia világában a bizalom legalább annyira fontos, mint maga az innováció.

A kötet egyik legnagyobb értéke az a rengeteg interjú, amelyet a szerző készített az iparág meghatározó szereplőivel. Olyan nevek tűnnek fel benne, mint Reid Hoffman, a LinkedIn társalapítója; Nigel Morris, a Capital One egyik megalkotója; Martha Lane Fox, az Egyesült Királyság digitális gazdaságának egyik legismertebb alakja vagy Tom Blomfield, a Monzo alapítója. Ezek nem egyszerű idézetek, hanem olyan beszélgetések, amelyekből jól látszik, hogyan gondolkodnak azok az emberek, akik teljes iparágakat formáltak át.

Olvasás közben egyre inkább az az érzésünk, hogy a fintech valójában nem a pénzről szól. Sokkal inkább arról, hogy valaki meglát egy bosszantó problémát és talál rá egy egyszerűbb megoldást. Miért tart napokig egy utalás? Miért ilyen bonyolult bankszámlát nyitni? Miért nem lehet minden banki ügyet telefonról elintézni? A könyvben szereplő cégek többsége pontosan ezekre a hétköznapi kérdésekre próbált választ adni és végül ebből építette fel a saját sikerét.

Persze a szerző nem állítja be úgy a fintechet, mintha minden startup automatikusan sikertörténet lenne. Ugyanúgy szó esik a kudarcokról, a rossz üzleti döntésekről és a látványos összeomlásokról is. Jó példa erre a Silicon Valley Bank története, amely hosszú ideig a startupvilág egyik legfontosabb pénzügyi partnere volt, majd néhány nap alatt omlott össze. Az ilyen nagy bukások legalább annyit tanítanak, mint a sikerek és az embernek nem lesznek illúziói azzal kapcsolatban, hogy elég egy jó ötlet a sikerhez.

Nekem tetszett, hogy nem próbál túl tudományos lenni a könyv. Könnyen olvasható, tele van érdekes háttértörténetekkel, és azok számára is élvezetes lehet, akik nem dolgoznak a pénzügyi szektorban. Talán a legjobbak a Monzóról, a Nubankról, a Venmóról és az Alibaba pénzügyi birodalmáról szóló fejezetek.

Néha mondjuk azt éreztem, hogy Da Costa túlságosan lelkes a sikeres alapítók iránt és kevésbé foglalkozik azzal, milyen előnyökkel indultak ezek a vállalkozók. Egy névtelen, nulláról induló vállalkozónak nyilván kevesebb esélye lesz, mint például az elit egyetemekkel vagy kivételes kapcsolati hálóval rendelkező üzletembereknek.

A fintech háborúi összességében szerintem azoknak szól, akiket érdekel, hogyan születnek a modern technológiai sikertörténetek. Nem kell hozzá programozónak, bankárnak vagy kriptószakértőnek lenni. Elég, ha kíváncsi vagy arra, hogyan tudott néhány startup néhány év alatt teljesen felforgatni egy olyan iparágat, amely évtizedeken keresztül szinte változatlannak tűnt. James da Costa könyve pont ezt mutatja meg: a fintech története valójában nem a pénzről szól, hanem emberekről, jó ötletekről és arról, hogy néha egyetlen egyszerű megoldás is elég ahhoz, hogy megváltoztasson egy egész piacot.

Köszönöm a lehetőséget a HVG Könyvek Kiadónak!

A kötet a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron.

Kövess minket Facebookon!

Minden ​napra egy törvény

Az Amazon alapítójának sikeres kommunikációs eszközei és stratégiái

Így forradalmasítja valóságunkat a virtuális világ

Miattad felébrednék

Egy novelláskötet, ami rólunk szól: elvesztett szerelmeket idéz, válások keserű ízét mutatja, betegségről, gyászról, munkahelyi konfliktusokról vagy hétköznapi láthatatlan hősökről regél. Olyasmikre irányítja rá az olvasók figyelmét, amik mellett a mindennapi rohanásban könnyen elsétálnánk. 

KÖNYVAJÁNLÓ

MIATTAD FELÉBREDNÉK

Szerző: Papp Noémi

Kiadó: Jaffa Kiadó

Kötés: kartonált, 238 oldal

Mi az, amiért érdemes lenne holnap is felébredni? – Papp Noémi: Miattad felébrednék

Papp Noémi Miattad felébrednék című könyvének novellái egyszerűen csak odaülnek az olvasóhoz egy csésze kávéval a kezükben, és csendesen mesélni kezdenek az életről, elvesztett szerelmekről, kimondatlan mondatokról, apró örömökről és a hétköznapok láthatatlan hőseiről. A novelláskötet első pillantásra könnyed olvasmánynak tűnhet, valójában azonban olyan emberi sorsokat tár elénk, amelyek hosszú időre velünk maradnak. Olyan történeteket olvasunk, amelyek akár velünk, a szomszédunkkal vagy egy ismeretlen emberrel is megtörténhettek volna. 

Tartalom – hétköznapi történetek, rendkívüli érzelmek

A kötet számos különálló novellát tartalmaz, amelyek között nincs közvetlen történeti kapcsolat, mégis ugyanaz az emberközeli szemlélet köti össze őket. Olvashatunk válásról, betegségről, gyászról, szerelemről, családi kapcsolatokról, munkahelyi konfliktusokról vagy egyszerű hétköznapi helyzetekről. Papp Noémi minden történetében azt vizsgálja, hogyan reagálunk a sors váratlan fordulataira, és mennyi kimondatlan érzést hordozunk magunkban. A szerző nem ítélkezik, hagyja, hogy az olvasó maga vonja le a következtetéseket, miközben finoman ráirányítja a figyelmet azokra a részletekre, amelyek mellett a mindennapok rohanásában könnyen elsétálnánk.

Egyetlen mondat is képes egész élettörténetet felidézni:

„Nem merte neki elmondani. Inkább még tűrt.”

Ez a néhány szó (a Hívás Londonból című novellából) többet árul el egy kapcsolat működéséről, mint hosszú oldalakon át tartó magyarázatok.

A dramaturgia ereje

A novellák dramaturgiája tudatosan visszafogott. Nincsenek látványos fordulatok vagy meghökkentő csattanók minden történet végén, ehelyett apró érzelmi hullámzásokból épül fel az olvasói élmény. Szinte minden novella egy hétköznapi helyzetből indul, majd fokozatosan bontja ki szereplőinek belső világát, mire a történet végére érünk, a látszólag egyszerű esemény egészen más jelentést kap. Különösen jól érzékelhető ez a Még tíz évig című novellában, ahol egy válás adminisztratív pillanata válik mélyen emberi drámává.

– Van nálunk két gyakornok, végighallgathatják a válásukat?

...
– Ne haragudjon, de nem. Csak az jöjjön be, akinek muszáj.

Ez a rövid párbeszéd egyszerre mutatja meg egy kapcsolat végének méltóságát és fájdalmát.

Karakterek – emberek, akiket ismerünk

A kötet szereplői nem hősök, ők mi magunk vagyunk: dolgozó nők, családapák, idősek, fiatalok, elvált házastársak, magányos emberek, szerelmesek vagy éppen olyanok, akik már rég feladták, hogy valaki egyszer még rájuk talál. Papp Noémi különleges érzékenységgel képes néhány oldal alatt teljes személyiségeket felépíteni. A szereplők nem fekete-fehérek, hibáznak, vívódnak, félnek dönteni, mégis szerethetőek maradnak.

A Leválás című novella egyik apró részlete jól érzékelteti ezt a finom lélekábrázolást:

Kinga testében már bolyongani kezdett a feszültség, érezte, hogy a nyaka bemerevedik.

Már ebből az egyetlen leírásból is átérezzük a nő belső szorongását.

Hasonlóan beszédes a Négy hónap egyik jelenete is:

Ágnes úgy érezte, mintha friss levegő áramlott volna be a szobába... elővette a sárgabaracklekvárt, és csak úgy, kenyér nélkül kezdte enni.

Ez a hétköznapi gesztus egy egész lelki felszabadulást fejez ki.

A Miattad felébrednék legnagyobb értéke az őszinteség, nincsenek túlírt jelenetek vagy mesterséges drámák. A történetek egyszerűségükben hitelesek, és ettől válnak igazán erőssé. Sok olvasó számolt be arról, hogy saját életének egy-egy mozzanatára ismert rá a novellákban. A szerző különösen jól ragadja meg azokat az apró emberi gesztusokat, amelyek gyakran többet mondanak minden nagy vallomásnál.

Talán nincs is ennél szebb példa erre, mint a kötet egyik legismertebb mondata:

„Azóta is próbálkozott újra találni valakit, aki ránevet, ha odaadja neki a kakaós csiga közepét.”

Egyetlen képben ott van egy szerelem elvesztése és az újrakezdés reménye.

Kiknek ajánlható?

Ez a kötet elsősorban azoknak szól, akik szeretik az emberközeli történeteket, és nem feltétlenül a nagy fordulatokat keresik az olvasásban. Ajánlható a kortárs magyar irodalom kedvelőinek, a novellák szerelmeseinek, azoknak, akik most ismerkednek ezzel a műfajjal, mindazoknak, akik szeretnek elgondolkodni egy-egy történet befejezése után, és azoknak is, akik hisznek abban, hogy a legnagyobb drámák sokszor a legcsendesebb pillanatokban születnek.

Zárszó

A Miattad felébrednék nem akar mindenáron megrázni vagy könnyeket kicsikarni. Egyszerűen őszinte, ezzel fogja meg olvasóit és nem hagyja letenni kezükből a művet. Papp Noémi novellái arra emlékeztetnek bennünket, hogy minden ember története fontos, hogy egy kimondatlan mondat, egy üveg sárgabaracklekvár, egy válóper csendje vagy akár egy kakaós csiga közepe is képes egész életeket összefoglalni. Kevés olyan novelláskötet születik, amely ennyire természetesen képes megmutatni az élet szépségét és törékenységét egyszerre. A Miattad felébrednék nem csupán történetek gyűjteménye, hanem érzéseké, emlékeké és felismeréseké is. Mire az utolsó oldalhoz érünk, talán mi magunk is fel tudjuk tenni a cím legfontosabb kérdését: ki vagy mi az, amiért holnap örömmel felébrednénk?

Szerintem olvassátok!

Fülszöveg

Van-e, aki soha nem maradt még hoppon egy kapcsolat felmelegítésében reménykedve? Van-e, aki mellé még soha nem ült le elviselhetetlen útitárs egy távolsági buszon? Van-e, aki soha nem kereste évekig a társát, vállalva akár egy vakrandit, sőt akár egy emelkedőkben gazdag erdei túrát? Van-e valaki, akinek még soha nem kellett megküzdenie megbízhatatlan mesterekkel egy felújítás során?

Papp Noémi történeteiben bármelyikünk magára ismerhet – ki-ki milyen szerepben –, hiszen az elénk táruló helyzetek a mindennapi életünk epizódjai, szóljanak akár családi kötelékek szorosabbra fonódásáról vagy meglazulásáról, szerelemről vagy szakításról, egészségről vagy betegségről, barátságról vagy csalódásról, felvirágzásról vagy veszteségről. Ami azonban nagyon is egyéni ezekben a mindenki számára ismerős történetekben, az az írói optika: a szerző a maga tömör, szikár, ám annál érzékletesebb írói nyelve segítségével úgy irányítja a fókuszt, hogy észrevegyük a történetben a különlegeset, a megtorpanásra késztetőt és a továbbgondolásra méltót. Így aztán ezek a hol fanyar, hol mulatságos, hol szívszorító, hol groteszk, hol ámulatba ejtő novellák hosszan velünk maradnak még az olvasás után is. Már csak azért is, mert egy valamivel sosem marad adós a szerző: a csattanóval – akár megrendülést vált ki vele, akár nevetést.

PAPP NOÉMI író, újságíró, kommunikációs szakember. Pályáját a Nők Lapjánál kezdte, de számos női magazinnak írt. Legkedvesebb irodalmi műfaja a novella. Az egyik közeli barátja a kötet olvasása előtt mondta: „Két dologtól félek. Attól, hogy benne leszek valamelyik történetedben, és attól, hogy nem.”

Eddig megjelent írásai:
Az ezüstpénz átka (2024)
A gyepfehérítők titka (2025)

A kötetet kedvezményes áron megrendelhetitek a fedlapra kattintva
a kiadó oldalán.

Kövess minket Facebookon is!

A bolygók Nap körüli mozgása

Könyvajánló - David L. Goodstein és Judith R. Goodstein: Feynman ​elveszett előadása

Igazi csemege a tudomány iránt érdeklődőknek: Richard Feynman elveszettnek hitt előadása, A bolygók Nap körüli mozgása megjelent magyar nyelven a Typotex Kiadó gondozásában.

Ha Richard Feynman neve ismerősen cseng, akkor valószínűleg tudod, hogy nemcsak zseniális fizikus volt, hanem elképesztő előadó is. Feynman ​elveszettnek hitt előadása azonban különleges még a róla szóló könyvek között is, hiszen egy olyan legendás előadást ment meg az utókornak, amelyet évtizedekig elveszettnek hittek. David L. Goodstein és Judith R. Goodstein ezt a hiányzó előadást rekonstruálták jegyzetek, hangfelvételek és résztvevők emlékei alapján, így ma már mi is átélhetjük, milyen lehetett Feynmant hallgatni.

A könyv középpontjában egy 1964-ben, a Caltechen tartott előadás áll. Feynman azt a kérdést járja körül, hogyan lehet pusztán Newton gravitációs törvényeiből levezetni Johannes Kepler híres bolygómozgási törvényeit. Ez elsőre nagyon tudományosnak hangzik, de pont ez az egyik legnagyobb erőssége, hogy Feynman nem kész tényeket sorol fel, hanem lépésről lépésre végigvezeti az embert a gondolatmeneten.

Feynman az előadás során egy olyan geometriai bizonyítást mutat be, amely Isaac Newton eredeti gondolkodásmódját idézi fel. Sokáig úgy hitték, hogy Newtonnak volt egy elegáns, egyszerű geometriai levezetése, de ez elveszett. Feynman saját maga próbálta újraalkotni ezt a bizonyítást és ebből született meg ez a különleges előadás, A bolygók Nap körüli mozgása címmel. Így lett ez a könyv egyszerre fizika, matematika és egy izgalmas tudományos nyomozás története.

A Caltech két kutatója, a Goodstein házaspár nemcsak lejegyezte az előadást, hanem rengeteget segít is az olvasónak. Magyarázatokat fűznek a nehezebb részekhez, történelmi háttérrel egészítik ki Feynman gondolatait, és bemutatják azt is, hogyan illeszkedik ez az előadás Newton, Kepler és a modern fizika történetébe. Emiatt a könyv sokkal könnyebben követhető, mint egy nyers egyetemi jegyzet.

Elég sok könyvet olvasok tudományos témában, szeretem, amikor egy könyv olyan, mint ez, hogy egyszerre pontos és szórakoztató. Néha úgy éreztem, mintha ott ülnék a teremben, miközben Feynman a táblánál rajzol, kérdez és újabb ötletekkel vezeti végig a hallgatóságot a bizonyításon.

Feynman parádés elme volt lenyűgöző gondolkodásmóddal. Nem egyszerűen elmagyarázta a fizikát, hanem megmutatta, hogyan gondolkodik egy kivételes tudós. Gyakran visszalépett, más szemszögből közelítette meg a kérdést, újrarajzolt egy ábrát vagy feltett egy látszólag egyszerű kérdést, amely végül egy mély felismeréshez vezetett. Szerintem rendkívül inspiráló.

Azt azért muszáj megjegyeznem, hogy nem lesz ez a kötet mindenki számára könnyű olvasmány. Bár a szerzők sok magyarázatot hozzáadtak, a könyv mégis igényel némi középiskolai, időnként egyetemi matematikai és fizikai háttértudást. Ez nem azok közé a könyvek közé tartozik, amik klasszikus értelemben tudományosak, inkább megmutatják, hogy egy zseni hogyan dolgozik és gondolkodik.

A kötet számos ábrát és geometriai rajzot tartalmaz, amelyek végig segítik a bizonyítás megértését. Ezek nem pusztán illusztrációk, hanem szerves részei Feynman érvelésének, ezért szerintem érdemes lassan, ceruzával a kézben olvasni a könyvet.

Akiket érdekel a tudomány története, szeretika matematikai gondolkodást vagy egyszerűen kíváncsiak arra, hogyan működött Richard Feynman elméje, azoknak tetszeni fog a kötet. Szerintem még akkor is izgalmas élmény, ha az olvasó nem ért meg minden egyes lépést a bizonyításból, mert maga a gondolkodás folyamata is bőven elég inspirációt ad.

Ez egy igazi csemege a tudomány iránt érdeklődőknek. Egyszerre szól Newtonról, Keplerről és a bolygók mozgásáról, de legalább ennyire Richard Feynmanről is, aki képes volt a legbonyolultabb kérdéseket is képes úgy megközelíteni, hogy az ember kedvet kapjon együtt gondolkodni vele.

A könyvet a Typotex Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, amelyet itt is köszönünk!

Többet szeretnél megtudni a könyvről?

Kattints a képre és rendeld meg kedvezményesen a kiadótól!

Kövess minket a Facebook-on is!

Mesterséges intelligencia a gazdaságban

A pi története

Elképzelni az elképzelhetetlent

Neumann ​János válogatott írásai 

Nagymamám magyaráz

Hála legyen azokért a könyvekért, amelyek nem pusztán történeteket mesélnek, hanem illatokat, hangokat, mozdulatokat is felidéznek! Csepelyi Adrienn Nagymamám magyaráz című kötete ilyen: egy falat töltött káposzta, egy túlzsúfolt ünnepi asztal, egy kérdés, ami mindig ugyanúgy hangzik el – és egy élet, amely lassan, észrevétlenül tanít meg szeretni. 

KÖNYVAJÁNLÓ

NAGYMAMÁM MAGYARÁZ

Szerző: Csepelyi Adrienn

Kiadó: 21. Század Kiadó

Kötés: keménytábla, 464 oldal

Emlékek íze, szeretet nyelve – generációk története egy konyhaasztal körül

Hála legyen azokért a könyvekért, amelyek nem pusztán történeteket mesélnek, hanem illatokat, hangokat, mozdulatokat is felidéznek! Csepelyi Adrienn Nagymamám magyaráz című kötete ilyen: egy falat töltött káposzta, egy túlzsúfolt ünnepi asztal, egy kérdés, ami mindig ugyanúgy hangzik el – és egy élet, amely lassan, észrevétlenül tanít meg szeretni.

Műfaj és hangvétel

A könyv nehezen szorítható egyetlen műfaji kategóriába: egyszerre családregény, nosztalgikus emlékezés és finoman humoros életképgyűjtemény. A személyes hangvétel, az élőbeszédet idéző nyelvezet és a generációs tapasztalatok átörökítése miatt a mű közel áll az irodalmi szociográfiához is, miközben végig megőrzi könnyed, szeretettel teli tónusát.

Dramaturgia

A kötet nem lineáris cselekményre épül, hanem epizodikus szerkezetben bontakozik ki. Rövid történetek, jelenetek, emlékfoszlányok követik egymást, amelyek együttesen rajzolnak ki egy teljes életet és egy teljes világot. A dramaturgia ereje éppen ebben rejlik: nem egy nagy történetet kapunk, hanem sok aprót, amelyek összeállva mélyebb igazságot közvetítenek a családról, az elmúlásról és az emlékezésről.

Tartalom és karakterek

A középpontban a nagymama alakja áll: egy erős, gondoskodó, gyakran humoros figura, aki a szeretetét leginkább a főzésen, a vendéglátáson és az állandó törődésen keresztül fejezi ki. Ő az a generáció, amely számára a szeretet nem kimondott szó, hanem cselekvés: egy újabb sütemény, egy újabb kérdés, egy újabb „ettél már?”. A narrátor – az unoka – szemén keresztül látjuk ezt a világot. Az ő felismerései adják a könyv érzelmi ívét: a gyermeki természetességtől a felnőttkori hiány felismeréséig. A mellékszereplők – családtagok, rokonok – inkább hangulatokat és élethelyzeteket képviselnek, de fontos résztvevői a novelláknak.

Idézetek elemzése

„Viszem magamban a szeretteim kacagását, belefőzöm a töltött káposztába, szétszórom a világba, hogy sose halkuljon el, és járjak bárhol, azonnal magasban a kezem, ha megszólal a prímás hegedűje.…”

Ez a kép a szeretet továbbélésének egyik legerősebb metaforája. A kacagás „belefőzése” az ételbe azt jelenti, hogy az emlékek nem passzívan őrződnek meg, hanem aktívan továbbadódnak, a prímás hegedűje pedig a közösségi élmények, az ünnep és az összetartozás szimbóluma.

„Mindég elmondom, de mosmá télleg nem sütök többet. Eggyiknek almás, másiknak Móunika-szelet, a harmadiknak a dunahullám, nekem mek szíjjelmegy a derekam egész ünnep alatt. Mi? Hád dehogynem kell ennyiféle, hát hogy gondolsz ojjat, hogy majd valaméknek a kedvencét nem sütöm?!”

A humor mögött itt a gondoskodás kényszere húzódik meg. A nagymama fáradtsága és önfeláldozása egyszerre jelenik meg, miközben a dialektusos nyelvhasználat hitelesíti és szerethetővé teszi a figurát. A mondat végén ott a lényeg: a szeretet nem mérhető racionalitással.

„Örök szabály: az aprósütemény nem számít bele a kétféle süteménybe. Az csak úgy van, mintha magától készülne, és nélküle ki se lehetne nyitni a nagy asztalt, ami köre mind odaférünk.”

Ez a mondat már-már családi törvényként működik. Finom iróniával mutatja meg, hogyan alakulnak ki azok a hagyományok, amelyek összetartják a családot, míg a „magától készül” fordulat a láthatatlan női munkára is reflektál.

„Oszt mit főüzzek, mire jösztök? Mit süssek a neved napjára? – Az ember akkor érti meg, hogy nemigen van fontosabb kérdés ezeknél, amikor már nincs, aki feltegye azokat.”

Az egyik legerősebb, legfájdalmasabb idézet, ahol a kérdés jelentősége csak a hiányban válik nyilvánvalóvá. Itt sűrűsödik össze a könyv egyik fő témája: az elvesztett hétköznapok pótolhatatlansága.

„Gyerekkorom legfelhőtlenebb pillanatait olyanoknak köszönhetem, akik maguk soha nem lehettek gyerekek.”

Ez a mondat generációs traumákra utal, azokra az emberekre, akik saját nehézségeik ellenére is képesek voltak boldogságot teremteni a következő nemzedék számára. Egyszerre szép és szívszorító felismerés.

A cikk szerzőjének személyes megjegyzése

Igen, én is fülemben őrzöm az ország észak-keleti sarkának tájszólását, elég csak megszólalnia annak a másiknak, még ha nem is velem vagy nekem beszél, hogy hegyezni kezdjem a fülem: ez az ember szabolcsi (beregi, szatmári, hajdúsági). Úgy nem beszélnek az ország más tájain, sőt, ha visszahallgatom magam felvételről, még mindig felfedezem benne halványan a té betűs szavak csak arra részre jellemző hangjait. Nevetve figyelem, ha olyan emberrel beszélek, akinek köze volt gyerekkoromhoz ÉS tájszólással beszél, kb. egy pillanattal odébb már én is fődre, bótba megyek, jóu lesz az, ahogy elgondótuk, és így tovább. A nagymamák, anyák régimódi, praktikus felfogásai, az etetés, mint szeretetnyelv - igen, ezek is ismerősek. Lassan nagymamakorba csúszok, és (somolyogva) felfedeztem magam is az etetésben generációk óta továbbvitt életérzést, amikor az immár velem egyenrangú felnőttember gyerekem és családja olyan ételeket kér-kap tőlem, amelyek képesek visszavinni őket abba az időbe, ahol még nem volt felelősség és követelmény, csak lenni kellett, és kész. Annyifélét készítek, ahányan vannak, én pedig összekapom magam a teljesítésre, önként és dalolva. Jól van ez így.

Kinek ajánlható?

Ez a könyv különösen azoknak szól, akik már megtapasztalták, mit jelent visszagondolni egy nagyszülőre – vagy akik még épp időben vannak, hogy jobban figyeljenek. Ajánlható mindenkinek, aki szereti az érzelmileg gazdag, mégis könnyed hangvételű írásokat, valamint azoknak is, akik a családi történetekben keresik önmagukat.

A Nagymamám magyaráz csendben megbújó könyv, ami nem akar nagyot mondani, nem érdekli külsőség és csillogás, csak úgy van és a hétköznapok erejében rejlő magabiztosságot közvetíti. Miközben olvassuk, rájövünk, hogy fontos történetek nemcsak rendkívüli pillanatokban születnek, hanem a konyhában, két tepsi sütemény között, egy egyszerű kérdésben, amit talán már soha többé nem hallunk. És amikor becsukjuk a könyvet, egy kicsit mindannyian visszük magunkkal tovább azt a kérdést – és azt a szeretetet, amit jelentett.

Szerintem olvassátok! Szerezzétek be mellé a szerző legújabb könyvét, az Otthonról haza című novelláskötetét is: megéri. 

Fülszöveg

Nagyanyáink mondatai szívünkbe vannak hímezve. Néha fájnak, mint a tűszúrás, néha olyan mélységeket nyitnak meg bennünk, amelyeket addig fel sem fedeztünk, néha pedig úgy tudnak megnevettetni, mint semmi más. Egy biztos: mindenképpen megtanítanak az élet hétköznapi dobbanásaira, rezdüléseire. Csepelyi Adrienn új kötete úgy működik, mint egy időkapszula: maroknyi, de több generációnyi örömet, fájdalmat, terhet és könnyűséget mutat meg a múltunkból. Az élet minden súlyát és tarkaságát.

A nyelvjárásgyűjtéssel, hangfelvételek alapján készült szövegeket olvasva szinte halljuk a szatmári idősek hangsúlyát, mikor nevetik el magukat, és mikor bicsaklik meg a hangjuk érzelmeik hatására. Ez a kötet abban segíthet, hogy tanuljuk meg saját gyökereinket (lelki tájszólásunkat) ne szégyennel nézni, hanem megszeretni és visszanyúlni hozzájuk, illetve, hogy megértsük az idősebb generációk traumáit, örömeit, és azt, hogy miért különbözünk ennyire – s közben miért csinálunk mégis olyan sok mindent ugyanúgy, mint ők.

„Akárhova nézek a gyerekkoromban, nagymamák magyaráznak. Tényleges és fogadott, véletlenszerűen lett nagymamáim, akik nélkül fogalmam se lenne arról, hogy a háromszínű macska mindig nőstény (és tükörbe kell nézetni, hogy el ne menjen a háztól), hogy cukorral lehet a legjobban keményíteni a horgolt karácsonyfadíszeket, vagy hogy ki kinek a kicsodája a faluban. Továbbá én kinek a kicsodája vagyok a saját családomban. Vagy úgy egyáltalán: ki vagyok."

Csepelyi Adrienn

Csepelyi Adrienn magyar újságíró, szerkesztő és író, aki elsősorban társadalmi, kulturális és női témák feldolgozásáról ismert. Pályáját a médiában kezdte, több jelentős hazai felületen publikált. Írásaira jellemző az érzékeny, személyes hangvétel és a mindennapi élet apró rezdüléseinek pontos megfigyelése. Gyakran foglalkozik generációs kérdésekkel és családi mintákkal. A Nagymamám magyaráz című kötete az egyik legismertebb és legolvasottabb munkája.

A kötetet kedvezményes áron megrendelhetitek a fedlapra kattintva
a kiadó oldalán.

Kövess minket Facebookon is!