Novellák Verebes István fanyar humorán keresztül engedve, táncot lejtve szürrealizmussal, abszurddal, groteszkkel, és görbe tükörrel. Minden novella után az ember azon töri a fejét: mit mond el az az egyperces rólam?
KÖNYVAJÁNLÓPÚPOSTEVEHIMLŐ
Szerző: Verebes IstvánKiadó: Corvina KiadóKötés: keménytábla, védőborító, 304 oldal
Mi történik, ha Örkény ma kopogtat be? – Verebes István: Púpostevehimlő
Ettől a könyvtől már a cím elolvasásakor is megáll az ember egy pillanatra -Púpostevehimlő. Púpostevehimlő?! Az első reakcióm őszintén az volt: ne már, ilyen szó biztosan nem létezik! Aztán kiderült, hogy maga Verebes István is feltette ezt a kérdést a mesterséges intelligenciának, amely minden kétséget kizáróan közölte vele: igenis létezik. Ha pedig a ChatGPT szerint van púpostevehimlő, ki vagyok én, hogy vitatkozzak vele? Így kezdődött az ismerkedésem ezzel a novelláskötettel.
Egy álmos hajnalon vettem kézbe, némi bizalmatlansággal. Néhány oldal után azonban azon kaptam magam, hogy faltam az egy-két oldalas történeteket. Hol hangosan felnevettem, hol döbbenten csak annyit tudtam kinyögni: „Na, Verebeském... ezt azért nem kellett volna...” Persze pontosan kellett. Mert ezek a novellák nem azért születnek, hogy kényelmesen hátradőljünk, hanem azért vannak, hogy kizökkentsenek.
Van itt minden! - és ahogy kell, minden szürreális, de legalábbis groteszk vagy abszurd, van, amelyik teljesen hétköznapi módon, míg a többi eszementen elszabadulva, ahogy csak a megvadult lovak tudnak. Az éjszaka visszavonulóban lévő sötétsége a pirkadattal ölelkezve velem rettegett, nevetve fetrengett vagy szélütötten kapkodta a fejét, hogy ezt most akkor hogy? Az áthallások a mindennapokba teljesen szokványosak, hol felnyerítettem, máshol meg meghökkenve hörrentem fel, hogy nanana na, álljuk csak meg egy baráti szóra... Hallottam a szerző nazális hangját, nem elfelejteni, hogy nekem a kilencvenes évek egyik meghatározó személyisége volt Verebes István, kabaréban, színházban, Heti Hetesben, maga volt a megkerülhetetlen nagyság. Fanyar cinizmusa ezeken a novellákon is átszűrődik, ahogy éleslátása különleges fókuszokat teremt a mindennapokban. Imádom ezt a csókát!
Dramaturgia – amikor a csattanó csak a kezdet
A kötet nem hagyományos novellafüzér, sokkal inkább gondolatkísérletek sora. Minden történet egy hétköznapi helyzetből indul, majd néhány mondat alatt kifordítja a valóságot önmagából. A csattanó ritkán lezárás; inkább nyitott ajtó egy újabb gondolatsor felé. A novellák között nincs klasszikus ív, mégis kialakul egy sajátos ritmus: a könnyedebb szatírákat egyre sötétebb, filozofikusabb írások követik, majd ismét felszabadít egy abszurd ötlet. Pontosan úgy működik, mint egy hullámvasút. Csak itt a nevetés után rendszerint csend következik.
Örkény árnyékában – de nem mögötte
Egyáltalán nem titkolt az áthallás Örkény István egyperceseire, ahogy azt meg is írta a Hódolat a látásmódnak fejezetcímet kapott rész legelső novellájában, a Szemtelen eredettörténetben. A kötet nyílt főhajtással tiszteleg az örkényi világ előtt:
„Ülök itthon... egyszer csak belép a dolgozószobámba Örkény Pista... Elolvassa két írásomat, majd felkiált: »Te, ezek jók!...« Azzal hazament, és megírta az összes egypercest.”
Ez a néhány sor tökéletesen meghatározza az egész könyv hangulatát. Egyszerre tiszteletadás és pimasz önirónia. Verebes nem másolni akarja Örkényt, hanem továbbgondolni azt a nézőpontot, amely szerint a világ annyira abszurd, hogy néha már csak az abszurditás képes hitelesen ábrázolni. Van itt minden, Hegyesi bácsi fukarsága, aki magára (önmagára, saját magára) hagyja minden vagyonát, kamatozzon az halála után is a bankban, mert ugye, mi van akkor, ha mégiscsak feltámad...? Paraszolvencia részrehajlás nélkül, Woody Allen reakciója egy nímand kritikájára, házasságtörés érdekmúlás miatti elnapolással annak macerássága miatt, a kertelés értelmetlensége csak fölösleges időhúzás akkor is, ha saját anyánk élete a tét, de nem úgy, ahogy gondolnánk - és még ezernyi ilyen novella akad, jobbnál jobbak! A meghökkentő csattanóknak csak a képzelet szab határt - vagy még az sem. Vagy még az sem. Ott a történelmi igazságtétel Balajtiról, aki mindig mindent megúszott, negyven év húzásait, amikor másokat anyagi vagy erkölcsi züllésbe taszajtott, és még most is csak a vállát vonogatja... hát tetemre hívták, és... el kell olvasnod ezt a novellát, ha tudni akarod a végét.
A humor mögött mindig ott áll az ember
A novellák legnagyobb ereje abban van, hogy sohasem puszta poéngyárak. Mindegyik mögött ott lapul valamilyen nagyon is valós emberi tulajdonság.
Kapzsiság.
Hiúság.
Hatalomvágy.
Kicsinyesség.
Önfelmentés.
A szerző néhány mondat alatt képes teljes emberi sorsokat felvillantani. Az Átokfajzat például egyetlen párbeszéddel mutatja meg, milyen természetessé válhat az ember számára a rosszindulat.
„– Gondolta volna fél órával ezelőtt, hogy itt a kávéház teraszán épp Csabába csap bele a villám? – Mi az, hogy gondoltam volna!... egyenesen én intéztem el.”
Nevetünk. Aztán rájövünk, hogy ez a mondat valójában nem is annyira abszurd, csak felnagyítja azt a kicsinyes bosszúvágyat, amely olykor mindannyiunkban megbújik.
A társadalom görbe tükre
Verebes szatírája különösen erős, amikor intézményekhez, valláshoz vagy közélethez nyúl. Az Ökomenikus innováció egyszerre nevettet és zavarba ejt.
„...a gyónás know-how-ja nem jogvédett, ő csak kihasználta a piaci rést.”
Néhány sor alatt összeér a vallás, az üzlet, a marketing és a modern világ cinizmusa. A legfélelmetesebb azonban az, hogy a történet logikája végig hibátlan. Annyira hibátlan, hogy az olvasó már-már elhiszi: akár meg is történhetne.
Amikor a mese sem tud megmenteni
A kötet egyik legerősebb darabja számomra a Mesébe illetlen. Alice ezúttal nem Csodaországba érkezik, hanem egy lebombázott Ukrajnába.
„...egyetlen ajtót sem talált, ami nyílott volna valahová, mert valamennyi a semmibe vezetett.”
Ez már nem egyszerű groteszk, hanem színtiszta tragédia. Lewis Carroll mesevilágának ártatlansága találkozik a jelenkor háborús valóságával, és a két világ között nem marad átjárás, csak romok, és egy aranykulcs, amely immár semmit sem nyit ki. Ez a novella fájdalmasan pontos látlelete annak, hogyan veszíti el a képzelet is a hatalmát, amikor a valóság túlságosan kegyetlenné válik.
Verebes humora valójában nagyon komoly
Olvasás közben folyamatosan hallottam a szerző jellegzetes, kissé nazális hangját. Nekem Verebes István a kilencvenes évek egyik meghatározó kulturális alakja volt: színház, kabaré, televízió – mindenütt ugyanazzal a fanyar intelligenciával szólalt meg. Ez a hang most is felismerhető: nem kiabál, nem akar mindenáron igazat adni magának, csak odateszi elénk a világot.
Fejjel lefelé.
Aztán ránk bízza, hogy észrevesszük-e, mennyire hasonlít így is az eredetire.
A képek ugyanazt mesélik
Külön említést érdemelnek Verebes saját illusztrációi, amik nem egyszerű díszítőelemek, hanem ugyanazt a szürreális, nyomasztó, kissé lidérces világot jelenítik meg, amelyet a novellák is felépítenek. Mintha Salvador Dalí találkozott volna egy karikaturistával egy álmatlan éjszakán, tökéletesen illeszkednek a kötet atmoszférájához.
Kinek ajánlom?
Elsősorban azoknak, akik szeretik Örkény egyperceseit, Karinthy groteszk világát vagy Woody Allen intellektuális abszurd humorát, de azoknak is, akik szeretnek egy-egy rövid történeten hosszasan gondolkodni - ez ugyanis nem olyan könyv, amelyet érdemes egyetlen lendülettel végigolvasni.
Sokkal jobb az ágy mellé tenni.
Elolvasni egy-két-három novellát.
Becsukni a könyvet.
És feltenni magunknak a kérdést:
Mit mondott ez most rólam?
Zárszó
A Púpostevehimlő nem könnyű olvasmány, és nem azért, mert bonyolult, hanem mert minden történet után marad bennünk valami. Egy kérdés, egy kellemetlen felismerés, vagy éppen egy felszabadító nevetés. Verebes István bebizonyítja, hogy a groteszk ma is az egyik legerősebb irodalmi eszköz, mert olyan igazságokat tud kimondani, amelyeket egy realista történet talán sohasem merne. És miközben olvastam, egyre erősebben éreztem azt is, amit a könyv letétele után sem tudtam elhessegetni: ha egyszer elfogynak azok az alkotók, akik ilyen kíméletlen pontossággal tudnak nevetni rajtunk és velünk egyszerre, a magyar kulturális élet bizony szegényebb lesz.
Nekem egészen biztosan.
Szerintem olvassátok!
Fülszöveg
Volt matematikusként kérdezem: mennyi a valószínűsége annak, hogy egy színháznak egyszerre van egy kiváló szerzője, egy ügyes átdolgozója, egy príma dramaturgja, egy bravúros szövegírója és egy remek rendezője? Ugye roppant csekély. Hát még annak, hogy mindet Verebesnek hívják. Ráadásul ily szép írása tán csak TGM-nek volt, meg a Gutenberg előtti szerzeteseknek, nyugodtan rápingálhatnák a cégtáblájára: V. I. kalligrafikus, de grafikusnak is elmehetne. Ha a Hippolyt és a Máli néni után direktorrá is teszik, tán máig ott ül egy másik színházban. Helyette Nyíregyházáig száguldott, majd onnan az ország átellenes végére, Bazitára. Megjósoltam, első könyvemet negyven éve azzal fejeztem be, ki mit csinál az ezredfordulón: Verebes egyszemélyes színházat alapít, majd felmond. A Komédiumban megtörtént. Ahogy az MTK-nak is megírta indulóként: Meglátja mester, menni fog! El is ment onnan hamarosan egy Verebes. Bajort, Fábryt,Koltait, Katonát neki köszönheti a kabaré, a Hócipő a nevét, mindkettőnek évtizedekig megkerülhetetlen alakja. Ezeknek a pár utolérhetetlen ecsetvonással felskiccelt kis remekeknek, sorsoknak, történeteknek, amiket Ön most a kezében tart, egyetlen baja, hogy nem írt darabokat belőle, szinte sajnálja az ember, oly érdekesek, izgalmasak és váratlanok. Hát nem ezért vagyunk? Hogy minél több ilyen pillanatot is átélhessünk?
Farkasházy Tivadar
a kiadó oldalán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése