"...Rémálomba illő útja a rideg Metropolis aljas utcáiról indul, majd az Arkham-elmegyógyintézet hátborzongató kazamatáin át az Amazonas párás esőerdeibe vezet."

Neil Gaiman még a Sandman előtt írt egy különös, melankolikus képregényt, amit kevesebben ismernek, pedig simán ott a helye a polcon a legszebb, legkomolyabb képregények között. Ez a Fekete Orchidea. Egy történet identitásról, újjászületésről és arról, hogy mit kezdünk a múltunkkal, ha már nem is vagyunk ugyanazok az emberek, akik egykor voltunk.

A sztori alapja meglepően egyszerű, mégis nagyon gaimanes: van egy nő, a Fekete Orchidea, aki félig ember, félig növény. Az elején megölik, de ezzel a történet csak elkezdődik. Egy új „ő” születik a laborban, aki tele van emlékfoszlányokkal, kérdésekkel és furcsa gyermeki kíváncsisággal. Ki volt az elődje? Miért halt meg? És mit jelent egyáltalán „énnek” lenni, ha a tested és a tudatod is mesterséges?

Gaiman a klasszikus DC-világba (igen, Batman és Lex Luthor is feltűnik) ültet egy teljesen más hangulatú történetet: nincs nagy csata, nincsenek pofozkodások, csak egy halk, lassan kibomló, költői mese egy olyan világról, ami elfelejtette, hogyan kell együtt élni a természettel és önmagával.

És aztán ott van Dave McKean. Ő nem egyszerűen illusztrál, hanem fest. A panelek nem képek, hanem hangulatok: elmosódott fények, szürreális textúrák, kollázsok és rétegek, amelyek néha inkább álomnak tűnnek, mint valóságnak. McKean vizuálisan is megfogalmazza, amit Gaiman szavakkal sejtet: a törékenységet, a metamorfózist, azt, hogy semmi sem csak fekete vagy fehér. Eszméletlen jól mozgott egy hullámhosszon a két művész.

Őszintén szólva ez nem az a képregény, amit a buszon fél kézzel olvasol. Inkább az a fajta könyv, amihez le kell lassulni, befogadni, oldalanként, mint egy festményt vagy verset. Néha nehéz, néha álomszerű, de mindig (szerintem) gyönyörű.

A Fekete Orchidea nem akarja újradefiniálni a szuperhősöket, inkább lesimítja róluk a páncélt és megmutatja, hogy a gyengeség, a törékenység is lehet erő. Ez Gaiman első igazi lépése volt abba az irányba, amit később a Sandman csúcsra vitt: a mítoszok, az emberi lélek és a képzelet határán egyensúlyozó történetmesélésbe.

Ha szereted az olyan képregényeket, amik nemcsak mesélnek, hanem elgondolkodtatnak, és ha a vizuális költészet nem riaszt el, hanem vonz, akkor a Fekete Orchidea tökéletes őszi olvasmány.
Nem harsány, nem könnyű, de valahol mélyen nagyon emberi. Mint egy virág, ami a sötétben is kinyílik.

A kötet a teljes háromrészes BLACK ORCHID presztízs formátumú minisorozatot tartalmazza.

A kötetet a Fumax Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, melyet ezúton is köszönünk!

Tetszik, amit olvastál? A borítóképre kattintva kedvezményes áron megrendelheted a kiadó honlapján!

Kövess minket a Facebookon is!

írta Neil Gaiman
rajz: Dave McKean
fordította: Varró Attila
szerkesztő: Limpár Ildikó
160 oldal
ISBN 978-963-470-461-4

Óz, a nagy varázsló Marvel-csomagolásban

Eredendő bűn

Egy ember története, aki megbékél élettel és halállal