Tünetek

 Könyvajánló - Giulia Caminito: Tünetek

A tó vize sohasem édes szerzőjétől.

Loris fiatal, művelt, céltudatos. Egy sikeres könyvkiadóban dolgozik, a párkapcsolata rendezett, élete a felszínen éppoly stabil, mint amilyenre vágyik. Mégis minden szétesik körülötte. A teste jelzéseket küld, de az orvosi vizsgálatok szerint minden rendben. Csakhogy semmi sincs rendben. A mélypont felé közeledve Loris lassan rájön, hogy nem a gyógyulást, hanem önmaga megértését kell keresnie.

Caminito írásaiban a társadalmi különbségek, a női tapasztalat és a fiatal generációk láthatatlan terhei állnak középpontban. Új regénye pontosan ábrázolja a modern élet láthatatlan kríziseit: a szorongást, a túlterheltséget, a csendes lemondást, amit senki sem nevez betegségnek. A Tünetek egy generáció belső összeomlásának története, amely fájdalmasan ismerős lehet mindannyiunk számára.

„És ekkor észrevesz valamit: a fájdalom kezd feláramlani a mellkasába és a bal karjába, zuhanásérzet fogja el, közeledik a pánik, és hamarosan infarktustünetei lesznek, amiken nem tud úrrá lenni, sőt biztosra veszi majd, hogy infarktust kapott. Miért hazudik nekem ez a test, kérdi magától, miért képes a legszörnyűbb bajokat is szimulálni?”

A test néha hamarabb tudja, hogy baj van, mint mi magunk. Szorít a mellkasunk, fáj a gyomrunk, remeg a kezünk, kapkodjuk a levegőt, aztán sorra érkeznek a negatív leletek. Az orvosok szerint egészségesek vagyunk. Mi pedig ott állunk a kérdéssel: ha minden rendben van, akkor mégis miért érzem úgy, hogy nincs?

A Tünetek pontosan erről a bizonytalan állapotról szól.

Loris fiatal, sikeres, egy könyvkiadóban dolgozik, van párkapcsolata, kívülről nézve semmi oka nem lenne arra, hogy összeomoljon. Csakhogy a teste egészen mást üzen. Egyre több fájdalom, egyre több rosszullét, egyre több olyan tünet jelenik meg, amelyek mögött az orvostudomány nem talál szervi okot.

Mindig is nagyon érdekelt, milyen szoros kapcsolatban áll egymással az idegrendszer és a test. Hogy a pszichés terhek mennyire valóságos fizikai tüneteket tudnak létrehozni. Egy pánikroham alatt az ember valóban azt hiheti, hogy infarktusa van. A krónikus stressz emésztőrendszeri panaszokat, fejfájást, szédülést, alvászavarokat vagy akár tartós fájdalmat is okozhat. Attól, hogy egy tünet mögött nem találunk kimutatható szervi eltérést, még egyáltalán nem lesz kevésbé valódi.

Éppen ezért nagyon fontosnak tartom azokat a könyveket, amelyek erről hitelesen beszélnek.

A Tünetek nem diagnózisokat osztogat, hanem azt mutatja meg, milyen könnyű elveszíteni a kapcsolatot önmagunkkal egy olyan világban, ahol folyamatosan teljesíteni kell. Dolgozni, megfelelni, jelen lenni, fejlődni, mosolyogni, miközben egyre kevesebb idő jut arra, hogy egyáltalán észrevegyük, mit próbál mondani a saját szervezetünk.

Nagyon tetszik az is, hogy a regény nem akarja leegyszerűsíteni ezt az állapotot. Nem arról szól, hogy "minden fejben dől el", mert ez egyszerűen nem igaz. Az agy is a test része. Az idegrendszer is biológia. A pszichés terhelés nem képzeletbeli, hanem mérhető élettani folyamatokat indít el. Éppen ezért szerintem káros az a szemlélet, amely élesen különválasztja a testi és a lelki betegségeket. A kettő szinte mindig hat egymásra, és egyik nélkül nincs a másik sem.

Olvasás közben többször eszembe jutott, mennyire nehéz elfogadni a bizonytalanságot. Az ember szeretné tudni, mi a baja. Sokszor még egy rossz diagnózis is könnyebbnek tűnik, mint az, amikor minden vizsgálat negatív, a panaszok mégis megmaradnak. Ilyenkor könnyen kialakul egy ördögi kör. A tünetek szorongást okoznak, a szorongás újabb tüneteket, azok pedig még nagyobb félelmet.

A regény egyik legnagyobb erőssége szerintem az, hogy ezt a folyamatot belülről próbálja megmutatni. Nem kívülről figyeljük Lorist, hanem vele együtt próbáljuk megérteni, mi történik vele. Hol húzódik a határ test és lélek között? Létezik-e egyáltalán ilyen határ? És vajon valóban a gyógyulást keressük, vagy inkább azt szeretnénk végre megérteni, hogyan jutottunk idáig?

Giulia Caminito korábbi regénye, A tó vize sohasem édes is azt bizonyította számomra, hogy rendkívüli érzékenységgel ír az emberi működésről és a társadalmi feszültségekről. A Tünetek is ebbe az irányba visz tovább. Nem nagy drámákból építkezik, hanem azokból az apró repedésekből, amelyek kívülről sokáig láthatatlanok maradnak.

Azt hiszem, sokan magukra ismerhetnek benne. Nem azért, mert mindenkinek volt már pánikrohama vagy pszichoszomatikus tünete, hanem azért, mert szinte mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor hosszú ideig próbálunk megfelelni valaminek, miközben egyre távolabb kerülünk saját magunktól.

A Tünetek nem könnyű olvasmány, de fontosnak érzem. Olyan regény, amely nem csupán egy ember történetét meséli el, hanem egyre többünk tapasztalatáról beszél. Arról, hogy a modern élet legmélyebb válságai sokszor nem látványosak. Nem mindig törnek össze bennünket egyik napról a másikra. Néha csak halk jelzéseket küldenek. Egy szapora szívverést. Egy szorító mellkast. Egy álmatlan éjszakát. Egy testet, amely talán csak azt próbálja elmondani, amit mi már régóta nem hallgatunk meg.

Giulia Caminito olasz író, szerkesztő 1988-ban született Rómában. Politikafilozófiát tanult, 2016-ban jelent meg La grande A című első regénye, amely elnyerte a Bagutta-díjat. Harmadik regénye, A tó vize sohasem édes 2021-ben a Premio Strega-díj jelöltjei közé került, elnyerte a Premio Strega Off- és a Premio Campiello-díjat, és Olaszországban bestseller lett. Több mint húsz nyelvre fordították le.

A Tünetek c. könyvét Todero Anna fordításában a Park Kiadó adta ki, a borítóra kattintva elérhető kedvezményes áron!