A gyarló Petőfi, a csélcsap Petőfi, a pimasz Petőfi, a radikális Petőfi, a káromkodó Petőfi - mi történik, ha szeretetteljesen leszállítjuk hazánk nagy költőjét a piedesztálról? Útleírások, levelezések, közérdekű irományok, amik nem versek - ő is Petőfi volt.
Könyvajánló
Petőfi Sándor
Petőfi megmondja
Petőfi emlékév van, s mint ilyen eseményre mindig, méltatások, különféle események és könyvek jelennek a citált személyiség életéről, munkásságáról. A Líra Kiadócsoporthoz tartozó Corvina Kiadó ennek az igénynek tett eleget a Petőfi megmondja című kötettel.
A mű nem a költő Petőfiről szól, hanem az ember Petőfiről, a gyarló, az esendő, a csélcsap, a káromkodó, a megbízhatatlan Petőfi Sándorról, akit pont Petőfi Sándor szállít le a földre egyéb levelezése alapján a költészet idealisztikus magasságából. Szögezzük le, Petőfi Sándor ember IS volt, aki kölcsönkért kisebb-nagyobb összegeket, elfelejtette visszaadni és még meg is ideologizálta, miért van jobb helyen nála a pénz, mint hitelezőjénél. (Azt a pimasz mindenit!)
Kétszáz év távlatából egészen más Petőfi költészete, mint akkoriban lehetett, nincs már magyar király vagy osztrák császár, de hatökrös szekér sem, ahogy kikopni látszik a házaknál felcsendülő énekszó, közös éneklés is (pár évtizede egy református családban tapasztaltam meg utoljára ezt az élményt, azóta sem). Persze, az iskolák és a népemlékezet fenntartja Petőfi nevét és műveit az 1848-as események évente ismétlődő megünneplése okán - de ő a pátoszos ember akkor, holott messze nem csak ilyen volt! Amellett, hogy tematizálta a forradalom történéseit, és radikálisként fejjel ment itt-ott a falnak, közíró is volt. Számos levele, úti jegyzetei maradtak fenn, gyakran fordult a közhöz nyilvános levelekkel, ahol szorgalmaz, sérelmez, javasol, ostoroz.
Őszintén? Belekapkodva a leveleibe - útleírásaiba - közérdekű bejelentéseibe, lehántva róluk a kor szokásos mázát, de kontextusból nem kiragadva, egy fiatal, egyre radikalizálódó, önreflexióra képtelen, saját értékét alig helyén kezelő, gyakran szorongó és ezért fellengzős, helyenként sértett önérzetű fiatalember lehetett költőnk, aki forró fejű tapasztalatlanként rohant a vesztébe. Ismételni fogom magam - a forrófejű fiatalember fejjel ment olyan falaknak is, amelyek nem kímélték, mert az ember ilyen falaknak nem megy első indulatból fejjel. Azért lett belőle hős, mert annyira nem nőtt be a feje lágya, hogy (mindig) felmérje szavai, tettei jelentőségét és következményeit. (Bem József ugyan óvni igyekezett őt önmagától is, de rajta kívül volt még valakinek annyi esze, hogy ezt megtegye? Vagy inkább olajat öntött a tűzre, hogy így kell ezt, Sándorom?) Természeténél, tehetségénél fogva célját betöltötte, akit meg sem kellett bízni azzal, hogy lelkesítse a népet a forradalomra és a forradalomban, énjéből és fiatalságából fakadt. Hiszen idősödve ritkán tud így lobogni az ember, a forradalom fiatalok kiváltsága. Sajnálom és szánom őt sorsa miatt, ugyanakkor, ha itt lenne mellettem, egészen biztos, kardcsörtetve kérné ki magának, hogy mit képzelek. Igaza lenne? Saját szempontjait tekintve feltétlenül. Hej, micsoda szópárbaj lenne!
Marad tehát a Talpra magyar című örökbecsű verse, ami túléli tán a magyarokat is - és ez pontosan így van jól. Bármennyire is látja a nagyközönség vagy egyes emberek Petőfi sorsában a tragédiát azon túl is, hogy Segesvárnál elesett a hazáért, attól az emlékezete örökre összeforrott a haza dicsőségével, az 1848-49-es forradalom eszméivel. Ez is pontosan így van jól. Nézzük el neki gyarlóságait, forrófejűségét, mi értelme lenne érdemeit nem elismerni? A valóság nem mindig az irodalom barátja.
Szerintem olvassátok!
Fülszöveg
Ez a könyv nem a költő Petőfivel foglalkozik, hanem a levélíró, az útinaplót jegyző és a nyilvánossághoz forduló közírót mutatja be.
Aki a pesti polgári közeg számára is szokatlanul szabadszájú volt: igen cifrán káromkodott, sőt még leveleiben is leír olyan szavakat, amelyeket az illemtudó kiadások rendre kipontoztak. Aki olyan mesterien tudott pénzt kunyerálni, hogy a kölcsönadó azt érezhette, ő van megtisztelve, hogy kisegítheti Sándor büdzséjét. Aki aztán ezeket a kölcsönöket nem mindig fizette vissza, de igen kreatívan meg tudta magyarázni, miért van nála jobb helyen a pénz. Akinek fergeteges humora volt, tessék csak elolvasni az úti jegyzeteit (mindkettő csorbítatlanul szerepel e könyvben) vagy az Arany Jánossal folytatott levelezését (néhány Petőfi-levél olvasható itt is). Aki ugyanis azt gondolná, a magyar romantika két állócsillaga sótlan figurák, afféle karót nyelt félistenek voltak, a levelekből láthatja majd: mint két viháncoló kamasz ugratták egymást, bolondoztak, és közben elképesztően kreatívan használták a magyar (és a latin, az angol, a német, a francia) nyelvet.
Mindezekről mások is írtak és beszéltek már hosszan, de most, újra olvasva Petőfi életművét az egyik legfontosabb tanulságnak ez tűnt, és erről talán ritkán esik szó: de hiszen ez az ember olyan fiatal! Benne van minden sorában a fiatalság ereje, magabiztossága, bája és szépsége, fésületlensége és igazságkeresése. Mert hiába tapasztaltabb, bölcsebb az idősebb ember: az újítást, a változást mindig a fiatalok hozzák el. És éppen azért érhette el Petőfi a kor szellemi csúcsteljesítményét, mert a magyar nemzet is fiatal volt még akkor, ezért is érezzük azt, mennyire összenőttek. Egy fiatal nemzet fiatal zsenije volt.
Azóta tapasztaltabbak lettünk, egy kicsit tán bölcsebbek, de sokkal-sokkal cinikusabbak, megkeseredettebbek és szomorúbbak is. Ki tudja, leszünk-e még valaha is olyan frissek, életerősek, vidámak és boldogok, mint Petőfi Sándor 1848 kitüntetett pillanataiban? Titkon talán mind ezt reméljük, legalább egy kicsit.
Szeretnél többet megtudni a könyvről? Kattints a képre, a kiadónál kedvezménnyel beszerezheted!
Megjegyzés küldése