A térfogatszámításról

 Könyvajánló – Solvej Balle: A térfogatszámításról I.

Milliószor kívántam már, bárcsak hosszabbak lennének a napok. Nem másoknak, csak nekem. Kétszer, tízszer vagy akár százszor annyi idő jutna mindenre, ami érdekel, amit szeretnék kipróbálni, elolvasni, megtanulni vagy egyszerűen csak megélni. Persze a saját szabályaim szerint. Nem kellene választanom a könyvek, a filmek, az új ismeretek, egy új és esetleg időigényes étel és a hétköznapi teendők között, és talán még arra is jutna időm, amire most mindig azt mondom, hogy majd egyszer kipróbálom. Amikor Solvej Balle regényének alapötletével találkoztam, rögtön éreztem, hogy ez a történet nekem való. Tara Selter élete ugyanis november tizennyolcadikán ragad, miközben számára telik az idő, a világ többi része viszont minden reggel ugyanonnan indul újra.

Engem különösen megfogott, hogy Tara nem egyszerűen egy furcsa jelenség elszenvedője, hanem megpróbálja megérteni, mi történik vele. Figyeli a környezetét, keresi a szabályszerűségeket, figyeli az anomáliákat, és igyekszik valamilyen kapaszkodót találni ebben az egészen lehetetlen helyzetben. Az ember azt hinné, hogy ha korlátlan idő állna rendelkezésére, akkor előbb-utóbb mindenre ráérne. Tara azonban hamar szembesül azzal, hogy az idő önmagában még nem old meg semmit. Hiába él át egy napot újra meg újra, a külvilágban nem tud tartós változást elérni, és az sem egyértelmű, hogy saját magát mennyire tudja megváltoztatni. A korábbi napok tapasztalatait magával viszi, a körülötte lévő világ azonban nem tart vele, és számára a november tizenhetedike egyre távolabbi emlékké válik - míg mindenki másnap csupán a tegnapról van szó.

A könyv olvasása közben többször eszembe jutott, mennyi mindent szeretnék én is csinálni, és milyen gyakran érzem úgy, hogy egyszerűen nem fér bele minden egyetlen napba. Arról nem is beszélve, amiket nem szeretnék, de kell csinálni... Egy ilyen időhurok persze egészen más, mint amire vágyom, de a gondolat ettől még izgalmas: mihez kezdenénk, ha nem kellene folyton az órát néznünk, és nem kellene minden döntésnél számolnunk azzal, hogy valamire már nem marad időnk? Tara helyzetében ott van a lehetőség, hogy újra és újra nekifusson valaminek, de a végtelennek tűnő idővel együtt megjelenik a magány is. Mert hiába van körülötte ugyanaz a sok ember, ha ő az egyetlen, aki emlékszik arra, amit együtt átéltek.

Tetszett, ahogyan a regény bemutatja Tara hangulatainak változását. Az ismétlődő napok nem jelentik azt, hogy ő maga is ugyanolyan marad. Vannak időszakok, amikor a helyzetét inkább lehetőségként éli meg, és kíváncsian fordul a világ felé, amikor újra és újra lelkesen beavatja a férjét, együtt próbálnak virrasztani, hátha fülöncsípik a renitens pillanatot, amikor minden visszaugrik, együtt tesztelnek elméleteket és próbálnak ki dolgokoat. Aztán jönnek a nehezebb napok, a ködös idők, a letargia, amikor már a korábban izgalmas felfedezések sem adnak örömet, sőt csak még mélyebbre lökik Tarát. A végtelen idő nem feltétlenül felszabadító, ha közben nem lehet továbblépni. Egy idő után már nem az a kérdés, hogyan töltsük el a napot, hanem az, hogyan viseljük el, hogy holnap minden kezdődik elölről.

Nagyon szerettem azt a részt is, ahogyan Tara az égbolt tanulmányozásába kezd. Ebben van valami megnyugtató és felemelő: ha a földi események újra meg újra ugyanúgy alakulnak, talán az égbolt megfigyelése közelebb viheti valamilyen válaszhoz. Tara próbál rendet találni abban, ami körülötte történik, és közben olyan dolgok felé fordul, amelyekre korábban talán nem jutott volna ennyi figyelme. Nekem ez azért is tetszett, mert a regény nemcsak az időhurok rejtélyével foglalkozik, hanem azzal is, hogyan változik meg a figyelmünk, ha egészen másképp kezdjük érzékelni a világot. A megszokott dolgok új jelentést kaphatnak, máskor pedig éppen az válik nehézzé, ami korábban természetes volt. Aztán szépen lassan valamit észrevesz Tara: az egyforma napok, a saját november tizennyolcadikája hátterében mintha megbújna egy másik ív is, egy másik élet, ahol telik az idő, ahol a fények vagy a hangok csupán egy pillanatra, de májust, októbert, szeptembert idézik, ahol a végtelen november tizennyolcadika csupán egyetlen nap a 365-ből. Néha 366-ból. Aztán beköszönt a november tizenkilencedike.

A történet egyik legfontosabb szála számomra Tara és Thomas kapcsolata. Eleinte Tara izgatottan meséli a férjének, mi minden történt vele, Thomas pedig mindig először hallja ezeket a történeteket. Tara azonban közben egyre több tapasztalatot gyűjt, változik a gondolkodása, a hangulata, a reményei. Thomas minden reggel ugyanazzal a tudással indul, mint előző nap, így a kapcsolatukban lassan olyan távolság keletkezik, amelyet egyikük sem tud egyszerűen áthidalni. Hogyan lehet közel maradni valakihez, akivel te már rengeteg mindent átéltél, ő viszont mindegyik közös pillanatot első alkalomként él meg? Tara emlékeiben ott van minden beszélgetés, minden reakció, minden apró változás, Thomas számára azonban ezek meg sem történtek. Ez a helyzet önmagában is szívszorító, és közben nagyon emberi kérdéseket vet fel arról, mitől működik egy kapcsolat, mennyire fontosak a közös emlékek, és mi történik, ha két ember már nem ugyanabból a valóságból indul. A közben eltelt idő, az eltelt napok pedig egyre távolabbra és távolabbra sodorják kettejüket egymástól, bár erről a távolságról Thomas mit sem sejt. Számára az első és megismételhetetlen november tizennyolcadika van, míg Tara már több százat megélt egymás után.

A könyvben az idő múlása és az ismétlődés különös kettőssége végig jelen van. Tara számára minden nap hozzáadódik az előzőekhez, miközben a külvilág szemében semmi sem változik. Ez az eltérés lassan az identitását is érinti: hogyan bizonyíthatja, hogy az ő tapasztalatai valódiak, ha senki más nem emlékszik rájuk? És mit jelent egyáltalán megélni valamit, ha az élménynek a világ többi részében nincs nyoma? Nekem az is eszembe jutott, hogy a saját életünkben is vannak napok, amelyek mintha újra és újra visszatérnének. Ugyanazok a szokások, ugyanazok a gondolatok, ugyanazok a problémák. Csak mi közben talán észre sem vesszük, hogy mennyire egy helyben járunk.

A regény egyik legizgalmasabb fordulata számomra az, ahogy Tara elkezd másképp gondolkodni a november tizennyolcadikáról. Ahogy közeledik a 366. alkalomhoz, egyre erősebb benne a remény, hogy végre elérkezik november tizenkilencedike, és megszűnik ez a különös állapot. Nagyon magaménak éreztem ezt a várakozást. Amikor hetek óta készülök valamire, fejben már ezerszer végiggondoltam, mi fog történni, hogyan fogom megoldani, mit kell majd tennem. Aztán ahogy közeledik az időpont, hirtelen elbizonytalanodom. Legszívesebben kérnék még egy napot, még egy hetet, hogy biztosan mindenre felkészülhessek. Tara is egyre közelebb kerül ahhoz a naphoz, amelytől a megoldást várja, de közben a reményével együtt új kérdések is felmerülnek benne. Mi van, ha nem úgy történik minden, ahogy elképzelte? Ugyanúgy kéne lejátszania azt a napot, ahogy eredetileg tervezte? Mi van, ha az, amire annyira vár, mégsem jelenti a kiutat?

Solvej Balle írásmódja nagyon jól illik ehhez a történethez. Nem kell állandóan újabb eseményeknek történniük ahhoz, hogy érdekeljen, merre halad Tara. A napok ismétlődése önmagában is feszültséget teremt, mert az olvasó egyre inkább érzi, hogy a látszólag változatlan körülmények között valami mégis mozgásban van. Tara belső világában egyre több minden történik, és emiatt az ismétlődő november tizennyolcadikák sem érződnek egyformának. A könyv elég rövid ahhoz, hogy könnyen végig lehessen olvasni, mégis sok olyan gondolatot hagy maga után, amelyen később is el lehet időzni. Nekem olvasás közben többször is meg kellett állnom egy-egy kérdésnél, és ezeket a pillanatokat különösen szeretem egy könyvben.

Számomra A térfogatszámításról I. az idei év egyik legjobb olvasmánya lett. Az alapötlete rögtön elvarázsolt, de igazán Tara története, a változó lelkiállapota és a Thomashoz fűződő kapcsolata ragadott magával, és persze Solvej Balle különleges írásmódja, amelyet a fordító, Bogdán Ágnes elsőrangúan adott át. A könyv után az is eszembe jutott, hogy ki tudja, talán mi is időnként egyfajta időhurokba kerülünk, és újra meg újra átélünk bizonyos napokat, csak éppen nem emlékszünk rájuk. Vagy talán nem is kell szó szerint ugyanazt a napot megélnünk ahhoz, hogy időnként úgy érezzük, valami ismétlődik az életünkben. Déja vu. A könyv számomra pont attól lett igazán különleges, hogy a fantasztikus alaphelyzeten keresztül egészen hétköznapi érzésekről és kérdésekről tudott mesélni.

Amint befejeztem, már kézbe is vettem a második kötetet, mert egyszerűen nem szeretnék még búcsút venni Tarától és ettől a különös világtól. Ráadásul a harmadik rész is érkezik hamarosan magyarul. Nagyon kíváncsi vagyok, merre vezet tovább ez az út, és milyen új dolgokat fedezhetünk még fel Tara történetében. Egyelőre egyáltalán nem szeretném, hogy véget érjen ez a november tizennyolcadika.