Könyvajánló - Liz Moore: Az erdő istene

Egy baljós hangulatú, feszültséggel teli történet, amelyben egy elszigetelt közösség titkai lassan, mégis elkerülhetetlenül törnek felszínre. Liz Moore mesterien építi a rejtélyt, miközben az olvasó lépésről lépésre sodródik egy hátborzongató igazság felé.

Liz Moore új regénye, Az erdő istene pont azt a fajta lassan építkező, baljós hangulatú krimit hozza, amelyben nemcsak egy eltűnés történetére kapsz választ, hanem egy család és egy egész közösség sötét oldalára is rálátsz. A könyv egy 1970-es években működő elit nyári táborban indul, ahol egy tinilány – Barbara Van Laar – egyszerűen felszívódik. A helyzet sokkoló, de a család viselkedése még dermesztőbb: olyanok, mint akik inkább takargatnának, mint keresnének. A szerző pedig ezen a ponton kezdi el szépen lassan húzogatni a szálakat.

A Van Laar család köré épül a történet egyik legerősebb része. A gazdag, befolyásos, kifelé tökéletesnek tűnő dinasztia tagjai mind rejtegetnek valamit: bűntudatot, félelmet, titkos szövetségeket és főleg azt a csendes meggyőződést, hogy rájuk más szabályok érvényesek. Ahogy a nyomozás halad, Moore apró mozaikokból mutatja meg, hogyan omlik össze egy családi legenda, és miként uralja a múlt a jelent, még akkor is, amikor mindenki azt tettetné, hogy már rég túllépett rajta.

A könyv másik központi figurája a nyomozó, aki – és ez Liz Moore egyik nagy erőssége – nem egy megfáradt klisé, hanem esendő, hús-vér ember. Makacs, kíváncsi és időnként túl személyesen érintett, ami pont elég ahhoz, hogy a nyomozati szál izgalmas és érzelmileg is átélhető legyen. A kisvárosi közeg pedig már önmagában thrillerért kiált: mindenki ismer mindenkit, mindenki hallott valamit és mindenki jobban tenné, ha hallgatna.

Ami igazán kiemeli Az erdő istenét a hasonló eltűnéses történetek közül, az a két idősík finoman adagolt összefonódása. A jelenbeli keresés párhuzamosan bontja ki egy régi, még ennél is hátborzongatóbb titok történetét. Moore feszesen tartja a tempót, de soha nem kapkod: inkább engedi, hogy a feszültség oldalról-oldalra nőjön. A regény közepén jön egy olyan fordulat, amely egyszerre sokkoló és tökéletesen logikus – az a fajta, amiért az ember szeret thrillereket olvasni.

Dicsérni leginkább a hangulatot és a karakterépítést érdemes. A szerző nagyon tudja, hogyan kell úgy megírni egy erdőt, egy tábort, egy elhagyott kunyhót, hogy közben végig úgy érezd: valaki figyel. Az atmoszféra szinte tapintható. Ha egy pici kritikát akarnék mondani a könyvre, az talán az, hogy néha lassabb a kelleténél, és vannak részek, amelyeknél azt éreztem, hogy a szerző még egy kicsit időzött volna a saját gondolataiban. De ez a lassúság azért sokszor előny is, mert ettől lesz igazán nyugtalanító.

Összességében ez egy okos, sötét, érzelmileg is mély thriller, amely jóval túlmutat a „ki tette?” kérdésen. A regény arról is szól, hogyan formálja a múlt az embereket, mi mindent képes elnyelni egy család hallgatása, és hogy vannak titkok, amelyeket jobb lenne a föld mélyén hagyni, de persze soha nem maradnak ott.

Kinek ajánlanám? Annak, aki szereti a lassan parázsló, atmoszférikus, karakterközpontú thrillereket, aki bírja a hidegrázós erdős történeteket és annak, aki tudja értékelni, ha egy krimi nemcsak izgalmas, hanem érzelmileg is üt.

A kötetet a 21. Század Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre recenziós céllal, melyet ezúton is köszönünk!